Ma veszi kezdetét a támuz hónap 17-én kezdődő és áv hó 10 záruló gyászos időszak, melyet héberül bén hámécárimnak (בין המצרים), jiddisül dráj vochennek (דריי וואכען) nevezünk. Ezt az időszakot egy böjt vezeti be és egy másik, még szigorúbb böjt zárja le. A két időpont között pedig különféle, gyászt kifejező korlátozások szerint élünk.

A jiddis kifejezés csupán annyit tesz: három hét, a héber kifejezés azonban utal e hetek jellegére is: a szorongatások között. A két dátumhoz kötődő megannyi szomorú esemény közül ugyanis kiemelkedik az első és a második szentély pusztulása és a zsidó nép száműzetése a Szentföldről.

A támuz 17-én és áv hó 9-én történt tragédiákról a Misna Táánit traktátusában (4:6) találunk információt:

Öt dolog történt őseinkkel támuz 17-én és öt dolog áv 9-én.

Támuz 17-én összetörtek a kőtáblák [az aranyborjú bűne után], felhagytak az állandó áldozat bemutatásával [az első szentély idején], áttörték a város [Jeruzsálem] falát [mindkét szentély idején], Aposztomosz [görög/római katonatiszt] elégette a Tórát és [Menáse király] bálványt állított fel a szentélyben.

Áv 9-én született meg az ítélet, hogy őseink nem léphetnek be az országba [a honfoglaláskor], rombolták le a szentélyt először [a babilóniaiak] és másodszor [a rómaiak], elfoglalták Bétárt, és felszántották a várost [Jeruzsálemet].

Ahogy beköszönt áv, csökkentjük az örömöt.

Nézzük sorban, mire utal a Misna. A kőtáblák akkor törtek össze, amikor Mózes lejött a Színáj-hegyről és szembesült azzal, hogy a nép egy aranyborjú körül énekel és táncol. Nem sokkal az egyiptomi kivonulás csodái után bálványt imádtak. Mózes erre összetörte a kőtáblákat. A Misna azonban azt írja, hogy „összetörtek a kőtáblák”, azaz mintha Mózesnek nem is lett volna köze a dologhoz. Egy vélekedés szerint pontosan ez történt: a kőből faragott, vastag kőtáblák rendkívül nehezek voltak, s az, hogy Mózes a kezében tartotta őket, isteni csoda volt. Amikor azonban Mózes megpillantotta a bálvány előtt hajlongó népet, a csoda érvényét vesztette, a kőtáblák teljes súlyukkal ránehezedtek, ő pedig nem volt képes megtartani azokat.

Az állandó áldozat (korbán támid) bemutatása ezen a napon ért véget az első szentélyben, a babilóniai ostromtól szenvedő Jeruzsálemben. A körbezárt városban nem maradt több áldozati állat, így a kohénok (a szentélyben szolgáló papok) nem tudták többet bemutatni a naponta kétszer (reggel és délután) előírt korbán támidot. A szentély még állt, de legfontosabb funkcióját már nem tudta betölteni.

Ezen a napon törték be a jeruzsálemi városfalat az ellenség katonái. Az első szentély idején a babilóniaiak, a második szentély idején a rómaiak. Ez volt a vég kezdete.

Aposztomosz ezen a napon égette el a Tórát. A Misna itt igen szűkszavúan fogalmaz. Ki volt Aposztomosz és milyen Tórát égetett el? Erről sok magyarázat született. Vannak, akik szerint egy görög katonatisztről van szó, aki a hasmóneusok korában, mintegy 250 évvel a második szentély pusztulása előtt élt és a hanukai csodát megelőző üldöztetések korában égette el a Tórát. Emiatt vannak, akik magával a szír-görög uralkodóval, Antiochusszal azonosítják. Mások úgy vélik, hogy római volt és a szentély lerombolásakor vagy nem sokkal utána hajtotta végre gonosz tettét. A híres történetíró, Josephus Flavius szerint az eset nem Jeruzsálemben, hanem Rómában történt, ahol Aposztomosz a helyi zsidó közösséget provokálta egy tóratekercs elégetésével. A római zsidók kis híján fellázadtak, mire a várost vezető prokurátor letartóztatta és kivégeztette Aposztomoszt.

Felmerül az a kérdés is, hogy miért „a Tórát” égette el, miért nem egy Tórát? A Misna feltehetőleg ezzel egy különleges és egyedi tóratekercsre utal. Egyes vélemények szerint ez nem más, mint a Mózes által írt, legelső tóratekercs, melyet Chilkijáhu főpap talált meg az első szentély felújításakor, Josia király idejében. Ezzel a magyarázattal az a probléma, hogy azt a tekercset a Frigyládával együtt őrizték, melynek nyoma veszett az első szentély lerombolásakor, Aposztomosz pedig a második szentély idejében élt, függetlenül attól, hogy görögként vagy rómaiként azonosítjuk. Egy másik vélemény szerint a zsidókat Babilóniából hazavezető Ezra próféta Tórájáról van szó, mely Mózes könyveinek legpontosabb változatát tartalmazta, s erről másolták a többi tekercset. Mások egy brutálisan kivégzett bölcs, Chániná ben Terádjon rabbi Tórájával azonosítják a kérdéses tekercset. Ezt a Tórát a rabbival együtt égették el, miután a római hatóságok elfogták őt. A Talmud (Ávodá Zárá 18/b) szerint a Chániná rabbi köré tekerték a Tórát és úgy küldték a máglyára.

A következő tragédia, bálvány felállítása a szentélyben, Menáse király bűne volt. A déli királyság 14. uralkodója hátat fordított az Örökkévalónak és környező népek vallási szokásait próbálta Jehuda lakosaira erőltetni, mintegy 2600 évvel ezelőtt, az első szentély fennállása idején.

Az első, áv hó 9-hez köthető szomorú esemény még a sivatagi vándorlás során történt: a Szentföldet bejáró, majd a honfoglalás ellen agitáló kémek bűne miatt az Egyiptomot elhagyó nemzedéket – kevés kivétellel – arra ítélte Isten, hogy a sivatagban leljék a halálukat és ne lépjenek Izrael földjére.

Ezen a napon dőlt romba az első szentély (i.e. 423) és a második szentély (i.sz. 70).

A római elnyomás ellen kirobbant, Bár-Kochvá vezette felkelés során ezen a napon esett el Bétár városa. Védőit és lakóit lemészárolták, köztük a messiásnak tekintett Bár-Kochvát is. Az ősi város közelében napjainkban egy 60 ezer fős, háredi város áll, Jeruzsálemtől délnyugatra.

A felkelés leverése után a rómaiak felszántották a Templom-hegyet, hogy ezzel pecsételjék meg Jeruzsálem pusztulását.

A későbbiekben még megannyi gyászos esemény rakódott e tragédiákkal terhelt időszakra. Reményeink szerint a hamarosan felépülő harmadik szentéllyel véget ér az Izraelt érő csapássorozat és a böjtnapok örömünnepekké változnak.

Naftali Deutsch