Amikor a jeruzsálemi Szentély oltár-áldozataira gondolunk, a legtöbben az állatáldozatokat és a vérrel kapcsolatos szertartásokat idézik fel. Ám volt egy kevésbé ismert, mégis mély szimbolikát hordozó elem is: a boröntés, héberül neszáchim.
Ez az aktus – amely során bort öntöttek az oltár tetejére – nem önálló áldozat volt, hanem kísérő szertartás, amely számos állatáldozathoz kapcsolódott. De mi volt ennek a jelentősége? Milyen áldozatokhoz kapcsolódott, és hogyan hajtották végre? Mordechai Rubin rabbi cikke ezekre a kérdésekre ad választ.
Milyen oltár-áldozatokat kísért a boröntés?
A boröntés kizárólag bizonyos típusú áldozatokhoz kapcsolódott. Előírás volt minden marhából vagy juhból hozott égőáldozathoz, beleértve az önkéntes felajánlásokat is – például egy fogadalom teljesítését vagy hálaáldozatot. Szintén tartozott boröntés a szülés utáni áldozathoz, a názír fogadalom lezárásakor hozott áldozathoz, valamint a megtisztult leprás által hozott áldozatokhoz.
A békeáldozatok, amelyek hála vagy ünneplés céljából történtek, szintén igényelték a bort, csakúgy, mint számos közösségi áldozat: a mindennapi támid áldozat, a szombati, újholdi és ünnepi muszáf áldozatok. Ezekhez a Tóra konkrét mennyiségű lisztet, olajat és bort ír elő.
Ugyanakkor nem minden áldozathoz járt bor. A vétekáldozatok és a bűnáldozatok – legyenek egyéni vagy közösségi – nem kaptak kísérő boröntést. A Bölcsek szerint ennek célja, hogy ne „díszítsük fel” a bűnt egy fokozottan ünnepélyes rituáléval. Egyetlen kivétel volt: a megtisztult leprás, akinek bűnáldozatai is kaptak bort, mivel ezek nemcsak a bűnbocsánatról, hanem a társadalomba való visszatérésről is szóltak.
A kötelező áldozatok – mint az elsőszülött állat, az állattized vagy a korbán pészah – szintén mentesültek a boröntés alól.
A Tóra egyértelműen csak az önkéntes, személyes indíttatásból hozott áldozatokhoz kapcsolja a boráldozatot.
A madarakból hozott áldozatok – amelyek általában a szegényebb emberek áldozatai voltak – szintén kimaradtak, hiszen a Tóra a boröntést a „marhából vagy juhból” származó áldozatokhoz rendeli, nem pedig a madarakhoz.
Mióta és meddig volt érvényben ez az előírás?
A közösségi oltár-áldozatokhoz tartozó boröntés már a sivatagi vándorlás idején is érvényben volt. Az egyéni áldozatok esetén azonban vita alakult ki. Rabbi Jiszmáél szerint a boröntés csak azután lett kötelező, hogy Izrael népe belépett az Ígéret Földjére. Mások, mint Rabbi Akiva, úgy vélték, hogy már a pusztai időszakban is alkalmazták ezt a gyakorlatot.
Mi volt a szertartás lelki jelentése?
A boröntés jelentőségéről a Talmud kétféle értelmezést ismer. Az egyik felfogás szerint a bor – csakúgy, mint az áldozat húsa – az oltárnak szánt „táplálék”, amelyet a tűz „fogyaszt el”. A másik megközelítés hangsúlyozza a bor, mint öröm szimbólumának szerepét: az áldozat hozója belső megnyugvásra lel a bűnbocsánat után, és ezt az örömöt fejezi ki a bor – nem saját fogyasztásra, hanem szakrális felajánlásként.
Hogyan történt az oltár leöntése?
A boröntés helye az oltár délnyugati sarka volt, speciális, perforált ezüstedények segítségével. A legtöbb forrás szerint a bort az oltár tetején öntötték ki, míg Maimonidész úgy véli, az oltár alján, az alapzatnál zajlott a szertartás. Akárhogy is, a bor végül a sitinbe – az oltár alatti föld alatti üregekbe – folyt le. A szertartás akkor vált teljessé, amikor a bor elérte ezeket a mélyedéseket.
A bor öntésének módja is vitatott. Egyesek szerint a kohén magasról, lendületesen öntötte a bort, hogy az szétfröccsenve jusson az oltárra. Más vélemények szerint nem volt szükséges ilyen mozdulat, az egyszerű kiöntés is elegendő volt.
A vízöntés szertartása szukkotkor
Különleges kivételt képezett szukkot ünnepe, amikor a bor mellé vizet is öntöttek az oltárra. A kohén aranyedénybe töltött vizet és a borral együtt öntötte ki. Ez az eljárás nem szerepel a Tórában, hanem Mózesen keresztül kapott szóbeli hagyomány – része.
A vízöntés különleges örömünnephez kapcsolódott: Szimchat Beit haSoevá, vagyis a „vízmerítés örömünnepe”. A Misna szerint „aki nem látta a vízmerítés ünnepét, az még soha nem látott igazi örömöt”. A Talmud még azt is leírja, hogy a résztvevők egy része – köztük a próféta Jónás – ebben a lelkes légkörben kapott Isten-i ihletet (ruách háKodes).
Miért volt örömtelibb a víz, mint a bor?
A Lubavicsi Rebbe értelmezése szerint a víz – amely íztelen, egyszerű – a feltétel nélküli, intellektust meghaladó Isten-kapcsolat szimbóluma. Míg a bor az értelemmel és érzelemmel való szolgálatot jelképezi, a víz a teljes önátadást, az „éjszaka idején” is tartó hűséget mutatja. S bár a bor szimbolizálta öröm fontos, a víz hozta el a valóban eksztatikus örömöt, mert az Istenhez való kapcsolódás legmélyebb szintjét képviselte.
A bor- és vízöntés szertartása nem csupán fizikai cselekvés volt, hanem mély szimbolikával bíró vallási aktus. A jeruzsálemi Szentély falai között ezek az egyszerű folyadékok a legmagasabb spirituális célokat szolgálták: öröm, hála, engesztelés és az Isten-i jelenlét ünneplése. Bár ma ezek a szertartások már nem gyakorolhatók, jelentésük és tanításuk továbbra is irányt mutat: hogyan lehet az élet legegyszerűbb eszközein keresztül is közelebb kerülni a transzcendenshez.
A borítókép Sefira Lightstone grafikája.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.