Köves Slomó: Tánjá, a Közepesek könyve

 

33. fejezet

Az abszolút öröm – a monoteizmus meditációja

Isten egységének meditációja

 Mindezek felett az lesz a lélek igaz öröme, különösen, ha valaki azt is megérti, kellő időben, hogy a lelkét meg kell tisztítania, és átvilágítani a szív örömével. Azután mélyítse el gondolatait, és összpontosítsa képzeletét és értelmi képességeit az Ő áldott igazi egységének témájára. Hogy Ő miképpen hatja át a világokat, az alacsonyabb és a magasabb rendűeket is, sőt még e világ teljessége is az Ő áldott dicsősége; és hogy semminek sincs valósága az Ő jelenlétében; hogy Ő az egyetlen igazi létező a magasabb és alacsonyabb rendű világokban is, aminthogy Ő volt az a teremtés hat napja előtt is; és hogy Ő [volt az egyetlen] ebben a térben is, ahol e világ teremtetett, ég és föld és minden seregeik – egyedül Ő töltötte be ezt a teret; és ez most is így van, hiszen Ő az egyedüli létező, akiben soha semmiféle változás nincsen. Mert minden teremtett dolog semmi Őelőtte egész létezésükkel együtt, ahogyan semmi a gondolat és a szó betűje is, midőn forrásában és gyökerében van, azaz a lélek lényegében és valóságában, mely annak tíz képessége, a chochmá, a biná, a dáát stb. Ahol a betűk eleme még nem található, még nem öltöztek a gondolat öltözékébe (ahogyan arról a 20. és a 21. fejezet hosszan szól).

 

A nap sugara és a teremtett létezés

 

Másutt erről szóltunk már a természetből vett illusztrációk segítségével, például hogy miképpen semmis a nap sugárzása és fénye a forrásában, az égen ragyogó napkorongban. Mert annak a sugárzása és ragyogása lobog és szerteterjed bizonyára ott is[, ti. a forrásánál, a nap közelében], sőt ott még erősebben, mint az univerzum más részein; de ott [a napban magában, belül] a fény semmivé lesz forrásában, mintha csak egyáltalán nem is léteznék.

Éppen így áll, képletesen szólva, a világgal és mindazzal, ami a világot megtölti: a létük is semmi ezeknek, forrásukhoz képest, ami az áldott Éjn Szof fénye, ahogyan arról már hosszan szóltunk.

 

Ez az öröm a teremtés célja

 

Ha valaki mélyen elgondolkodik ezekről, a szívét öröm tölti el és a lelke felvidul, örvendezik énekel, teljes szívével és minden erejével örül ennek a hitnek [az intenzitásával], mely hatalmas hit, hiszen ez az Örökkévaló közelségének [megtapasztalása], és az ember létének célja, teremtésének értelme, aminthogy minden világok teremtésének értelme is, alacsonyabb rendűeké és magasabb rendűeké, hogy Ő lakozást vehessen bennük, amit azt később majd részletesen kifejtjük.[1]

Bizony, nagy az öröme a közönséges és alacsony lelkű embernek is, ha a hús-vér király közelébe kerül, aki barátsággal fogadja és fedele alá engedi! Mennyivel inkább [nagy az öröme] annak, aki a királyok legfelsőbb királyának, az egyedül szent Istennek, áldassék, lakozhat a közelében! Hiszen írva van: „Mert kicsoda az, aki rászánta szívét, hogy hozzám lépjen, úgymond az Örökkévaló?”[2]

 

Isten egységébe vetett hit öröme

 

Ez okból rendeltetett, hogy minden reggel dicsérettel és hálával közelítsünk az Ő áldott nevéhez, és mondjuk: „Mi boldogok! Milyen jó a mi osztályrészünk, és milyen kedves a mi sorsunk, és milyen szépséges a mi örökségünk!” Másképpen mondva: ahogyan az ember örül, ha nagy örökség birtokába jut, amiért nem fáradt, csak az ölébe hullott, mennyivel inkább kell örülnünk nekünk a mi örökségünkön, melyet atyáink hagytak ránk, azaz az igaz Istent egységét: s hogy még itt a földön sincs semmi más rajta kívül, és hogy Ő lakozást vett az alacsony rendű világokban.

Erről mondták áldott emlékű bölcseink:[3] „Hatszáztizenhárom parancsolat adatott Izraelnek… És jött Chávákuk, és mindegyiket erre az egyre alapozta, ahogyan írva van:[4] »Az igaz pedig hite által él«, azaz mintha csak nem is volna más parancsolat, kivéve a hitről szólót. Mert egyedül a hit által tölthetjük be a 613 parancsolatot. Más szavakkal: mikor az ember szívében ujjong és örül hitének az egyetlen Isten egyetlenségében, teljes örömben, mintha csak nem is adatott volna más ezen az egy parancsolaton kívül, s ez volna minden világok teremtésének végső célja – akkor az ő lelke (azzal az erővel és élettel, amit ez a szerfelett való nagy öröm kelt benne) felemelkedik minden belső és külső akadály fölé, melyek meggátolják a 613 parancsolat mindegyikének beteljesítésében.

Ezt jelentik e szavak: „hite által él”, mintha csak így volna: „újra élni fog”, s a holtak feltámadásáról lenne szó, hasonlatképpen; ekkora új élet költözik lelkébe ezzel a hatalmas örömmel.

 

Fény a sötétségből – kétszeres öröm

 

Ez az öröm fokozódik és kétszeresen fog örülni [az ember] annak az örömnek és gyönyörűségnek is, amit az ő hite szerez az Örökkévalónak. Ezáltal a szitrá áchrá elnyomatik, s a sötétség világossággá változik, azaz e fizikai világ klipáinak sötétsége, mely elhomályosítja és elrejti az Ő áldott fényét az idők végéig, amint írva van:[5] „Véget vetett a sötétségnek” (ez pedig az idők végezetére utal, mikor a tisztátalanság lelkét kiűzik erről a földről, s az Örökkévaló dicsősége megnyilvánul, és minden test látni fogja,[6] ahogyan erről majd később[7] szót ejtünk.) Különösen a diaszpórában, ahol az atmoszféra tisztátalan, s teli van a klipákkal és a szitrá áchrával. Mert nincsen olyan öröm Őelőtte, áldassék, mint annak a világosságnak a sajátos ragyogása és öröme, mely a sötétségből ragyog elő. Ezt jelenti ez a vers:[8] „Hadd örvendezzék Izráel az ő Teremtőjének”, azaz mindenkinek, aki az Izráel magvából való, örvendeznie kellene és boldognak lennie az Örökkévaló örömében, akit elégedettséggel és örömmel tölt el, hogy az alacsonyabb szférákban lakozhat, melyek a fizikai aszijá rendjéhez tartoznak. Ezért mondja a zsoltáros többes számban: oszáv [„az ő teremtőinek”], a fizikai világra utalva, mely klipával és szitrá áchrával van tele, és amely „közös tulajdonnak” és az „elkülönülés hegyének” mondatik. S ezek változnak át világossággá, és lesznek „magántulajdona” az Ő áldott egységének, éppen ezen hit által.