Jemenben egykor virágzó, népes és különleges zsidó közösség élt. Sokukat áttérésre kényszerítették, sokan menekülni kényszerültek. Bár a jemeni (héberül témáni) hagyományok – dallamok, imák, kulturális tradíciók, gasztronómia és még sorolhatnánk – tovább élnek az Izraelben és más országokban letelepedett jemeni zsidó közösségekben, magában Jemenben szinte már egyáltalán nem maradtak zsidók, olvasható az aish.com írásában.
Az Arab-félsziget szívében fekvő országban jóval az iszlám térhódítása előtt telepedtek le a zsidók. A korábban Arabia Felixnek, vagyis boldog Arábiának nevezett országban a zsidók ősidőktől fogva jelen voltak és kisebbségként is kiemelkedő szerepet játszottak a nemzet kultúrájának, történelmének, valamint társadalmi és gazdasági fejlődésének alakulásában.
A zsidók és a muszlimok folytonos kölcsönhatásban éltek az országban, amelynek – az arab hódítás előtt – zsidó uralkodói is voltak. A térség más zsidó közösségeivel ellentétben a zsidók évszázadokon át viszonylagos békében éltek együtt a többségi arab társadalommal. Viszonylagos, mert Jemen évszázadokon át bonyolult kapcsolatban állt a saját kisebbségeivel, különösen a zsidókkal. Őket tették felelőssé az országot ért csapások miatt, ezért szigorú korlátozások vonatkoztak rájuk. Az ország északi részén például megszabták a zsidók számára, hogy a házaikat szomszédaik otthonánál alacsonyabbra kell építeniük. Ez részben az iszlám felsőbbrendűségét szimbolizálta, részben lehetetlenné tette a zsidók számára, hogy kimutassák a gazdagságukat.
„A zsidók egykor Arábia büszkeségei voltak. Ám a történelmünk eltűnik és átírják, a lábnyomainkat pedig letagadják azok a vallási tisztségviselők, akik szeretnék letagadni a létezésünket”
– mondta a mai napig Jemenben élő és rejtőzködő zsidó életmódot folytató Jacob.
Azt mondhatjuk, hogy egészen a nem túlságosan távoli múltig így volt ez, a helyzet ugyanis éppen egy évszázaddal ezelőtt, 1922-ben változott meg, amikor az országban felélesztették az iszlám egy ősi gyakorlatát, mely szerint az árváknak automatikusan kötelező felvenniük az iszlámot. Ez azonban csak az első lépés volt, a zsidóknak ugyanis napról napra több nehézséggel, erőszakkal, egyre súlyosabb elnyomással kellett szembenézniük.
Ennek hatására egyre többen hagyták el otthonaikat és menekültek biztonságosabb vidékre. Izrael Állam kikiáltásának hírére még inkább elszabadultak az indulatok és jemeni zsidók ezrei vették útjukat a Szentföld felé. 1949 júniusa és 1950 szeptembere között zajlott a jemeni zsidók kimenekítését célzó Varázsszőnyeg-akció, melynek során becslések szerint 45 ezer jemeni zsidót juttattak Izraelbe. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nem sokkal több mint egy év alatt szinte az egész közösség elhagyta korábbi otthonát.
Akik maradtak, azok részben áttértek az iszlámra, illetve – akárcsak évszázadokkal korábban az Ibériai-félszigeten élő marranók vagy conversók – kettős életet éltek. A társadalom számára muszlimok voltak – ez a Muszlim Testvériség 1990-es évekbeli térnyeréséig nem követelt sokat az emberektől –, ám a lehető legteljesebb titokban továbbra is őrizték a zsidó hagyományokat. Akik a maradás és az iszlám elutasítása mellett voltak, állandó üldöztetéseknek voltak kitéve, bezárultak előttük az iskolák és különféle munkahelyek, a zsidóellenesség miatt sem a társadalomban, sem a gazdaságban nem tudták megtalálni a helyüket. Bár a XXI. század elején Ali Abdullah Saleh elnöksége viszonylagos nyugalmat jelentett a jemeni zsidók számára, a siíta húti mozgalom megerősödése hamar véget vetett a békének.
„Mondhatnak az emberek az előző rezsimről és a Jemen által elszenvedett korrupcióról, amit csak akarnak, de biztonságban és szociális stabilitásban éltünk. Saleh kormányzása alatt a jemeni zsidók legalább valamiféle elismerést magukénak tudhattak. Igaz, nem kerülhettünk bizonyos pozíciókba és állami engedélyt kellett kérnünk iskolaépítéshez, de hozzá voltunk szokva a korlátozásokhoz. Tudtuk, hogy hogyan létezzünk a rendszerben.”
– idézi a cikk a fent említett Jacobot, akinek zsidó szülei a negyvenes években látszólag áttértek az iszlámra, hogy megkönnyítsék a család életét. „Ma azonban nyílt elnyomással szembesülünk, olyannyira, hogy mindnyájunkat elüldöztek. És azok, akik, akárcsak én, vagy nem voltak hajlandók, vagy nem tudtak elmenni, kénytelenek voltak valódi hitüket mindenki elől rejtegetve bujkálni… A húti vezetés alatt a zsidó lét az igaz hit elhagyásának minősül. Az évszázadok alatt elszenvedett pogromok után Jemen mára a vallási türelmetlenség iskolapéldájává vált. Már nincs hova visszahúzódnunk, nincs egy sarok, ahol felépíthetnénk a zsinagógáinkat vagy kapcsolódhatnánk a hagyományainkhoz. Ma abban a reményben élek, hogy a gyermekeim és az ő gyermekeik majd visszatérnek a gyökereikhez. Tele vagyok szégyenérzettel…egész életemben bujkáltam, életem minden egyes napján azt tettettem, hogy más vagyok, mint aki valójában, mert féltettem a családomat…”
Azt, hogy hányan követték ugyanezt az utat, nem lehet tudni. Jacob elmesélte, hogy felesége az észak-jemeni Száádából származik. A környéken az 1960-as években gyakorivá vált, hogy arab férfiak zsidó lányokat raboltak el családjaiktól, és hozzákényszerítették őket muszlim férfiakhoz, hogy így vágják el a zsidókat a saját gyökereiktől. A lányokat soha nem látták viszont.
„Akárcsak én, Nawal is gyerekként tért át az iszlámra. Csak a házasságkötésünk után tért vissza a zsidóságához. Nehéz út volt, most pedig, hogy már unokáim is vannak, még nehezebb. Nagyon szeretném nekik megtanítani a történelmünket, a szokásainkat, de a húti fenyegetés árnyékában ez nagyon nehéz. A gyermekeink egyre inkább elveszítik a zsidósággal való kapcsolatukat, túlságosan sok kompromisszumot kellett kötnünk az évek során… nagyon sok mindent elveszítettünk”
– mondta Jacob szomorúan.
A húti hatalomátvételt követően a jemeni nacionalizmus többek között zsidóellenességben fejeződött ki. A hútik nyilvános bejelentéseiket a hírhedt „Halál Amerikára, halál Izraelre, halál a zsidókra” mondattal kezdték. A Jemenben maradt zsidók rettegésben élnek.
„A jemeni emberek szenvednek a húti uralom alatt. Félünk attól, hogy elkezdenek kutakodni a származásunkban és nem fogadják majd el az áttérésünket. A jemeni zsidók olyan sokat adtak kulturálisan! Megosztottuk velük zenénket, művészetünket, irodalmunkat. Egy napon – attól tartok, inkább előbb, mint később – már senki sem emlékszik majd arra, hogy itt voltunk, ezen a földön, melyet több nemzedéken át neveztünk otthonunknak, mint amennyit meg tudok számolni.”
Izrael, illetve különféle zsidó szervezetek az elmúlt években több alkalommal menekítettek ki kisebb-nagyobb csoportokat Jemenből. Egy nagyobb szabású mentőakcióról itt számoltunk be. Egy évvel ezelőtt Berel Lazar oroszországi főrabbi, valamint Mohamed ibn Zajed al-Nahjan, az Arab Emirátusok koronahercege közreműködésével először egy, majd további két zsidó családot hoztak ki a háború sújtotta Jemenből.
Címlapkép: Wikipédia
