Szukkot egyik különlegessége a Vízmerítés ünnepe. A Szentély fennállásának idején, szukkot napjaiban szokás volt boráldozat mellett vizet is önteni az oltárra. A Talmud leírása szerint ez hatalmas örömünnep volt, kivilágítással, zenével, tánccal: “Aki még nem látta a Vízmerítés ünnepségét, még sose látott igazi örömöt!”.

A zsidó felfogás szerint, miként az Engesztelőnapon eldől minden egyes ember sorsa a következő évre, ugyanúgy dől el szukkotkor a következő évi eső mennyisége. Izrael területének mintegy fele sivatag, azaz az éves csapadék mennyisége nem éri el a 200 millimétert, és az ország többi részén sem több mint 6-700 milliméter évente kivéve néhány magas hegycsúcsot. Az Ókorban a nyájak, a földek és a települések vízellátása nagy gondot jelentett. A Tanakhban is több példát találhatunk erre: Izsák küzdelme a vízért a nyájai számára: “Izsák szolgái a völgyben is ástak, és folyóvizű forrást találtak ott. Ezért a gerári pásztorok vitába szálltak Izsák pásztoraival. Azt mondták: „A mienk a víz!” Ő a forrást Eszeknek nevezte, mivel azok vitáztak vele. Azután más kutat ástak. E körül a kút körül is vita támadt, azért Szitnának nevezte. Majd tovább vonult és más kutat ásott. Ezen aztán már nem vitáztak.” (Beresit 26:19-22)

לוגו עיריית נהריה

A földeket abban az időkben nem öntözték, hanem az esőre számítottak, a szárazságot isteni büntetésnek tekintették. Erre példa Achab, Izrael királya, és Illés próféta küzdelme a szárazság éveiben. “…Acháb, Omri fia azt tette, ami gonosznak számít az Úr szemében, még sokkal inkább, mint elődei… …Baál templomában, amelyet Szamáriában épített, oltárt emelt Baálnak.” (Királyok 1. 16:30-32) ezért Illés bejelentette az isteni büntetést: “…Illés, a tisbei így szólt Achábhoz: „Amint igaz, hogy él az Úr, Izrael Istene, akinek a szolgálatában állok: ezekben az években ne hulljon se harmat, se eső, csak az én szavamra.” (Királyok 1. 17:1) Három év elteltével miután Illés a Baál kultuszt kiirtotta, megérkezett az eső: “Nemsokára elsötétedett az ég a viharfellegektől, és hatalmas záporeső esett.” (Királyok 1. 18:45)

Minden városhoz tartozott egy hatalmas víztározó, általában rejtve, a föld alatt, hogy egy esetleges ostromkor a támadók ne tudjanak hozzáférni. Ilyen víztározók jó állapotban maradtak meg mind a mai napig, például Megiddóban, Tel Seván és Hacorban. Jeruzsálemben Hizkijáhú Judea királya (i.e. 715. – i.e. 686.) az asszír ostromtól tartva szintén gondoskodott a város biztonságos vízellátásáról: Hizkijáhú látta, hogy Szancherib megérkezett, és figyelme Jeruzsálem elfoglalására irányul. Azért tanácsot tartott főembereivel és vitézeivel, hogy a városon kívül levő vízforrásokat el kellene rejteni. Hozzá is járultak. Erre tömérdek népet összegyűjtöttek, és elrejtették az összes forrást, meg a patakot is, amely a táj közepén folyt. Így gondolkodtak: „Ne találjanak Asszíria királyai bőséges vizet, ha idejönnek!”(Krónikák 2. 32:2-4)

Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a Gihon forrást, mely a Kidron völgy déli oldalán, Jeruzsálem akkori falain kívül fakadt, egy földalatti alagúton át, a falakon belülre, a Siloach medencébe vezették. Az alagút megépítése nagyszabású mérnöki feladat volt. A kanyargós, 533 méter hosszú járat esése mindösszesen 30 centiméter volt és ezt kellett úgy beosztani, hogy a víz mindenütt lefelé tudjon folyni. Ez a Siloach alagút ma is megtekinthető és bejárható a “Dávid Városa” régészeti park részeként. A XIX. század végén felfedezett (és ma az Isztanbuli Régészeti Múzeumban található) Siloach felirat teljesen egyezik a bibliai leírással. Ezt az i.e VIII. századra datált, paleohéber nyelven írt, kőbe vésett felirattöredéket a Siloach alagútban a kijárat közelében találták meg. “…az áttörés. És ez az áttörés története. Amidőn […] a fejszét egymás felé, és amikor még három könyöknyi (távolságot) kellett átfúrni, meghallotta az egyik a másik kiáltását, mert repedés támadt a sziklában jobb felől és bal felől. És az áttörés napján a fejszések elérték egymást, fejsze a fejszére csapott. És megindult a víz a forrásból a ciszterna felé 1200 könyök (hosszúságú úton). Száz könyök volt a szikla magassága a fejszések feje fölött…”

A XIX század végén a modern cionizmus egyik célja a zsidó mezőgazdaság újjáélesztése volt. A szárazságtól sújtott országban ehhez modern kutakat, szivattyúkat, vízvezetékeket és víztornyokat építettek. A víztorony a zsidó újjászületés egyfajta jelképeivé is vált, megjelenik például Givataim, Naharija és Ramat Hasaron városok címerében is. 1948, Izrael megalakulása óta a lakosság tízszeresére, a gazdaság hetvenszeresére nőtt, így a vízfogyasztás is emelkedett. Ennek forrása az akviferekben található vízen túl a Kineret lett.

Az 1964-ben megnyitott “Országos Vízvezeték”, ami egy szivattyúállomás, vízvezetékek és víztározók rendszere, évente mintegy 300-400 millió köbméter vizet juttatott el a tóból a fogyasztókhoz, ami az ország vízfogyasztásának mintegy 15-20 százaléka volt. Ezzel együtt, tizenöt-húsz évvel ezelőtt komoly vízhiány fenyegetett. Izrael két irányban vette fel a harcot a vízhiánnyal szemben. Egyrészt a víztakarékossággal: bevezették a csepegtető öntözést, a takarékos wécétartályokat és a szennyvíz újrahasznosítását. Jelenleg Izraelben a szennyvíz 80 százalékát tisztítják és újrahasznosítják, ez kiemelkedően magas arány, a második helyen álló Spanyolországban is csak a szennyvíz mintegy 20 százalékát hasznosítják. Másrészt, édesvíz gyártásával. 2005-ben nyílt meg az első tengervíz sótalanító telep Askelonban, jelenleg öt telep működik melyeknek összkapacitása 587 millió köbméter. Az un. fordított ozmózis technológiával működő tengervíz sótalanító telepek viszonylag olcsón állítják elő a vizet, egy köbmétert 0.58 dollárért adnak el.

Jelenleg Izraelben vízbőség van, azonfelül, hogy Jordániába és a palesztin területekre is exportálnak vizet, a Kineretből már csak egész kis mennyiséget emelnek ki és a tengervíz sótalanító telepek sem működnek teljes kapacitással. Mindez persze nem változtat azon, hogy szukkotkor újra az esőért imádkozunk és azon sem, hogy a Vízmerítés ünnepe Izraelben újra egyre szélesebb körben megtartott népünnepély.

Szerző: Dan Diamant