31. fejezet
Öröm a legmélyebb keserűségből is
A 29. fejezetben kezdett foglalkozni az Álter Rebbe a cimcum halév, azaz a szív érzéketlenségének problémájával. A Zohár azon kijelentését idézte, mely szerint az olyan ember, aki átjárhatatlan a lélek fénye számára, meg kell töressék. Az ember lelkének megtöretése által elnyomjuk eltiportatik az állati lelkében lakozó szitrá áchrá, melynek arroganciája okozta a cimcum hálévot. A 29–30. Fejezetekben az Álter Rebbe felsorol különféle eszközöket, melyekkel a „szív megtörése” elérhető; ilyen például az ember lelki kudarcainak számbavétele, hogy nem viselt eléggé kitartóan hadat a gonosz ösztön ellen, majd annak felismerése, hogy az ezen a téren vallott kudarc folytán milyen alacsony szintre mélyedt. De míg ezen metódusok valóban hatékonyan űzik el a cimcum hálévot, a jelek szerint van egy nemkívánatos mellékhatásuk: a depresszió. A 31. fejezet ezzel a problémával foglalkozik.
Időnként hasznos a lélek keserűsége
Ha az ember akár egy vagy két órával többet elmélkedik, elmélyült koncentrációban a korábban említettek fölött, hogy alázatos lélekre és töredelmes szívre tegyen szert, és mélységes levertség lesz úrrá rajta, ne keseredjen el. Igaz, a szomorúság a klipá nogá világából származik, nem pedig a szentségéből – minthogy a szentségről meg van írva: „Erő és öröm az Ő helyén”,[1] és: „Az isteni jelenlét (sechiná) csakis az örömben lakozik… és ugyanez igaz a hálácha tanulmányozására”,[2] és így tovább. [Mindenféle depresszió tehát a klipá nogá világából származik,] de mégis az olyan szomorúság, ami az égi (azaz spirituális) dolgok fölötti elmélkedésből származik, az a klipá nogá világában található jóságból ered.[3] (Ezért írta Jichák Lurjá rabbi, emléke legyen áldott, hogy a vétkek miatt aggodalmaskodni is csak a bűnvallás idején helyénvaló, ima idején és a Tóra-tanulás idején viszont nem, ez utóbbiakat abban az örömben helyénvaló végezni, amely kizárólagos módon a szentségből származik.) Mindazáltal éppen ez a módja a szitrá áchrá alávetésének, [olyasmivel kell küzdeni ellene,] ami a tulajdon fajtájából való, ahogyan bölcseink mondották: [4] „Az erdőből származik a balta [nyele] is, mellyel aztán leterítik az erdőt”, és:[5] „Összetalálkozott a maga nemével”. Erről van megírva: „Minden szomorúságban van valami jó”, ez a jó itt az az öröm, ami követi a szomorúságot, amint az később majd kifejtést nyer. Valójában persze a töredelmes szív és a lélek keserűsége afölött, hogy távol van az isteni jelenlét világosságtól, és hogy a szitrá áchrába van öltöztetve, semmiképp sem nevezhető szomorúságnak, ácvutnak a szent [héber] nyelven, mert az ácvut feltételezi, hogy a szív tompa, mint a kő, és nincsen benne életerő. A merirut (keserűség) és az összetört szív azonban éppen ellenkezőleg vannak: pusztán az a tény, hogy valaki képes elkeseredni, az életerő jele, csak ez az életerő a gevurot (szigorúság) attribútumából származik [és ezért keserűség formájában nyer kifejezést], az öröm pedig a chászádim (jóság) attribútumából, mert a szívben mindkettő, [a szigor és a jóság is] megvan. Időnként tehát szükséges felgerjeszteni magunkban a gvurot (szigorúság) szent attribútumát, hogy megédesítse a szigor ítéleteit, melyek az állati lélekrész és a gonosz ösztön [formájában manifesztálódnak], amikor diadalmaskodnak, Isten őrizzen, az ember fölött. A zord ítéleteket ugyanis csak a forrásuknál lehet megenyhíteni. Ezért mondják a bölcseink,[6] áldott legyen emlékük: „Az embernek szüntelenül fel kell szítania magában a jó ösztönt, haragra [a gonosz ösztön ellen]”, azaz valahányszor úgy tapasztalja lelkében, hogy szükség van rá. Ennek a haragnak a legmegfelelőbb ideje azonban a legtöbbek esetében akkor van, amikor földi dolgok amúgy is elszomorítják, vagy csak úgy szomorodik el, minden látható ok nélkül. Akkor van megfelelő ideje annak, hogy ezt a szomorúságot átformálja, imígyen az „elszámolás mesterévé” válva, amiről fentebb szóltunk, és úgy tegyen, ahogyan a bölcsek tanítják, miszerint az embernek szüntelenül gerjesztenie kell magában [jó ösztönét], és így tovább, ahogy fentebb szóltunk róla. Így pedig a földi dolgok fölött támadt búsúlásától is megszabadulhat.
A legmélyebb szinten is „bennem van az örökkévaló szikrája”
Ezek után pedig szert tehet valódi örömre, ha szívében magába száll, és kettős vigasztalást nyer, az igazság fentebb szólt szavainak fényében, imígyen szólva önmagához: „Bizony kétség nélkül való, hogy messzire távolodtam az Örökkévalótól, megvetésre és undorra méltó vagyok [, és így tovább]. De ez mind csak úgy igaz rám, ha a testemről és az abban élő állati lélekről van szó. Van azonban bennem az Örökkévaló igaz részéből, ami a még a könnyelműek legkönnyelműjében is megvan, az az isteni lélekrész, benne az igaz Isten szikrája, mely abba öltözött és azt élteti, csakhogy az mintegy száműzetésben van bennem. Ezért hát éppen ellenkezőleg: minél távolabb kerülök az Örökkévalótól, és minél inkább megvetendő vagyok, annál mélyebbre kerül a száműzetésben az én isteni lelkem, és annál inkább sajnálatra méltó. Ezért hát életem vágyott céljává teszem, hogy kiszabadítsam ebből a száműzetésből, és helyreállítsam őt »atyja házában, ifjúsága idején«, azaz mielőtt a testembe öltözött volna, midőn teljesen beleolvadt az Örökkévaló áldott fényébe, és teljességgel egy volt Ővele. Most megint így olvad majd belé, és lesz egy vele, áldott legyen Ő, ha minden erőmmel a Tóra és parancsolatai felé hajlítom magam, hogy abba öltöztessem a [lelkem] mind a tíz képességét, ahogy fentebb szó volt róla, különösen az ima micvájával, hogy felkiáltson az Örökkévalóhoz, amiért elszenvedi ezt a száműzetést megvetésre méltó testemben, s Ő szabadítsa meg rabságából, és kösse Önmagához.” Ez a lényege a „bűnbánat jócselekedetekkel” [7] koncepciónak, az utóbbi az a jó, amit az ember azért tesz, hogy visszatérítse az Örökkévaló [benne élő] részét minden világok forrásához és gyökeréhez.
A kígyó bőrében is lehet megtérni
És ez kell legyen az ő szolgálata egész életében, nagy örömmel, a lélek örömével, afölött, hogy kiszabadul a megvetett testből, és „visszatér atyja házába, ahogyan ifjúságában volt”, mikor a Tóra tanulmányozásába és imába mélyed. Ez megfelel annak, amit áldott emlékű bölcseink[8] mondtanak, miszerint az ember a tesuvá állapotában kell legyen egész életében. Bizonyára nincsen annál nagyobb öröm, mint ha valaki kiszabadul a száműzetésből, a börtönből. Ahhoz a metafórához hasonlóan, melyben a király fia, akit fogságban tartottak, és a börtönben a malmot hajtotta, nyakig a piszokban, és aztán felszabadul, és hazatérhet atyja királyi házába. És bár a test változatlanul megvetésre méltó, alacsony rendű állapotban van – erre utal a Zohár, amikor azt mondja: „kígyó bőrében” – minthogy az állati lélek esszenciája, lényege nem alakult át jóvá, hogy a szentséggel összeolvadhatna. De mégis, a lelke értékesebbé lesz a szemében, mint ez a megvetett test, és örülni fog a lélek örömével, és nem engedi megzavarni lelke örömét a test nyomorúságával.
Miért kellett Egyiptomban menekülni a száműzetésből?
Ez [ti. a lélek kiszabadulása a testben elszenvedett száműzetéséből] hasonlítható az Egyiptomból való kiszabaduláshoz, mellyel kapcsolatban ez van írva: „És a nép [futva] menekült”.[9] Elsőre ez különösnek tűnik: miért kellett ennek így történnie [azaz futva]? Ha egyszer a fáraót [kényszerrel] rá lehetett venni, hogy szabadon engedje őket örökre, vajon nem lehetett volna-e arra is rávenni, hogy ne üldözze őket? Csakhogy az izraeliták szívében erős volt még a gonosz, a szívük bal felében – mert a Tóra-adásig nem szűnt meg a tisztátalanságuk –, s a céljuk és vágyuk az volt, hogy isteni lelkük [minél hamarabb] elhagyhassa a szitrá áchrá száműzetését, Egyiptom tisztátalanságát, és az Örökkévalóhoz ragaszkodhasson. Ezért van megírva: „Isten az én sziklám, erősségem, menedékem a baj idején…” „mentsváram és menedékem”;[10] és „ő a menekvésem”,[11] [és ezért volt a fizikai menekvés is Egyiptomból futamodásszerű]. Ezért van megírva az eljövendő időről, mikor az Örökkévaló elpusztítja majd a tisztátalanság lelkét a földről: „[Mert nem sietséggel fogtok kivonulni,] és nem futással fogtok elmenni: mert előttetek megy az Örökkévaló…”[12]
Az evilági küldetés örök forrása az örömnek
Ahogy ez a tesuvá egyre erősebb lesz és egyre intenzívebben a szív mélyéből ered, s így a lélek öröme is egyre több lesz és egyre fényesebb, valahányszor elgondolkodik szívében, tudással és értelemmel, hogy vigasztalja magát búsulásában és fájdalmában, mondván, mint fent: „Kétség nélkül igaz… stb., de nem én teremtettem saját magamat. Miért tett tehát az Örökkévaló ilyet, hogy az [isteni lélek], része az Ő áldott fényének, mely minden világot betölt és átjár, és ami előtt minden olyan, mintha semmi volna, alászálljon és „kígyó bőrébe” öltözzön, és e bűzös pocsolyában lakjon? Nem lehet másként, mint hogy ez az alászállás egy későbbi felemelkedés céljáért van – hogy felemelje az Örökkévalóhoz egész életerejét, állati lelkét, mely a klipá nogából származik, és annak minden „öltözékét”, azaz a gondolkodás, a beszéd és a cselekvés képességét, hogy legyenek azok a Tóra cselekvésévé, szavává és gondolatává. [Ennek a felemelkedésnek a céljáról később hosszasabban lesz szó;[13] s hogy miképpen azonos ez azzal a céllal, melyért e világ teremtetett.] Ha pedig így van, egyetlen dolgot tehetek, és ez lesz életem egyetlen célja földi életem hátralevő napjaiban, hogy teljesen elfoglaljam magam a lelkem és szellemem életével, amint meg van írva: „Hozzád, Örökkévaló, emelem az én lelkemet”,[14] azaz hogy gondolatomat és szavamat az Ő áldott gondolatához és szavához kössem, melyek azonosak a törvénnyel, ami elénk helyeztetett, és cselekvésemet hasonlóképpen, a parancsolatok megcselekedésével.” Ezért mondják a Tóráról, hogy „a lélek helyreállítója”,[15] ti. [helyreállítja] azt forrásához és gyökeréhez. Erről van megírva: „Az Örökkévaló rendeletei egyenesek, megörvendeztetik a szívet.”[16]
[1].1Krónikák 16:27.
[2].Sábbát 30b.
[3].Az 1. fejezetben ugyanis szó volt róla, hogy a klipá nogá tartalmaz jót és gonoszt is – a gonosz nogá a forrása a hétköznapi szomorúságnak, s a pozitív nogából támad a spirituálisan motivált szomorúság. Igaz, ettől még a klipá, klipá marad.
[4].Vö. Szánhedrin 39b.
[5].Sábbát 121b.
[6].Bráchot 5a.
[7].Ávot 4:17.
[8].Vö. Sábbát 153a.
[9].Smot 15:5.
[10].2Sámuel 15:5.
[11].Az Ádon Olám kezdetű himnuszból.
[12].Jesájá 52:12.
[13].A 35–37. fejezetekben.
[14].Zsoltárok 25:1.
[15].Uo.19:8.
[16].Uo.19:9.
