Minthogy az embert Isten saját képmására teremtette, úgy kaphatunk némi fogalmat Istenről, ha az embert jobban megértjük. A lélek, mely az ember lényege, oly erők fölött rendelkezik, melyek aszfirákból (kisugárzások) erednek, azok pedig Isten attribútumai és képességei. Bár ügyelnünk kell, nehogy ember formájában írjuk le Isten tulajdonságait (hisz már Ézsaiás próféta megmondta: „a ti gondolataitok nem az én gondolataim”), annyit mondhatunk, hogy az emberi lélek erői és tulajdonságai Isten attribútumaival párhuzamosak.
„Lélek” és „erők” nem azonosak. Mint a „lényeg” kifejezés meghatározása jelzi, a lélek oszthatatlan, nem redukálható. A lélek (értelmi és érzelmi) „erői” és „öltözéke” (a gondolat, a beszéd és a tett) útján működik A gondolat, a beszéd és a tett a lélek „eszközei”. Ehhez hasonlóan az isteni szfirák azok az eszközök, melyeken keresztül Isten mint bíró, mint atya és mint harcos jelenik meg.
A lélek elsődleges, legmagasztosabb erőforrása – s ennek megfelelően a legfelsőbb szfirá – a chochmá (bölcsesség). Ez a formát még nem öltött kinyilatkoztatásnak első szikrája, s nem képez önálló lényt, mert még nem öltött lényeget, ezért ideiglenes, mulandó lehet. Amellett átitatta eredetének tudata: alaktalan, s ezért viszonylag semmiségi állapotban van. A lélek és a bölcsesség közötti határ rendkívül finom, elannyira, hogy ügyelnünk kell, nehogy a lelket az „erőkkel” azonosítsuk. Igaz, vannak, akik odáig mennek, hogy a chochmá erejét a lélekkel egyenlőnek veszik, Istent mint értelmet határozzák meg. Az Öreg Rebbe azonban megmagyarázta, hogy a hasonlatosság csak a lélek vagy Isten tükörképére, belső lényegükre, s nem magára a lélekre, magára Istenre vonatkozik. Minden esetben a lélek az értelem felett áll, az értelem csak eszköz számára. Amily mértékben mondhatjuk, hogy a lélek lényege a chochmában nyilatkozik meg, úgy az az eszköze; amennyire lehet Isten lényegének megnyilatkozásáról vagy felfogásáról beszélni, úgy az értelem (pontosabban: az értelem eredendő állapota, a chochmá), az Ő eszköze. A lélek az értelem köntösét veszi fel. A lélek gondolkodik.
A Zohár a micvákat mint a „király testrészeit” írja le: minden micvá egy edénye vagy eszköze az Isteni Fénynek, vagyis Isten megnyilatkozásának. A Tóra az értelem micvája, az isteni bölcsesség közvetítője, mely által az Isteni értelem ténykedik és nyilatkozik. Ha ezt a képet tovább akarjuk bővíteni, úgy mondhatjuk, hogy Isten „érzelmei”, vagyis tulajdonságai más eszközök útján nyilatkoznak meg. A bölcsesség a Tórába öltözött. Ismételten le kell szögeznünk, hogy a bölcsesség nem Isten lényege, sem az emberé, hanem az eszköz, melynek segítségével a lényeg megnyilatkozik. Így már lehet párhuzamot vonni egyfelől az ember és értelme, másfelől Isten és az isteni értelem között.
Az isteni értelem átitatja eszközét, vagyis a Tórát. Az ember a maga részéről tanulmányozza aTórát: így jön létre a kapcsolat. Isten lényege a chochmá köntösébe öltözik, a chochmá pedig a maga részéről azokban az alapelvekben nyilatkozik meg, melyekre a Tóra tanít. Az ember értelme elmerül a Tórában, s ugyanakkor lelke is az értelmet veszi igénybe, hogy azt vállalkozásába fektesse. Ezek szerint a lélek mibenléte és Isten kiléte a Tóra közvetítésével egyesülnek, s csak aTórán keresztül képesek egy ilyen egyesülésre.
Az Öreg Rebbe a tanulatlan embert is részesítette ebben az élményben, s megérttette velünk, hogy egy ilyen egyesülés teljesen érvényes lehet akkor is, ha nem tudatos, ha a Tórát tanulmányozó nem is érzi a kapcsolatot, mely közte és Isten között létrejött. Ne felejtsük, hogy tanulás közben a tanuló tudata teljesen a tárgyalt témára összpontosul, s azon keresztül igyekszik értelmileg úrrá lenni a tananyagon! Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a tanuló nem mentes némi önelégültségtől, mikor valami intellektuális eredményt ér el, s ebből a szemernyi önteltségből némi, bár csekély arrogancia érződhet ki. Ettől a tanuló végcélja még helyes lehet, hisz a Tórát önzetlenül tanulmányozza: Isten szavára szomjas, lelke legmélyén egyesül az Örökkévalóval. Ha az ember mint halandó nem érzékeli is ezt az egyesülést, legfelsőbb lelke átérzi azt.
Az emberi ész véges – csak a jelen világot tudja felfogni. Tudhat a szellemiség létezéséről, de annak mibenléte és jellege rejtve marad számára.
Két tudatfokozat
Az ismeret e két fokozatát a chábád irodalom meglehetősen bőven tárgyalja, mert megkülönböztetésük segítségünkre lehet abban, hogy meghatározzuk a korlátolt hatókörű emberi értelem lehetőségeit és korlátait. Például a tény, hogy nem tudjuk felfogni vagy leírni Istent vagy a lelket, nem zárja ki, hogy intellektuális szemlélődés alá vegyük őket, s nem is kell kicsinyelnünk a keveset, amit tudunk róluk. Így például leírhatja valaki Isten létezését, és mindenféle érvet hozhat fel annak alátámasztására – de egyáltalán nem képes magát Istent ábrázolni. Ilyen esetek gyakoriak a tudományos kutatásban, például mikor a tudós feltételezi atomrészecskék létezését, de semmiképp sem tudja leírni azokat. Mondhatjuk tehát, hogy az emberek eljuthatnak Isten „létezésének” felismeréséhez, de nem lényegének és kilétének, vagyis „jellegének”, „természetének” megismeréséhez. Nagyjából azt lehet mondani, hogy az ember élménye és tudása a dimenziós világgal foglalkozik, melyen szellemileg uralkodni képes.
Ha az ember nem tudja felfogni az értelemfelettit, a végtelent, az még nem jelenti azt, hogy a végtelen nem létezik, vagy azt, hogy az ember nem képes érzékelni a végtelent. Természetszerűleg, minél jobban fejlődik az ember értelme, annál jobban tágulnak ismeretei a lényeget és annak mibenlétét illetően, s ma már fel tudja fogni, ami tegnap még felfoghatatlan volt.
A két tudatfokozat megkülönböztetése fényt vet arra az alapvető különbségre, mely a Talmudtanulása és a kábálá tanulmányozása között áll fenn. A Talmud tartalma az emberi ész felfogóképességének keretén belül esik, mert konkrét dolgokkal és tényleges helyzetekkel foglalkozik. Mialatt az ember úrrá lesz a Talmud anyagán, megvilágosodik előtte a benne foglalt isteni bölcsesség. Ezzel szemben a kábálá tanulmányozásakor absztrakt fogalmakkal és kifejezésekkel találkozunk, melyek megfoghatatlanok. Van egy értelmi korlát, mely megnehezíti a megértést: az isteni értelem, mely a kábálában rejtőzik, azon a területen kívül helyezkedik el, melyet az ember el tud érni.
Ebből azt a következtetést lehetne levonni, hogy ha a kábálá valóságos megértése lehetetlen, annak tanulmányozása – a Misna és a Talmud tanulmányozásával ellentétben – némileg kisebb jelentőségű. A rebbe azonban a továbbiakban azt mondta, hogy nincs okunk lebecsülni a kábálá tanulmányozását. Az észnek és az értelemnek megvan a maga helye, s a Tóra világában azt nagyra becsülik. Bölcseink azonban arra ösztönöznek, hogy időnk egy harmadát a Szentírásnak szenteljük. A rebbe ezt úgy magyarázta, hogy a Szentírás, a Szóbeli Tannal ellentétben, a Tóraszavaival foglakozik, s nem annak eszméivel. A Talmud-tanulás lényegbevágó eszköze az ész, aTalmud szavainak értelmetlen szajkózása puszta időfecsérlés. Ezzel szemben egy írástudatlan, aki az Írott Tan szövegét recitálja, még ha nem érti is azt, mindenképp egy igen fontos micvát teljesít. A zsoltármondás hagyományos szokása jól mutatja ezt. Egy másik példa lehet a Szentíráshetiszakaszának elolvasása (Onkelos arámi fordításában).
A Szentírásnak ez az oldala nemcsak az írástudatlanokra érvényes, hanem az Írott Tan lényeges részét képezi. Ezért találhatunk sok-sok olyan verset a Bibliában, amely értelmünket felülmúlja. Ennek ellenére újra meg újra elolvassuk és felolvassuk azokat, anélkül hogy felfognánk pontos értelmüket. Mint fentebb említettük, a Rámbám azt mondta, hogy olyan versek, mint „Hám fiai: Micrájim, Kus” stb. (1Mózes 10:6.) vagy „Felesége neve Mehitabel” (Uo. 36:39.) nem kevésbé szentek, mint az „Én, az Örökkévaló, vagyok…”, vagy a „Halljad Izrael!”. Természetesen halandó ész nem tudja felfogni, hogy lehet az, hogy e két fajta vers egy intellektuális síkon fekszik, de az ész mégsem tudja kifürkészni igazi jelentőségüket. Mind a négy idézett vers ugyanabból az isteni forrásból ered, mely az emberi ész keretein kívül esik.
A kábálá – mondta a rebbe – és az ágádá (a Szóbeli Tan elbeszélő, legendás része) is a Bibliaszerves részét képezik, nemcsak az Írott Tan. Jelentőségük nem az értelemre tartozik, mert nem az ész az, amivel azokat tanulmányozni kell.
A Tóra „törzse” és „öltözéke”
Ha elgondoljuk, hogy a bibliai történet látszólag világos és egyszerű, nehéz meglátni aSzentírásban foglalt mély isteni bölcsességet. Az elbeszélés ténybeli hitelessége nem jelenti a „cselekmény” teljes jelentőségét. Az ész csak a külsőt, az egyszerű tartalmat tudja felfogni. AZohár szerint a micvák képezik a Tóra „törzsét”, míg az elbeszéléseket „öltözékének” nevezi. A rebbe az érzékszervekből vett hasonlatra és a bibliai versre támaszkodva úgy vélekedett, hogy a micvákat „ízlelni” kell, az elbeszélések viszont finom, testetlen illatok, melyeket messziről is fel lehet ismerni.
A Tórában említett egyéniségek és történések egyrészt sajátságosak és konkrétak, másrészt, a megértés egy más síkján, szimbolikusak. A kábálá és a chaszidizmus sokszor említi, hogy az anyagi világ nem más, mint szellemiségének vagy forrásainak a tükörképe vagy megtestesülése. Ebből a szempontból nézve „állat” és „angyal” nem képeznek szöges ellentétet. A Tóra több, mint szimbolizmus: a Tóra egyszerre több síkon mozgó valóság. Ugyanakkor, ha az elbeszélések igazi jelentősége ki siklik is értelmünk hatóköréből, nem szabad bennük valami idegent vagy értelmetlent látni.
A Tóra a láncszem, mely az embert Istenhez köti. Ennek az úgynevezett közvetítőnek vannak látható és láthatatlan oldalai egyaránt, s ezek párhuzamosak a lélek nyílt és rejtett oldalaival és Isten nyílt és rejtett vonatkozásaival.
A nyílt tan, a Misna és a Talmud által, mely az ember értelmének határain belül fekszik, az ember nyílt oldalai egyesülnek Isten nyílt vonatkozásaival. A szent könyvek által (melyek az ágádát és a kábálát is felölelik), a lélek nyílt és rejtett oldalai egybeolvadnak Isten nyílt és rejtett vonatkozásaival. A háláchá tanulmányozása – mondta a rebbe – bölcsességhez vezet, mert azt fel lehet fogni. Ezzel szemben a midrás, melyet talán nem lehet teljesen megérteni, istenfélelemre visz bennünket.
