28. fejezet
Ne csalódjunk önmagunkban rossz gondolataink miatt
Az előző fejezetben az Álter Rebbe azt fejtegette, hogy a bénonimnak nem szabadna elkeserednie, ha vétkes gondolatok támadják az elméjét. Éppen ellenkezőleg, örvendeznie kellene, hiszen e gondolatok visszaverése által, s ha nyomban elfordítja tőlük az elméjét, beteljesíti a parancsolatot: „Ne keressetek utat saját szívetek…után”, s ezáltal eltapossa a szitrá áchrá lelkét, nagy gyönyörűséget szerezve az Örökkévalónak. Ez az okfejtés azonban csak akkor alkalmazható, ha ilyen gondolatok a bénonit hétköznapi teendői közben lepik meg. Ha viszont akkor fordulnak elő, amikor az istenszolgálattal van elfoglalva (azaz például imádkozik vagy a Tórát olvassa), bizonyára nincsen minek örülni, hiszen az istenszolgálattól vonják el őt. Hogyan kell elbánni velük az ilyen esetben? – Ezzel foglalkozik a 28. fejezet.
Rossz gondolatok ima közben
Ha kéjes gondolatok vagy más, oda nem való gondolatok lepik meg őt istenszolgálat közben – míg teljes áhítattal imádkozik, vagy a Tórát olvassa, ne is figyeljen rájuk, hanem fordítsa el tőlük az elméjét azon nyomban. És ne legyen olyan ostoba, hogy megpróbálkozzék a külső gondolatban rejlő midá „szublimálásával”, amint az ismeretes [ti. hogy idegen gondolatokon felül lehet kerekedni a forrásuk „fölemelése” által][1]. Az ilyesmi ugyanis kizárólag a cádikoknak való, akikben nem gerjednek gonosz gondolatok a tulajdon [midáikból], csakis a mások [midáiból]. De, akikben magukból merül fel a gonosz gondolat, abból a gonoszból, amely a szívük balfelén lakozik [azaz az állati lelkük gonosz midáiból], hogyan is tudnák felemelni azt [a spirituális világba], ha őket magukat is megkötve tartja [az anyagi vágy]? Ugyanakor nem szabad az ilyennek sem elcsüggednie, elkeserednie, magát megvetnie azért, mert [ilyen gondolatok merültek fel benne] az istenszolgálat közben, amikor a leginkább örvendeznie kellene. Éppen ellenkezőleg, merítsen új erőt, erősítse meg elszántságát, amennyire csak lehet, hogy figyelemmel imádkozik, s még nagyobb örömmel, boldogan, mert megértette, hogy az idegen gondolat, mely benne feltámadt, a szíve bal felében lakozó klipából ered, amely háborút visel a bénoni lelkében a benne lakó isteni lélekrész ellen. Ismeretes dolog, hogy így küzdenek a harcosok [akik el akarják pusztítani egymást], és hasonlóan küzdenek az egymással versengők [akik csak a lábáról akarják ledönteni a másikat], hogy ha egyikük felülkerekedik, a másik minden erejét megfeszítve igyekszik újra fölénybe kerülni. Ezért hát [az ilyen csatában, ami az isteni lélekrész és az állati közt folyik], mikor az isteni lélekrész megfeszíti magát, és minden erejével az imához lát [hogy ezáltal meggyengítse, vagy elpusztítsa az állati lelket], az [állati lélek] klipája maga is megfeszíti minden erejét, hogy szembeszegüljön vele, összezavarja és földre kényszerítse az isteni lelket a magából származó idegen gondolat által. Az állati lélekrész megérzi a veszélyt, mely az isteni lélekrésznek az elszánt imában megkettőzött erőfeszítései révén őt fenyegeti, és igyekszik megzavarni az imádkozó koncentrációját, azáltal, hogy mindenféle idegen gondolatokat kohol az elméjében. Tehát az idegen gondolat feltűnése ima idején azt jelzi, hogy az imádkozó odaszántsága kellő mértékű volt, mert az állati lélekrészt máris aggasztja a dolog; ez a fölfedezés pedig magában is boldogító kell legyen az imádkozó számára, és bátorítsa őt további erőfeszítésekre. [Ez tehát tisztázott egy közkeletű téveszmét.] Egyesek, mikor idegen gondolat támad bennük ima közben, tévesen úgy vélik, hogy az imájuk így méltatlanná lett, mert ha valaki megfelelően és rendben imádkozik, akkor idegen gondolat nem támadhat az elméjében [– gondolják ők tévesen]. Igazuk lenne, ha [az emberben] csak egy lélekrész lakoznék, és ugyanaz a lélek, mely imádkozik, egyszersmind azonos volna azzal, amelyik idegen gondolatokat gondol, s azokon időzik. De valójában két lélek lakik benne, s mindkettő hadat visel a másik ellen az ember elméjében. Mindkettő arra törekszik, hogy az elmét egyedül ő járja át és tartsa uralma alatt. A Tóra és az Örökkévaló félelmének minden gondolata az isteni lélekrészből származik, s minden közönséges, földi [gondolat] az állati lélekrészből – csakhogy [végső soron] abba is az isteni lélek öltözik be [az állati ösztönlelket is az isteni lélek élteti]. Ez a helyzet olyan, hogy példával éljünk, mint mikor az ember imába merül buzgón, s odaáll elé egy gonosz pogány, s beszél hozzá, csacsog, csak azért, hogy megzavarja őt. A legjobb tanács ilyen helyzetben tehát az volna nyilván, hogy az imádkozó ne feleljen se jót, se gonoszt, hanem tegyen úgy, mintha süket volna, aki nem hall semmit. És hogy ennek a versnek megfeleljen:[2] „Ne felelj a balgának az ő oktalansága szerint, nehogy hasonló légy hozzá te is.” [Amint a pogány analógiája esetében volt, aki megzavarja az imádkozót az imában], úgy van [akkor is, amikor idegen gondolat támadja az imádkozó elméjét ima közben], ne válaszoljon semmit sem, és ne bocsátkozzék vitába azokkal az idegen gondolatokkal[, azaz ne elegyedjék belső vitába, okfejtésekbe, ne próbálja kitalálni, mely stratégiával lehet a legjobban küzdeni az idegen gondolatokkal], mert aki mocskos emberrel elegyedik harcba, magas is szükségképpen piszkos lesz. Úgy kell tennie inkább, mint aki nem érti vagy nem hallja az idegen gondolatokat, melyek benne felmerültek, ügyet se vessen rájuk az elméjében, s inkább fokozza a koncentrációját. Ha viszont nehéznek találja, hogy ügyet se vessen rájuk, mert oly erősen igyekeznek elvonni a figyelmét, akkor alázza meg lelkét az Örökkévaló előtt, és könyörögjön hozzá, hogy irgalmazzon neki kegyelme bőségében, mint atya szánja meg gyermekét, aki az ő elméjéből származik – így könyörül az Örökkévaló a fiain, akik az Ő „elméjéből” származnak –[, azaz a chochmájából, amint az a 2. fejezetben ki van fejtve], és mentse ki őt a[3] „kevély vizekből”, [azaz a lelkét megzavaró gondolatok közül]. Ezt kell tennie Önmagáért, mert igaz, hogy[4] „az Örökkévalónak osztálya az Ő népe”.
