A támuz 17. és áv hó 9. közötti három hétben a zsidó nép a Szentély elvesztését siratja. Ezen időszakon belül az utolsó kilenc nap még mélyebb, intenzívebb gyászt hordoz és ez egyre mélyül, ahogy közeledünk a népünk sorsát évezredek óta meghatározó pusztulás évfordulójához. Nem hallgatunk zenét, nem tartunk esküvőket, nem vásárolunk új ruhákat. Általában kerüljük az örömöt okozó dolgokat, hogy minél inkább átéljük a Szentély lerombolása által okozott veszteséget. A chabad.org írását idézzük.
Az áldott emlékű lubavicsi Rebbe, Menachem Mendel Schneerson rabbi azt javasolta, hogy ebben az időszakban a szentélyszolgálat szabályait és törvényeit tanulmányozzák a zsidók szerte a világban. Azonban a száműzetésben nincs szentélyszolgálat, az áldozatokat az imádságok helyettesítik. Nem lenne inkább helytálló gyakorlati, minden nap alkalmazható törvényekről tanulni? Valamit, ami érinti a mindennapjainkat? – tették fel a kérdést a Rebbének a követői.
Amikor Jechezkél (Ezékiel) prófétának a babilóniai száműzetés idején, az első Szentély pusztulása után megjelent az Örökkévaló, megparancsolta a prófétának, hogy beszéljen a zsidóknak a második Szentély felépítéséről. A próféta így felelt:
„Gyermekeid száműzetésben vannak, nem tudják felépíteni a Szentélyt”.
Az Örökkévaló pedig ezt válaszolta:
„Vajon a száműzetés azt jelenti-e, hogy a Szentélynek nem kell felépülnie?”
Isten arra utalt, hogy az első Szentély lerombolására annak érdekében került sor, hogy felépülhessen a második Szentély. Isten nem akarta, hogy a zsidók sorsa a száműzetés legyen, sokkal inkább az volt a célja, hogy felkészüljenek és vágyakozzanak a jövendőben bekövetkező megváltásra.
A Rebbe egyszer ellátogatott egy gyerektáborba. Igen elégedett volt a látottakkal, és ahogy elhaladtak egy raktárhelyiség mellett, azt kérte, hogy nyissák ki neki, hogy oda is benézhessen. A szobában egymásra dobált székek és asztalok voltak, a falakat graffiti borította. A Rebbe körbevezetésével megbízott ember rettenetesen elszégyellte magát a helyiség és annak fala miatt és azt mondta a Rebbének: „Zecher lechurbán – a [Szentély] lerombolásának emlékére”. A Rebbe így felelt: „Zecher lemikdás – a Szentély emlékére”. A Rebbe hozzáállása alapjaiban más volt, nemcsak a raktárhelyiséget, hanem általában a pusztulást és az életet tekintve egyaránt. A churbán, a Szentély lerombolása átmeneti csupán. A Szentély ezzel szemben örök. Ott van a gondolatainkban és a tetteinkben. Spirituális szinten egyre csak épül és épül és bár fizikai valójában megsemmisült, spirituális lényege a mai napig itt van velünk.
Az évnek e szakaszára a szomorúság és a gyász időszaka mellett tekinthetünk a megváltásra való készülődés periódusaként is. Hogyan lehetséges viszont elképzelni a megváltást mint realitást, amikor nap mint nap a szétszóratás jelentette kihívásokkal kell szembesülnünk? Rabbi Akiváról szól a híres történet, mely szerint egy napon, nem sokkal a Szentély pusztulása után más bölcsekkel együtt Jeruzsálemben sétált. Látták, hogy a Templom-hegyen rókák szaladgálnak. A bölcsek sírtak, ám rabbi Akiva nevetett. Amikor társai kérdőre vonták, így felelt:
„Most, hogy beteljesedett a Szentély lerombolásának próféciája, biztos vagyok abban, hogy a Szentély újjáépülésének a próféciája is beteljesedik majd”.
A pusztulást az események folyamatának részeként látta, amire azért volt szükség, hogy valami még nagyszerűbb dolog megtörténhessen. Képes volt ünnepelni a pusztulást, mert igazabb és szebb realitást is el tudott képzelni. Lelki szemei előtt már épült is a Szentély…
Úgy tűnhet, hogy a mi realitásunk a száműzetés, ám valójában a száműzetés magában hordozza a megváltást is. A száműzetésben nemcsak siratjuk az első és a második Szentélyt, de már építjük is a harmadikat. Az elveszített szépség siratása közben tartsuk észben, hogy egy új realitás küszöbén állunk és képesek vagyunk arra, hogy nagyszerű jövőt építsünk.
Miről beszélt rabbi Akiva és a Rebbe? Mi a zécher lechurbán (vagy zécher lemikdás?)
Amióta elpusztult a második jeruzsálemi Szentély, az örömünk soha nem lehet igazán teljes mindaddig, míg el nem jön a messiás és fel nem épül a harmadik, örökké álló Szentély. Ezt a gondolatot a mindennapokban is kifejezzük és otthonainkban a bejárat fölött, vagy azzal szemben, egy kis faldarabot meszeletlenül vagy festetlenül hagyunk. Bölcseink szerint e résznek legalább 1×1 ámának, vagyis könyöknek (kb. 48×48 cm) kell lennie ahhoz, hogy az ember teljesítse a zécher lechurbán parancsolatát, vagyis azt, hogy Jeruzsálem és benne a Szentély pusztulására emlékezzen. Vannak, akik a Siratófal vagy a Szentély képével emelik ki a helyet a falon vagy odaillő feliratot helyeznek el rajta.
A legismertebb hagyomány ezzel kapcsolatban kétségtelenül az esküvői szertartás pohártörése, amellyel azt fejezi ki a vőlegény, hogy az öröm a messiás eljöveteléig és a Szentély felépüléséig soha nem lehet igazán teljes. Egyes szokások szerint az esküvői sátor alá vezetett vőlegénynek egy kis hamut tesznek a fejére, oda, ahol a tfilint viseli.
Ezt a gondolatot fejezi ki egyes döntvényhozók szerint, hogy az ember soha ne terítsen különlegesen díszes asztalt vagy mindig hagyjon egy helyet üresen az asztala körül. Vannak, akik azt mondják, hogy soha ne tegyük fel egyszerre minden szép edényünket az asztalra. A hétköznapi asztali áldás előtt vannak, akik a Szentélyre emlékező zsoltárt mondják el, ám e szokások kétségtelenül jóval kevésbé ismertek és elterjedtek, mint a falszakasz festetlenül hagyásának szokása.
Bölcseink azt is mondják, hogy a nők ne viseljék egyszerre minden ékszerüket, hogy ne uralkodjon el rajtuk a tökéletesség érzése. Voltak a múltban olyan törvényhozók, akik a zenét mint olyat próbálták betiltani, mások úgy vélték, hogy nem illendő bort és húst fogyasztani, míg a Szentély romjaiban hever.
Fotó: wikipédia
