A chaszidizmus egyik kiemelkedő tulajdonsága az a módszer, amelynek segítségével a felszín alá hatol, a magától értetődőn túlra törekvés hangsúlyozása, a dolgok mélyére nézés. Az ácmut(ecem), vagyis a dolog lényege, fontos fogalmat jelent a chászid tanításban, s az irodalomban új meg új meghatározást nyer, mert a dolgok igazi természetét, a tárgyalt fogalom lényegét határozza meg. Akár az ember természetéről, akár egy szándék jelentőségéről, akár egy bibliai szakasz magyarázatáról, akár Isten létének alapjait illető különböző elképzelések összevetéséről van szó – a lényeg felismerése új meglátásokra vezet.
Alkalmazzuk az ácmut megközelítési módját a sokat emlegetett „változó erkölcsök” vagy a nem kevésbé hírhedt „nemzedékek közötti űr” lényegének megértéséhez, amely állítólag az említett három szakasz folyománya lenne! A téma eléggé lényegbevágó, és megérdemli, hogy tovább foglakozzunk vele, sőt talán még tennünk is kell valamit ebben az ügyben. Hadd említsünk egy gondolatot, melyet a megboldogult rabbi Joszéf Jichák Schneerson, a hatodik lubavicsi rebbe vetett fel, hogy erre a helyzetre alkalmazzuk!
A Talmud említi a gonosz ösztön „ravaszságát”, a rossz hajlamot, mely az embert vétkezésre bírja. A gonosz ösztön nem egy csapásra viszi az embert vétekbe. „Ma azt mondja, tégy így; holnap: tégy úgy, míg végül bálványimádásig visz.” A rossz hajlam előbb olyasmire viszi az embert, amit „könnyű” kihágásnak tarthat, valami lényegtelen apróságra. Aztán egyre súlyosabb vétkekre csábítja, míg az ember annyira süllyed, hogy pogányságra vetemedik.
A lubavicsi rebbe ennek a Talmud-részletnek egészen új értelmezést adott. Nem feltétlenül szükséges, hogy a gonosz ösztön vétekre vigye az embert – mondotta a rebbe. Úgy is tehet, hogy azt mondja neki, teljesítsd ma ezt a micvát; másnap: teljesíts egy másikat, és így tovább, nap mint nap. Ennek ellenére a dolog „pogánysággal” végződhet, mert a gonosz ösztön úgy akarja, hogy az ember a micvákat helytelen okból tartsa be, vagyis azért, mert ő, az ember, azokat helyesnek találja, mert úgy látja, hogy a micva jelent neki valamit: röviden – bármely más okból, csak az igaziból nem: vagyis azért, mert Isten úgy rendelte. A gonosz ösztön „ravaszsága” abban rejlik, hogy az ember lelkébe ügyesen és hatékonyan behatolva rábeszéli, hogy nincs a világon fontosabb, mint maga az ember; hogy ő maga szabja meg bármely gondolat, jogrendszer vagy kötelezettség hatályát; ő az egyetlen döntő tényező etikai és morális kérdésekben. Teljesíts bármely micvát, ha kedved tartja – súgja neki a bűnös hajlam -, de csak akkor, ha egyetértesz vele, s nem azért, mert az isteni rendelkezés.
Szerintem egyáltalán nincs nemzedékek közötti űr; ahogy az, amit „változó erkölcsiségnek” neveznek, lényegében szintén nem létezik, mert aminek ma tanúi vagyunk, nem más, mint természetes és elkerülhetetlen következménye egy folyamatnak, amelynek gyökerei a múltba nyúlnak vissza. Előbb elültetik a magot, idővel kinőnek a fák. Lehet, hogy az, aki a magot elültette, nem gondolt arra, hogy mi lesz tettének következménye; talán csalódást is érez a megnőtt fa láttán – de marad a tény, hogy ő ültette azt, s így a fa az ő keze munkája. Ez a helyzet a szülőkkel is, kik bizonyos álláspontot, értékrendet ültetnek gyermekeikbe. A „fa”, ami ebből „kinő”, talán elrettenti a szülőket; de a gyermekek nem szakadtak el szüleiktől; ők csak azon elgondolások szerint cselekedtek, melyeket szüleik beléjük oltottak.
Össze lehet hasonlítani egy erkölcsrendszert, vagy értékrendet egy másikkal és felismerni a köztük fennálló különbséget – de a „változó erkölcsiség” alapvető kérdése (mint azt a mai nemzedék ismeri) nem az, hogy melyik erkölcsöt, melyik törvénykönyvet, mely értékeket érdemes magunkévá tenni, hanem végtére is az a kérdés, hogy egyáltalán köteles-e az ember bármely értékrendet magára vállalni. Köteles-e az ember „erkölcsösnek” lenni? Van-e egyáltalán valami erkölcsi rendszer, amelyet mindenkire kötelezővé lehet tenni?
Nézzünk erre egy példát! A társadalomtudomány megállapította, hogy különböző társadalmak más-más erkölcs-szabályokhoz tartják magukat. A többnejűség általában tilalmas, de léteznek olyan primitív törzsek, amelyek ezt még megengedik. Elég, ha ősapáinkra gondolunk, hogy lássuk, a többnejűség nem volt határozottan eltiltva, egészen Rabbénu Gersom rendeletéig, ami már aTóra-hű zsidóság világához tartozott. A többnejűség mindenesetre megfelelő példa a „jó és rossz” különböző meghatározásaira.
A probléma, ami előtt ma állunk, az, hogy el kell döntenünk, léteznek-e egyáltalán „általános érvényű” értékek, mint a „jó” és a „rossz”. Tegyetek úgy, mint én tettem néhányszor: hívjatok fel egy sor diákot, mutassanak rá egy cselekedetre, mely szerintük „rossz”! Valószínűleg elvárjátok, hogy határozottan kijelentsék: ölni vagy lopni „rossz”. De nem ezt a választ fogjátok kapni.
Erőteljesen síkra szállnak majd, ha nem is a gyilkosság vagy rablás oldalán, de mindenesetre ama feltevés mellett, hogy nincs egyetlen kimondottan logikus rendelkezés sem, amely ezeket tiltaná. Bizonygatni fogják, hogy amit a társadalom eltilt, az rossz arra a társadalomra nézve, de ez nem jelenti azt, hogy lényegében rossz lenne.
Az emberevők, mondják majd a lelkes, fiatal entellektüelek, megeszik áldozataikat, az eszkimók kiteszik öregeiket meghalni a jégre, a spártaiak halálba taszították a gyengéket. Mindezen eljárások, mondják nekünk, „erkölcsösek” voltak abban a bizonyos társadalomban, mely ezek szerint élt. Ezen állításokban persze nincs semmi új, de nekem úgy tűnik, hogy egy döntő felfogásbeli változás szemünk előtt játszódik le. A primitív vadságot a múltban olyasfajta rossznak tartották, amelyet az érett kultúrember már maga mögött hagyott. A barbarizmust sosem tartották megengedhetőnek; az ember és a társadalom eredendő, alantas állapota csökevényének számított. Napjainkban azonban ez a viselkedés már nem számít egy embertelenebb múlt maradványának. Igaz, hogy ily viselkedés semmiképp sem illik napjaink társadalmához, botlásnak nézik – de nem ellenzik úgy, mintha teljesen erkölcstelen lenne. Bizonyos körülmények között – mondják – ily viselkedés elfogadottnak, sőt illőnek számíthat.
Itt van hát a mag, melyet az előző nemzedék plántált el: a feltétlen erkölcsi parancs elvi kétségbevonása vagy teljes tagadása. Itt már nem arról van szó, mely erkölcsrendszert kell megtagadni, hanem hogy akármely erkölcsrendszer érdemes-e arra, hogy általánosan elfogadott legyen.
Ezen a ponton valószínűleg dühös reakcióra számíthatok. Hogy mondhatja valaki azt, hogy a ma minket fenyegető erkölcsi problémák a szülők által elvetett „mag” kényszerű következményei? Kíméletlen, minden alapot nélkülöző kritika az, amely szerint az előző nemzedék erkölcstelen lett volna, erkölcstelenségre buzdítana vagy egyáltalán elutasítaná az erkölcsi érzéket.
E ponton engedtessék meg nekem egy széleskörű általánosítás, ha azt mondom, hogy mikor a mai, modern zsidó egy erkölcsi jellegű döntést hoz, nem a hagyományos erkölcsi mértéket veszi számításba. Bár ez is általánosítás: a hagyományos zsidó mérték azt nézte, szabad-e így tenni, vagy nem. Ha valami tilos volt, akkor abban a percben megszűnt minden vita, a dolog le volt zárva. Ha a Tóra nem tiltott valamit, akkor az ember maga határozhatta el, hogyan cselekedjék. De az alapvető meggondolás az volt, egyezik-e a kérdéses cselekedet a Tórával, vagy nem.
Mit tesznek mások?
Ma – s azt hiszem, ez volt a helyzet e század zsidóságának legszélesebb köreiben – nem az a mérce, hogy mit szab meg a Tóra, hanem hogy mit tesznek, vagy nem tesznek mások. Ha „mindenki” így tesz, akkor a dolog elfogadható; ha mások „nem csinálják”, bolond lesz, aki szembeszáll a társadalommal – bármilyen, kisebb vagy nagyobb erkölcsi jelentőségű elhatározásról legyen is szó. Ezen a téren érdemes néhány szót szólni a divatról, a szemérmességről, a méltó öltözetről (beszédmódunkat és egész viselkedésünket is beleértve). Látjuk, hogy az emberek nem törődnek azzal, hogy valójában mit is jelent a divat, a divatosság, mi idézi azt elő, s milyen hatással lehet azokra, akik vakon követik. A ruha nemcsak teszi az embert, hanem viselkedését, öntudatát és másokkal szemben elfoglalt álláspontját is befolyásolja. S ez természetesen mindkét nemre vonatkozik.
A chábád női szervezetének egy gyűlésén a lubavicsi rebbe rámutatott arra, hogy már az ókorban is találunk példákat a szemérmetlen öltözetre és viselkedésre, amint az Ézsaiás könyvének 3. fejezetében visszatükröződik. A „változó erkölcsiség” tehát nem mai keletű: évezredekre tekinthet vissza. Az emberek azt állítják, hogy haladni kell a korral. De saját szemünkkel láthattuk, hogy milyen szörnyűségek követik a szemérmesség elvetését, amint azt a Rebbe kifejtette. Nincs szükség ezt részletezni; a napisajtó krónikája elég világosan beszél. Olyan tragédiák, melyeket a zsidó család azelőtt nem is ismert, ma mindennapos jelenségekké váltak. Szent irataink viszont azt tanítják, hogy a szemérmesség mind anyagi, mind lelki áldást hoz ránk. Nincs kétség afelől, hogy nőgyűlölő divatkirályok önkényesen kihasználják a fiatal lányokat, kiknek jóléte az utolsó, ami őket, ha egyáltalán, érdekli. A ma dívó életmód mekkora része alakul ki oly jellemtelen emberek hatása alatt, kiknek nincs semmi erkölcsi érzékük, de ugyanakkor zseniális reklámérzékkel bírnak s így mindenféle közönségességet népszerűvé tudnak tenni?
A Tóra azt tanítja, hogy ne vigyünk semmi „utálatosságot” házunkba. Még az újsághirdetések is tele vannak – bocsánat nyárspolgárságomért – mocsokkal. A nagy példányszámú folyóiratok, melyek állítólag az egész családnak szólnak, meg az „aktualitásokkal” foglalkozó hetilapok sem állják meg a kritikát, akár tartalmukat, akár illusztrációikat nézzük. S ne védekezzen valaki azzal, hogy ezek a sajtótermékek csak a „valóságot” festik: az igazság az, hogy ők alakítják ki ezt a valóságot. Nem jelentik a híreket, hanem csinálják azokat. A nyilvánosság a „széplelkeknek” (micsoda visszataszító, megtévesztő elnevezés!) és azok „új moralitásának” az életeleme. A televíziós és sajtóreklám nélkül sosem jutottak volna akkora befolyáshoz, mint amit ma élveznek. És ezek az emberek azok, akik helyettünk határoznak – hogyan öltözzünk, mit olvassunk, hogy szórakozzunk, más szóval: ezek alakítják ki életformánkat.
Rengeteg tény tanúskodik környezetünkben az elhatározások ilyesfajta új mércéjéről. Nemrég közösségünk egy fiatal, oszlopos tagjával beszélgettem arról, hogy fiát zsidó iskolába írassa-e. A zsidó nevelés kérdése nem merült fel köztünk, az iskolai oktatás szintje nem volt döntő, sem a gyermek zsidó és emberi fejlődésének kérdése. Egyetlen tényező döntött afelől, hogy a gyerek zsidó iskolába járhasson: „Ha mindenki oda küldi a gyerekét – mondta az illető -, akkor én is odaíratom az enyémet.” Ez az ember lemondott apai felelősségérzetéről. Megtagadta magától egy szabad országban élő szabad ember elhatározási szabadságát – hogy a tömeg után futhasson.
Ma a szülők világosan és erélyesen adják gyermekeik tudtára: „Ha elhatározás előtt álltok, ne aTórával törődjetek, csak nézzetek körül, mit tesznek ma az emberek!” Ezek az „emberek” névtelen, alaktalan lények, de „ők” határoznak helyettünk, ők szabják meg, hogyan neveljük gyermekeinket, hogyan öltözködjünk, mivel szórakozzunk, hogyan éljünk. Eszerint tehát nincs űr szülők és gyermekek között. Ezek is, azok is elismerik, hogy olyan fogalmaknak, mint „elv”, „jó”, „rossz”, „becsület”, „zsidóság” – nincs komoly súlya. A két nemzedék közötti különbség arra szorítkozik, hogy nem ugyanazt a divatot követik.
Idősek és fiatalok megegyeznek abban, hogy az élet egyetlen mércéje az, ami „népszerű, elfogadott, divatos”. Ily szülők legnagyobb tragédiája az, hogy míg ők felhagytak a szombattartással, a kósersággal, mert környezetükben ezeknek nem volt fontossága, kiderült, hogy gyermekeik is átvitték ezt a tömegmajmolást a maguk életébe. Minthogy olyan világban élnek, hol a korlátlan erkölcstelenség dívik, ők is lépést tartanak az uralkodó irányzattal. Ha a társadalom elnézi, mikor a fiatalok kábítószert élveznek, ki merne szembeszállni vele? Végül is ezt tanulták szüleiktől: „Ne különbözz a többitől!”
A fiatalság magára maradt, célkitűzés, életcél nélkül – mert sosem tanították meg a mértékre, ami szerint élnie kell. De az ifjúság nem elégszik meg a szeméttel, amivel táplálják. Az ifjúság ideálokra, gondolkodásra, erőpróbára vágyik. A mai fiatalság szellemi elnyomatásban él, zsidóságbeli alultápláltságban szenved. A furcsábbnál furcsább életformák, melyekre a fejét adja, csak kétségbeeséséről tanúskodnak, és a változó, kívülről jött divatokkal és befolyásokkal szembeni sebezhetőségéről, melyek életét irányítják.
Itt áll mindegyikünk előtt az erőpróba, a felelősség, akár szülők, akár tanítók, akár rabbik vagy a közösség egyszerű tagjai vagyunk: megtanítani és mintául szolgálni, milyen lehet egy tartalomdús zsidó élet.
