Naftali Kraus: A 613 parancsolat

MÓZES ÖTÖDIK KÖNYVE

 

Az alábbiakban a Chinuch előszava Mózes ötödik könyvéhez:

„Írta mesterünk rabbi Mózes ben Náchmán (Náchmamdész, Rámbán): Ez a könyv, Mózes ötödik könyve az úgynevezett Misné Tórá, vagyis a Tóra ismétlése. Ebben megismétli Mózes mesterünk, béke poraira, a nemzedéknek, amely elfoglalja Erec Jiszráélt, a Tóra parancsolatainak nagy többségét. Valamint figyelmezteti őket a parancsolatok betartásának fontosságára, büntetések kilátásba helyezésével. Itt-ott magyarázza és értelmezi a micvákat. Azonban a kohanita törvényekről nem beszél és nem figyelmeztet, mivel a kohaniták »fürgék és szorgosak« (Sábbát 20a), és tudják melyek azok a feladatok amelyeket teljesíteniük kell.

Ezenkívül van ebben a könyvben hetven új micvá amelyek ez idáig nem említtettek. Ezek között van a sógorházasság (levirátus) törvénye, a rosszhír-keltő büntetése, a válás útja-módja, a meghazudtolt (illetve cáfolt} tanúk esete stb. Kétségtelen hogy mindezeket Mózes a Színáj hegyen, vagy a »Gyülekezés Sátrában« hallotta az Örökkévalótól, az egyiptomi kivonulás első évében…

Ez az oka annak, hogy ebben a könyvben nem találjuk a »Mondta az örökkévaló Mózesnek, parancsold meg Izrael fiainak«, vagy »Szólj Izrael fiaihoz és mond meg nekik« ezt és ezt a micvát (hanem itt Mózes egyes szám első személyben beszél. Eddig Náchmánidész szavai.”

„Azon hogy ezek az itteni (újnak tűnő) micvák nincsenek előbb említve – ne csodálkozzál – teszi hozzá a Chinuch – mivel már tudjuk és többször is elmondtuk, hogy a Tórában nincs kronológia (én mukdám u-meuchár bá-Torá).”

* * *

 

 

DVÁRIM SZAKASZA

benne mindössze 2 tiltó parancsolat

 

 

Tiltó micvák

 

(414) NEM LEHET BÍRÓ, AKI NEM JÁRTAS A TÓRÁBAN (A)

„Ne ismerjetek személyt (vagyis ne legyetek részrehajlók) az ítéletben…” (5Móz 1:17).

Mivel ebben az értelemben már találkoztunk az egyenlőség elvével és a kivételezés tilalmával (a MISPÁTIM hetiszakaszban) – itt bölcseink ebből a versből azt fejtették ki, hogy aki kinevez bírókat (akár a felsőbíróság, a „nagy szánhedrin”, vagy az exilarcha – Chinuch) – csak olyant nevezhet ki, aki jártas a Tóra bölcsességében és ismeri igazságos és egyenes törvényeit. Még ha nagy tudása van világi dolgokban és egy ismert és elismert személyiség, de tudatlan a Tóra világában – nem lehet bíró (dájján). A Szifré ezt a verset arra applikálta, akinek feladata bírákat kinevezni, rá vonatkozik ez a tiltó micvá. „Ne mondja azt, hogy egy bizonyos személy jó kiállású, bátor, vagy gazdag, vagy sok nyelven beszél és ezért kinevezem őt dájjánnak” (Szifré, 5Móz 1:17).

Az ókorban nem választották a bírókat, mint manapság, hanem vagy a király vagy a felsőbíróság nevezte ki Őket Három fokozat volt a bíróságok működésében: a legalsóbb, a kis falvakban és városkákban működött – egy háromtagú bíróság, (mivel szigorúan tilos, hogy egyes bíró döntsön), A minimum 1.200 lelket számláló városokban működött egy 23 tagú járásbíróság (szánhedrin [= synhedrion] ktáná), amelynek a hatáskörében állt halálos ítéletet hozni. Jeruzsálemben működött a 71 tagú felsőbíróság, amely országos fontosságú, elvi ügyeket tárgyalt.

A felsőbíróság tagjai csak igen nagy tudású Tóra-tudósok lehettek. Ezen kívül szükségük volt bizonyos világi műveltségre és nyelvtudásra. Bölcseink azon megállapítást, miszerint a szánhedrin tagjainak hetven nyelvet kellett ismerni vagyis az akkori művelt világ összes nyelvét – úgy interpretálják, hogy a 71 tagú együttesnek kellett minden nyelven érteni (de nem egynek minden nyelven), hogy a tanúkat tolmács nélkül tudják kihallgatni.

Nemcsak nagy tudása kellett hogy legyen a bírónak (dájján) de feddhetetlen életű, becsületes ember hírében is kellett állnia, nehogy a vádlott a szemére vethesse, hogy ő sem jobb a Deákné vásznánál. A Tóra JITRÓ szakaszában Mózes apósának tanácsaként – részletezi, milyennek kell egy megfelelő zsidó bírónak lennie.

Mindig, mindenütt aktuális.

 

(415) NE FÉLJEN A BÍRÓ AZ ERŐSZAKOS VÁDLOTTÓL (A)

„…ne féljetek senkitől, mert az ítélet Istené…” (5Móz 1:17).

Ebből látható, hogy az erőszakos, rabiátus emberek annakidején is próbálták megfélemlíteni a bírókat. Ezért kellett egy külön tiltó micvá, hogy erősítse a dájján függetlenségét, hogy ne legyen tekintettel semmire, hanem az általa felismert igazság alapján ítéljen.

Minden időben igyekeztek királyok és más egyeduralkodók a bírákat befolyásolni, és felügyeletet gyakorolni az ítélkezés felett. A Talmud érdekes történetet fed fel, amelyben Simon ben Sátách, aki állandó viszályban állt királyi sógorával, Alexander Jánájjal, egyszer perbe citálta magát a királyt, akinek egyik rabszolgája megölt valakit. A király jött – és leült. Simon utasította, hogy álljon fel és hallgassa meg az ellene tett tanúvallomásokat. A király válasza: ez a te véleményed, Simon, halljuk mit mond a többi dájján? Balra fordult – mind a földre szegezte tekintetét, jobbra fordult, azok is a földre szegezték tekintetüket (mert féltek Jánájjal szembeszállni, és a szemébe mondani, hogy a zsidó perrendtartás szerint köteles állva hallgatni a tanúvallomásokat), Simon, akit ez a gyáva viselkedés kihozott a sodrából, azt mondta bíró-társainak: sokat gondolkoztok (vagy chochmecoltok). Jöjjön az, aki ismeri gondolatainkat (vagyis az Örökkévaló) és fizesse meg nektek!… (Szánhedrin 19a-b).

 

 

VÁ-ETCHÁNÁN SZAKASZA

benne 8 tevőleges és 4 tiltó parancsolat

 

 

(416) AZ EGYISTENHIT PARANCSOLATA (A)

„Halljad Izrael, az Örökkévaló, a mi Istenünk, egyetlen egy!” (5Móz 6:4).

Ez a hitvallás a zsidóság alapja. „Ha a 613 micvából építenének egy nagy várat és abból egy „kis” micvát – a Smá micváját – kihúznának, az egész építmény összeomolna”

(Rabbi Ávráhám Chili). Ezzel az írásverssel az ajkaikon mentek a halálba az inkvizíció által meggyötörtek, a keresztes hadjáratok áldozatai ós a pogromok által halálba küldöttek tízezrei. Ez a vers hangzott el sok ezerszer Auschwitzban is.

Ezt a „csomagot”, a monoteizmus csomagját, cipeli magával a zsidóság a történelem évezredein, Ábrahámtól kezdve, napjainkig. Hinni Istenben, aki a világot teremtette és azt „élteti” – sőt, a chászíd felfogás szerint: képezi – ez a zsidó ember első számú kötelezettsége, micvája és .hinni abban, hogy az Isten egyetlen egy és oszthatatlan, akinek nincs „sem apja sem fia” (ahogy rabbi Ábáhú mondta Caesareában az újkeresztény szektásoknak – (Smot Rábbá 29:5).

A mai istentelen, ateista világban, elképzelhető lehetne, hogy a tiszta istenhitre, a monoteizmus ideológiájára, nem az a „társasviszony” jelent veszélyt, amivel egyesek a Világ urát „megtisztelik”, hiszen a modern pogányság nem hisz semmiben; sem Istenben sem „társaiban”. Más szóval: mi az értelme Isten egyediségét hangoztatni ott és akkor, amikor, a népek amúgy sem hisznek semmiben?

Ez azonban téves kapcsolás, mivel a voltaireiánus szemlélet hívei ma is kitalálnak maguknak idegen isteneket, lett légyenek azok filmcsillagok, istenített futballisták, vagy maga a Mammon, a nyers erő, vagy ideológiák, mint az utóbbi száz év vezető „eszméi”, a nácizmus és a marxizmus. Ezen bálványok ellenében – amelyektől a valódi, történelmi zsidóság távol tartja magát – ma is fontos és „aktuális” hangsúlyozni, hogy az Örökkévaló, a Teremtő, a láthatatlan Isten az egyetlen egy.
Kérdezheti valaki: mit újít itt a Tóra, hiszen a Tízparancsolat elsője (ami a 25. micvá) ugyanezt mondja más szavakkal?
Náchmánidész, aki ezt a kérdést felteszi, meg is válaszolja azt. A Tízparancsolat Isten egységét, mint ténymegállapítást közli. Itt a Smá ]iszráél, ebből következően, megparancsolja a feltétlen hitet és mindazt, ami abból következik. Az a zsidó, aki ebben az alaptételben nem hisz – hiába tartja be a micvákat – magát a zsidóságot kérdőjelezi meg.
Rásbám (Smuel ben Méir) szerint a Smá Jiszráél kizáró jellegű: csak Ő egyedül, és nem azok a sötét erők, amelyek kvázi a varázslatokban jutnak kifejezésre.
Az egyistenhit két fő ismérve: Isten szeretete és Isten félelme. Ezeket majd látni fogjuk a továbbiakban.
A midrás szerint a Smá Jiszráélt először Jákob fiai mondták halálos ágyánál. Amikor Jákob meg akarta áldani fiait (más verzió szerint: fel akarta fedni előttük mi lesz az idők végén) – eltávozott tőle az isteni Sugallat. Ekkor megrémült és azt kérdezte: Hátha van gyermekeim között valaki, aki megrendült hitében? Hiszen Ábrahám nagyapámnak két fia volt, az egyik Jismáél. Izsáknak, apámnak is két fia volt, én és Ézsau. Ki tudja, mi van a szívetekben?! Felelték neki fiai: Halljad, Izrael (apánk, akinek második neve Izrael volt), az Örökkévaló, a mi Istenünk, egyetlen egy! Ahogy te hiszel az egyetlen Istenben, úgy hiszünk mi is! (Pszáchim 56a és hasonló, de nem azonos stílusban Brésit Rábbá 98:3).
A Tórában négy ízben fordul elő, ez a kifejezés (Smá Jiszráél), mind a négyszer Mózes ötödik könyvében, az 5, 6, 9 és 20. fejezetekben de csupán itt ebben az értelemben.
Ez egyike azon három dolognak, amikért egy zsidó köteles életét áldozni, ha kényszeríteni akarják, hogy tagadja meg Istent.
Mindig, mindenütt, minden zsidónak aktuális, mint a zsidóság első számú hitvallása.

 

(417) ISTEN SZERETETÉNEK PARANCSOLATA (A)

„Szeresd az Örökkévalót, a te Istenedet, egész szíveddel, egész lelkeddel és teljes erődből…” (5Móz 6:5).

Naponta négyszer mondjuk el a Smá imát, kora reggeli imánkban és késő este, lefekvés előtt.

Hogyan lehet „szeretni” egy absztrakt, láthatatlan és tapinthatatlan valamit, ami messze van felfogó képességünktől? Bölcseink ebben is segítségünkre vannak. Bele kell gondolni Isten határtalan és végtelen nagyságába, eszünkbe kell vésnünk fellelhető és érzékelhető tulajdonságait – és utánozni azokat. Istennel szemben – ha belegondol – az ember eltörpül és érzi parányi voltát. így aztán, ha vétkezni akar, eszébe kell hogy jusson, ki és mi ő. Por és hamu, Istennel szemben, aki Mindenható és tele van a föld dicsőségével.

Bölcseink több részre osztva magyarázták az Isten szeretetének parancsát. Az egyik visszaható: „Szeresd az Örökkévalót” – vagyis viselkedj úgy, hogy rajtad keresztül az emberek megkedveljék (és tiszteljék) Izrael istenét. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy „a zsidó ember tanuljon (tórát) és tisztelje a bölcseket, becsületesen kereskedjen, és a szava legyen szelíd az emberekkel. Erre mit mondanak az emberek? Nézzétek csak ezt a zsidót, aki tanulta a Tórát, milyen rendes, becsületes ember és milyen szépen viselkedik” (Jomá 86a).

Ennek persze az ellenkezője is igaz, és aki nem így viselkedik, az tápot ad az antiszemitizmusnak.

A mártírhalált halt rabbi Ákíváról beszéli el a Talmud, hogy amikor vas „fésűk”-kel gereblyézték testét – ő csak mosolygott. Tanítványai megkérdezték tőle, ez jár-e a Tóra művelőinek, mire ő ezt mondta: „írva van, hogy szeresd az Örökkévalót, egész lelkeddel – »még ha el is veszi lelkedet (életedet)«. Egész életemben azon bánkódtam, mikor jutok hozzá, hogy ezt a micvát betarthassam? Most, hogy alkalmam van rá – ne tartsam be?” És hosszan elnyújtva mondta a Smá Jiszráélt, amíg csak kilehelte a lelkét. Ekkor egy égi hang hallatszott, amely azt mondta, hogy rabbi Ákívá részese a túlvilági üdvösségnek, (Bráchot 61b).

Voltak szentéletű zsidók, akik Isten szeretetét olyan szellemi tökélyre vitték, hogy a jutalom és a túlvilág sem érdekelte Őket (Chovát há lövávot 10:1). Snéur Zálmán, a Chábád megalapítója és első rebbéje ezt így fejezte ki: „Drága Istenem! Nem kell nekem a te jutalmad, nem kell nekem a te túlvilágod! Nekem semmi nem keli, csak te magad”

Minden korban, mindenütt aktuális.

 

(418) A TÓRA TANULMÁNYOZÁSÁNAK PARANCSOLATA (A)

„És tanítsd meg ezekre a dolgokra (a Tórára) fiaidat és beszélj róluk…” (5Móz 6:7).

Talán a zsidóság legjelentősebb micvája: tanítani, továbbadni, azon lenni, hogy a gyerekek is az apák nyomdokain haladjanak A zsidó élet tengelyében mindig is a zsidó nevelés állott. A kötelező oktatást 6-7 éves kortól, már a második Szentély napjaiban honosították meg, és ettől az időtől fogva a zsidók között soha nem voltak analfabéták.

Chinuch szerint a Tóra ezt a micvát több helyütt is megismétli, fontosságára való tekintettel. Elsősorban az apa kötelessége fiát tanítani. Attól a perctől kezdve, amikor beszélni tud, az apa megtanítja a gyereket, elsősorban két írásversre: „Tórára tanított bennünket Mózes, tradíció ez Jákob közösségének” (5Móz 33:4), valamint a Smá Jiszráélt Mások szerint azt a Példabeszédek-beli verset is, hogv „hallgass fiam atyád intelmére, és el ne hagyd anyád tanítását” (Péld 1:8) A Tóra tanulása nincs időhöz kötve. Mindig kell tanulni „éjjel-nappal” (Józsua 1:8), azonban Maimonidész szerint egy ember, aki nehezen dolgozik megélhetéséért elég ha reggel és este elmondja a Smá Jiszráélt, és ezzel eleget tesz kötelességének.

A nők fel vannak mentve a Tóra tanulás micvája alól de jó ha megtanulják azokat a speciális micvákat, amelyek rájuk tartoznak, valamint a tiltó micvákat.

Chinuch figyelmezteti a tanítókat, hogy ne nehezítsék meg a kis gyerekek életét a tanulással, amíg meg nem nőnek es megerősödnek, hogy elbírják a tanulás fáradtságát

A Talmud bölcsei nagy pedagógiai érzékről tettek tanúságot, amikor azt mondták, hogy egy osztályban ne legyen 25-nél több gyerek, mert ez a maximum, amivel a tanító eredményesen tud foglalkozni. Mindenütt a közösség kötelességé tanítókat állítani és egy helység, ahol nincs chéder (iskola) érdemes arra, hogy elpusztuljon (Báva Bátrá 21b) Mindig, mindenütt aktuális és létfontosságú.

 

(419) A REGGELI ÉS ESTI „SMÁ” IMA PARANCSOLATA (A)

„…és beszélj róluk (a Tóra törvényeiről) amikor a házadban tartózkodsz, és amikor az utakat járod, amikor lefekszel, és amikor felkelsz.” (5Móz 6:7).

Innen fejtették ki bölcseink a reggel és este elmondandó Smá ima kötelességét. Már az előbbiekben ismertettük a Smá központiságát a zsidó egyistenhit (monoteizmus) kifejezésében de ez nem maradhatott írott malaszt, és így bekerült a mindennapi liturgiába is. Ez a legnagyobb áhítattal elmondandó ima, amelyet behunyt szemmel mondunk, ami segít a gondolat koncentrálásában. Naponta többször is elmondjuk: kétszer „hivatalból”, reggel és este, majd a reggeli ima során még kétszer (az elején, majd a Somér Jiszráél (Izrael őrzője) nevezetű betétben (Lásd Zsidó Imakönyv, Budapest, 1995, lubavicsi kiadás, Naftali Kraus és Baruch Oberlander szerkesztésében).

Chinuch szerint a naponta kétszer, reggel és este, elmondott Smá egyfajta védelmet biztosít a zsidó embernek a rossz gondolatoktól és káros behatásoktól, és ennél fogva csak akkor van értelme, illetve csak akkor „érvényes”, ha nagy áhitattal és „odafigyeléssel” (káváná) mondjuk, vagyis gondolataink fókuszában egyedül ez áll, nem pedig gépesen ledarált szöveg, amit gyakran nem is értünk.

Mindig, mindenütt, érvényes.

 

(420) A KÉZREKÖTÖTT TFILLIN PARANCSOLATA (A)

„És kösd ezeket (a Tórát, illetve a tfillint) jelként a kezedre ” (5Móz6:8).

Nem elég a Tórát absztrakt „tudomány”-ként művelni. A Tóra maga utasítja a zsidó embert, hogy vigye át a gyakorlatba az elméletet. Ennek legeklatánsabb kifejezője a tfillin és a mezuzá (lásd a következő micvát). A zsidó vallás, mint a zsidó hit (monoteizmus) gyakorlati kifejezője, egy praktikus vallás, amelyet naponta kell gyakorolni, különböző tevékeny aktusokkal. Erre reflektálnak az ebben a könyvben ismertetett tevőleges micvák.

Ezen micvák legjelentősebbike a nap-napi tfillin „légolás” (feltevés) a bal karra és a fejre. A két tfillin nem más mint egy-egy négyszögletes bőr dobozka, amelyeken pergamenre írott Tóra fejezetek vannak. A dobozt szíjjal kell a karra majd az ujjakra tekerni, míg a fejre való tfillinnek (lásd a következő micvát) a homlok fölött,, „a szemek között” kell lenni. (A gyakorlati előírások részleteit lásd Chájjim Hálévi Donin rabbi Zsidónak lenni című könyvében, Naftali Kraus fordításában, amely Budapesten ez idáig három kiadásban jelent meg).

A tfillin egyike azon gyakorlati micváknak, amelyek „jel”- ként szolgálnak. Ilyen a mezuzá (a továbbiakban), a„cicit (lásd a 386. micvát), valamint a szombat is (2Móz 31:13-17) és a körülmetélés, amely mint a „szövetség jele” (ot brit) jelenik meg a Tórában (lásd a 2. micvát, 1Móz 17:11).

A Talmud (Menáchot 43b) nagyra értékeli ezeket a „jel”- eket és azt mondja, hogy „akinek tfillin van a fején és a karján, és cicit a ruháján valamint mezuzá az ajtaján, az biztosítva van, hogy nem fog vétkezni, mert írva van” (Préd 4:12) „És a hármas fonal nem szakad el egyhamar.”

A tfillin napi feltevése – kivéve a szombatot és az ünnepnapokat – a zsidósághoz való tartozás jelképe. Ezért esik szigorú elbírálás alá az a zsidó, aki soha életében nem rakott (fel) tfillint Ez bölcseink terminológiájában úgy szerepel, mint egy „koponya, melyen nem volt tfilün” (kárkáftá dö-ló mánách tfillin). A néhai lubavicsi rebbe, Menachem Schnéurson ezért indított akciót, hogy hívei minél több zsidót vegyenek rá, hogy – legalább egyszer – tfillint rakjanak, hogy ezzel kikerüljenek a „tfillin nélküli koponya” kategóriájából.

A római üldözések során, amikor a pogányok eltökélték, hogy megsemmisítik a zsidóságot és megtiltották a vallás gyakorlását – elsőnek a tfillint tiltották be – fejvesztés terhe mellett. A talmudi történet szerint egy Elisa nevű jámbor zsidó, a tilalom ellenére kiment az utcára mikor is tfillin volt a fején. Meglátta őt egy római rendőr és utána eredt. Elisa elfutott, a rendőr utána. Amikor elérte, Elisa levette fejéről a tfillint, és kezében tartotta. Kérdezte a rendőr: mi van a kezedben? Elisa: galambszárnyak. A rendőr kinyitatta a kezét és valóban galambszárnyak voltak benne. Innen nyerte Elisa elnevezését „Elisa – a galambszárnyas” (Sábbát 49a).

Bölcseink a tfillinben Izrael erősségét látták. Arra az írásversre, hogy „És látni fogják a népek, hogy az Örökkévaló neve van rajtad és félni fognak téged (tőled)„ (5Móz 28:10), azt mondta rabbi Eliézer, „a nagy”, hogy „ezalatt a fejen lévő tfillint kell érteni, attól fognak a népek félni…” (Bráchot 57a).

A két tfillinben összesen nyolc tórai szakasz van. Ennélfogva, aki nem „légol” tfillint naponta, az nyolc cselekvő micvát szeg meg.

A tfillin micvája meg van említve BÓ szakaszának végén is (2Móz 13:9), mivel az ottani párásá egyike azon négynek, amelyek pergamenre írva, a tfillin dobozában vannak. Azonban a kötelező micvát ide sorolják a parancsolatok számlálói.

A Chinuch szerint a tfillin fontos segédeszköz abban a harcban, amit az ember lelke az anyaggal (testi szükségletevel) folytat a szellem fölényének elérésében. Ebben a küzdelemben a tfillin a lélek javára billenti a mérleget.

Mindig, mindenütt aktuális, fontos, elengedhetetlen – férfiaknak.

 

(421) A FEJREVALÓ TFILLIN MICVÁJA (A)

„…és emlékeztetőül szemeid között…” (5Móz 6:8).

Ez a fejrevaló tfillin parancsa. A micvá mindenben azonos az előzővel, mégis külön micvának számít, és külön áldást mondunk mindegyikre. Ugyanazt a négy tórai szakaszt teszik mind a kézre, mind a fejre való tfillinbe. A különbség- a kézre való tfillinben egy rekesz van és abban a négy szakasz – egy pergamenre írva. Ezzel szemben a fejrevaló tfillinben négy rekesz van és bennük a négy szakasz (párásá) külön- külön. Ez a Talmud-bölcsek hagyománya alapján van így.

A négy szakasz: az első kettő BÓ szakaszából (2Móz 13:2-10), valamint a következő passzus (2Móz 13:11-16): a harmadik itt van, VÁ-ETCHÁNÁN szakaszában (5Móz 6:4-9) míg a negyedik a (következő) ÉKEV szakaszában (5Móz 11:13-21).

A tfillin előállításának, a „dobozok” (bátim) készítésének és a szöveg írásának (egy szakképzett és tanult Tóra-másoló (szófér) által – rengeteg aprólékos utasítása van, amit egy egyszerű vallásos zsidó nem köteles tudni (bár nem árt, ha tudja). Elég, ha a tfiiiint – ami nem olcsó mulatság – egy ismert istenfélő kereskedőtől vásárolja, akiről tudott, hogy csak kóser árut tart és árusít. Aki nem kóser (vagyis pászul= érvénytelen) tfillint légol, az olyan, mintha nem teljesítené a parancsolatot, sőt az áldás, amit mond – szintén hiábavaló.

A tfiilin kötelessége 13 éves kortól kezdődik. Szokás pár hónappal előbb elkezdeni, hogy a gyerek hozzászokjon.

Vannak chászídok, akik naponta két pár tfillint légolnak. Az egyikben Rási rítusa szerinti sorrendben vannak a torai bekezdések elhelyezve, a másikban Rási unokája, Rabbenu Tám szerint. Az áldást a Rási rítusa szerint mondjuk, mert ez a széles körben elfogadott.

Mivel a tfillin ideje nappal van és így időbeli korlátozás alá esik – a nők fel vannak mentve alóla. Azonban a midrás szerint voltak jeles asszonyok, mint például Michál, Saul király lánya és Dávid egyik felesége, akik légoltak tfillint es a bölcsek nem tiltakoztak ez ellen. Későbbi korokban is voltak chászíd nők, szent asszonyok, akikről feljegyezték, hogy naponta raktak tfillint. .

A tfillin micváját mindig is tartották a zsidók. A masszadai (Mecádá) ásatások során Jigáél Jádin, a neves izraeli regesz, feltárt néhány Heródes korabeli tfillint, amelyekben, a bekezdések, mind Rási, mind unokája stílusában, megtaláhatók voltak. Ez annak a jele, hogy ez a vita már az őskorban jelen volt majd felújult a középkorban Rási és unokája között.

Mindig, mindenütt aktuális – férfiaknak.

 

(422) A MEZUZÁ PARANCSOLATA (A)

„És írd őket (a Tóra szavait) ajtófélfáidra és kapuidba” (5Móz 6:9).

mezuzá – ki az, aki ezt a szót nem ismeri – ajtófélfát jelent. A zsidó hagyományban, a fenti vers alapján – tesszük ki házaink ajtaira – kívülre – azt a kis tokba tett pergament, amelyre a Smá Jiszráél és a vö-hájá im Sámoá (5Móz 6:4-9 valamint 5Móz 11:13-20) bekezdést írjuk.

Minden ajtón kell lennie mezuzának, kivéve a mellékhelységeket, kamrát, raktárt stb. Ez is egy „jel”, ahogy fentebb mondottuk, annak a jele, hogy itt egy zsidó lakik. Nem kell arra hagyatkozni, hogy „a gójok úgyis tudják, hogy zsidó vagyok, bár ne tudnának”, és nem kell félni attól, hogy a mezuzá felderíti a rejtőző zsidót – hiszen a mezuzá védelmet jelent a zsidó háznak, akárcsak Egyiptomban, a tizedik csapás (elsőszülöttek halála) idején. Akkor az áldozati bárány vérével jelölték meg az ajtófélfát, hogy a halál elkerülje a zsidó házat, ma meg a mezuzá – amelyen kívülről három héber betű látható: S. D. J. – tanúsítja hogy itt egy hovatartozását nem szégyenlő, öntudatos zsidó lakik. A SáDáJ Isten egyik neve, de kezdőbetűit úgy is lehet értelmezni, hogy Somér Dáltot Jiszráél, (Izrael Ajtainak Őrzője).

Chinuch szerint a mezuzá emlékeztető. Emlékezteti a zsidót Istenére, amikor jön és megy – és ebből a szempontból olyan, mint a tfillin és a cicit – ez is a „hármas fonál” egyike. A mezuzát is egy szakképzett szófér (Tóra-másoló) írja, kétszer minden hét évben keli megvizsgálni/nem hibáso- dott-e meg, nem koptak le belőle betűk stb. Kizárólag istenfélő zsidó által pergamenre írott mezuzá érvényes és nem papírra nyomtatott, fényképezett, másolt hamisítvány, amikből világszerte sok van forgalomban.

A római korszakból több emlék maradt fenn, amelyeket a Talmud és a midrások regisztrálnak, s amelyekben a mezuzá mint ismert és nagyra értékelt kegyszer szerepel. Az egyik legjellemzőbb történet Onkeloszról, az előkelő rómairól szól, aki betért, és a róla elnevezett híres arameus Tóra-fordítás szerzője lett.

Ez az Onkelosz az egyik római császár unokaöccse volt (egyesek szerint Titus-é, mások szerint Hadriánus-é). Megismerte és megszerette a zsidóságot és betért, Császári unokabátyjának ez nem tetszett, és küldött egy csapat római katonát, hogy hozzák elibe, azonban Onkelosz bibliai versek segítségével meggyőzte őket és azok is betértek. A császár küldött egy másik csapatot és utasítást adott nekik, hogy szóba sem álljanak Onkelosszal, csak fogják el és hozzák. Amikor kimentek az ajtón, Onkelosz megérintette a mezuzát. Kérdezték a katonák: mi ez? Onkelosz: na, mondjátok ti! Nem tudjuk. Erre Onkelosz, azt mondta a katonáknak: a világban egy hús-vér király, bent ül kastélyában, és szolgái vigyázzák álmát kívülről. Azonban a zsidók istene ezt másképp csinálja: szolgái bent vannak a házban és Ő (a mezuzá kívülről őrzi őket, ahogy a zsoltáros mondja „Az Örökkévaló őrzi jöttödet-mentedet mostantól mindörökké” (Zsolt 121). Erre ezek a katonák is betértek, és a császár letett elfo- gatásáról. (Ávodá Zárá 11a).

A mezuzá is emlékeztető, akárcsak a tfillin, az isteni jelenlétre és arra, hogy minden zsidó köteles hinni Istenben és betartani parancsolatait. (Chinuch).

Mindig, mindenütt aktuális. Azonban ha valaki házat épít Erecben – azonnal köteles feltenni a mezuzákat. Külföldön – vagyis Izraelen kívül – 30 napon belül.

 

(423) A KANAÁNITA POGÁNYSÁG LIKVIDÁLÁSA (N’A)

„És az Örökkévaló, a te Istened a kezedre adja őket és legyőzöd őket (a pogány kánaánita népeket), zárd ki őket teljesen a közösségből, ne köss velük szövetséget és ne »kegyeld« őket!” (5Móz 7:2).

Problematikusnak tűnő micvá, amely a zsidó apologetika minden arzenálját igénybe vette – legalábbis az elmúlt száz évben – hogy megmagyarázza: dehogy is úgy kell érteni, ahogy az eredeti héber szöveg értendő. Már a fordítás – ami itt a magyar Hertz Biblián alapszik – megtévesztő: nem a közösségből való kizárásról van itt szó, hanem a kánaánita pogányság hordozóinak likvidálásról. A huszadik század elején megjelent IMIT-Biblia még megengedte magának azt a luxust, hogy ne ferdítse el a fordítást. Ott azt olvassuk ugyanezen vers fordításában, hogy „végkép irtsd ki őket né kegyelmezz nekik”. A 40 évvel később, a félfasiszta, irredenta, antiszemita Horthy korszakban megjelent Hertz Biblia fordítói az eredeti angol Hertz fordításból – „you shalt utterly destroy them” – a „zárd ki őket teljesen a közösségből” langyos szövegét kreálták. Ők tudták miért.

Az igazság, ezúttal, az IMIT-tel van. Erre mutat a micvá tiltó része, SOFTIM szakaszában, ahol a magyar Hertz is úgy fordítja, hogy „…ne hagyj életben egy lelket sem.” (5Moz 20:16 és lásd az 529. micvát).

Persze szó sincs itt genocídiumról. A Tóra utasítása alapján az elfoglalt vagy felszabadított kánaánita területekről ki kellett gyomlálni a legundorítóbb bálványokat, a förtelmes pogányságnak még az írmagját is – nehogy azok, mint „élő es ketyegő bombák” aknázzák alá a monoteista zsidó létet az ígéret Földjén. Nem a bálványimádókat kellett tehát likvidálni, hanem a pogány bálványimádást. Amely nép elfogadta a békejobbot (lásd 5Móz 20:10, hogy béke ajánlatot tenni az ostromlandó városnak, mielőtt a harc elkezdődik. Ha elfogadták, felhagynak a bálványimád ássál és elfogadjak a hét noachita törvényt (lásd a kötet végén) – békén hagyják őket, anélkül hogy zsidóvá kellene lenniük (Szifré) Még az is megjegyzendő, hogy a kánaánita népek – bálványaikon kívül morálisan is romlottak voltak és mint ilyeneket el kellett különíteni, egyfajta karanténba zárni, hogy ne fertőzzék meg a monoteizmus emlőjén nevelkedő zsidókat.

Ezzel egybecseng a Talmud és a midrások azon értesülése miszerint „Három levelet (üzenetet) küldött Jósuá Kánaánba (mielőtt a héber invázió elkezdődött): »aki el akarja hagyni az országot – szabadon evakuálhat. Aki békét akar – megkapja, és békében élhet, és aki harcolni akar – az harcoljon.«. Az üzenetek eredménye az volt, hogy a girgási (a legkisebb kánaánita törzs) elhagyta az országot és Észak-Afrikába emigrált. A gibeoniták behódoltak, míg 31 kánaánita kiskirály (minden városka önálló királyság volt – N. K.) hadat üzent Jósuának és elbukott

(Jeruzsálemi Talmud, Sviit 6:1).

Ami a gyakorlatban történt: girgási valóban elment a gibeoniták behódoltak, de kánaánita népek egy része – főleg az emori, a legerősebb és legvadabb nép – még sokáig élt Izrael mellett, terjesztve a pogány mételyt – és senki nem próbálta kiirtani őket. Az egyetlen nép, amely ellen valóban írtóhadjárat indult – az amalékiták voltak – történelmi okokból (mivel ők voltak azok, akik az Egyiptomból kivonuló gyanútlan és felkészületlen népet orvul megtámadtak) Őket sem irtották ki teljesen és még Dávid idejében is érezhető volt jelenlétük.

Chinuch szerint (Maimonidész után szabadon) ez a micva „örökérvényű” – de már kihalt emlékük azoknak a népeknek, és így a micvá – ha elméletben érvényben is van – a gyakorlatban nem aktuális, kivihetetlen.

Valóban, a judaizmus a mai napig is ellenlábasa a pogányság modern fajtáinak is és a tiszta monoteizmus zászlóhordója a világon.

 

 

Tiltó micvák

 

 

(424) NEM VÁGYÓDNI ARRA, AMI NEM A MIÉNK (A)

„Ne vágyódj felebarátod háza, mezeje szolgája, szolgálónője […] után…” (5Móz 5:18).

Első hallásra úgy tűnik, hogy ez megismétlése a JITRÓ szakaszában lévő Tízparancsolat tizedikének (38. micvá). Azonban Maimonidész (és a Chinuch) szerint, ez egy külön micvá. Mivel az először említett 10 parancsolatban olyan „megkívánásról” van szó, ami gyakorlatban megvalósítható (pénzzel, mindenféle trükkel). Itt azonban a szív vágyódásáról van szó, amiről senki nem tud, csak az, akit ez a vágy emészt. A héberben található két külön ige ló táchmod (ne kívánd meg) és ló titáve (ne vágyódj) illusztrálják a különbséget.

A Chinuch ezen tilalom okát abban látja, hogy ez a fajta megkívánás a törvénytelen eltulajdonítás egyik fajtája – és ezért tiltja a Tóra. És ne kérdezzük, hogyan tilthatja meg ezt a Tóra, hiszen ami az ember szíve mélyén van – ki lehet úrrá ezen? Ez nem így van – mondja a Chinuch – mivel az ember ura akaratának és a szíve birtokában van és nem fordítva. Ha a tilalmat magáévá teszi és feldolgozza – nem fog ezzel vétkezni.

Mindig, mindenütt aktuális.

 

(425) NE TEGYÜK PRÓBÁRA A PRÓFÉTÁKAT (A)

„Ne kísértsétek meg az Örökkévaló Isteneteket, ahogy azt tettétek Masszában” (5Móz 6:16)

Istenkísértés – félelmetes szó. Jelentése: ne próbáljátok az Istent szaván fogni, ahogy ezt Masszában tettétek (ahol vizet követeltek, zúgolódtak,’és azt mondták: vajon Isten közöttünk van-e még? (lásd 2Móz 27:7). Amasszai konfliktus emléke végigkísérte Mózest a következő negyven évben és még búcsúbeszédében is megemlíti (5Móz 33:8). Dávid zsoltárában is szerepel, mint a rakoncátlan engedetlenség jelképe, mint elrettentő példa (Zsolt 95:8).

Bölcseink értelmezése szerint, a tilalom konkréten arról szól, hogy ne faggassuk a prófétát, és ne kérjünk tőle „jeleket” és bizonyítékokat – miután megbizonyosodott, hogy igaz prófétáról van szó. Ne kérjétek számon Isten nevében tett ígéreteit, mert az olyan, mintha magát Istent kísértenétek meg.

Chinuch azzal indokolja ezt a tilalmat, hogy a sok nyaggatás és faggatás aláássa a próféta tekintélyét, és ily módon Tehetetlenné teszik őt. Az egyetlen téma, amiben szabad megkísérteni az Örökkévalót, az a jótékonyság, vagyis itt a tizedek törvénye, amivel kapcsolatban bölcseink azt mondták, hogy „tizedelj – hogy meggazdagodj”. Ebben szabad Istent „szaván fogni”, ahogy ezt Máláchi próféta mondja (3:10), „…hozzátok a tizedet a Szentély raktárába és tegyetek próbára tartom-e szavamat…” (már ami a meggazdagodást illeti).

Honnan lehet tudni, hogy igaz prófétáról van szó és nem egy képmutató sarlatánról? Maimonidész szerint (Hilchot Jöszodé há-Torá 10:4) abból hogy jövőre vonatkozó szavai kétszer-haromszor beigazolódnak. Ezután hinnünk kell benne és nem kérdezősködni és kételkedni szavaiban. Ha azonban a próféta rosszat jövendöl, és nem jön be a rossz – ez nem bizonyít semmit, mivel az Örökkévaló hosszan tűrő és kegyelmes.

A micvá akkor aktuális, amikor működik Izraelben próféta.

 

(426) NEM KÖNYÖRÜLNI A BÁLVÁNYIMÁDÓKON (A)

„…és ne kegyelmezz nekik, (vagy ne találjanak kegyet szemedben)…„ (5Móz 7:2).

Lásd a 423. micvát, ahol ezt úgy fordítottuk – Hertz nyomán – hogy „ne kegyeld őket”, vagyis ne légy hozzájuk kegyes. Ahogy a vers eleje problematikus (lásd ott), úgy itt a vers vége sem egyértelmű. Ha az eleje arról beszél, hogy likvidálni kell őket (a kánaámta pogány idol-imádókat) akkor nehéz megérteni, mit jelent a következő vers, ahol azt mondja az írás, hogy nem összeházasodni velük, vagyis azokkal, akiket előzőleg likvidáltunk…

Itt a kegyességet bölcseink úgy értették, hogy „ne adj nekik ajándékot” (Avodá Zárá 20a). Másik értelmezés szerint nem szabad eladni nekik házakat és földeket Erec Jiszráél- ben (ugyanott), vagy ne dicsérd őket és cselekedeteiket Ez is, természetesen, arra a bizonyos hét pogány kánaánita népre vonatkozik (R Baruch Eppstein, Torá Tmimá)

Szomorú hogy a monoteizmus ennyire (ön)védelemre szorul, a pogány idol-imádók ellenében. Hogy a bálványimádás es az egész pogány „kultúra” mennvire veszélyes volt a naiv zsidókra nézve – ezt Izrael ókori történelme ékesen bizonyítja. Valamint azt is, hogy a gyakorlatban, az említett Amálékon kívül, senkit nem „irtottak ki” és így időről- időre a Báál és Astarte pogány bálványai a monoteista hegemóniát veszélyeztették. Volt idő, amikor Izrael királynője, Acháv király felesége, föníciai Izabel, a Báál papnője volt,..

Chinuch is hangsúlyozza, hogy az említett tilalom és szerteágazó részletei, csak azokra vonatkoznak, akik kitartanak bálványaik mellett. Azonban akik elfogadták a hét noachita micvát, bár gójok maradtak (mint az úgynevezett gér tosáv, aki nem tért be), azokat ellátják, megélhetésüket biztosítják, és ajándékokat is adnak nekik.

Mindig, mindenütt aktuális.

 

(427) A VEGYESHÁZASSÁGOK TILALMA (A)

„Ne házasodj össze velük; lányodat ne add a fiának, és lányát ne vedd a fiadnak…” (5Móz 7:3).

A vegyesházasságok rákfenéje ősidők óta kísérti a zsidóságot. Még a Tóra-adás előtt őrizkedtek az ősatyák (Izsák és Jákob , attól hogy a romlott kánaánita törzsek lányai közül vegyenek magúknak feleségét. Mózes már figyelmeztetett erre második könyvében (2Móz 34:16) ahol – akárcsak itt – a vegyesházasság elkerülhetetlen következményét rajzolja fel: „..-lányai (a pogánynak) tévúton járnak, „isteneik” után mennek, és tévútra csábítják fiaidat…” (2Móz 34:16). Itt, ahol a figyelmeztetés tiltó parancsolat formájában jelentkezik, így fogalmaz Mózes: „Mert eltéríti (a pogány család) tőlem fiaidat, hogy idegen isteneket szolgáljanak…” (5Móz 7:4).

A vegyesházas családok gyerekei akkor sem maradnak zsidók ha történetesen az anya zsidó és az apa pogány (másvallású), mivel az ilyen családok nélkülözik a zsidó nevelés alapjait. Ezek technikailag zsidónak számítanak ugyan, mert a zsidóság anyai ágon öröklődik át (ennél fogva, ha felnő, és zsidó akarna lenni – nem kell betérnie), de a gyakorlatban elvesztek a zsidóság számára. Ez ma egy világjelenség, ami a zsidók számának végzetes csökkenéséhez vezethet, néhány nemzedékkel a holokauszt után. Amerikában ma több mint 50% a vegyesházasságok aránya – Magyarországon úgy látszik még több, de senki sem tudja pontosan, hogy mennyi, (a legújabb felmérések szerint 60% – hatvan százalék!).

Mivel a tilalom itt a kánaánita népekkel kapcsolatban jelenik meg, azt lehetne hinni, hogy a vegyesházasságok csak velük tilosak. Maimonidész szerint azonban a tilalom nemcsak a hét népre vonatkozik, hanem minden nem-zsidóra (Hilchot Iszuré Biá 12:1).

A tilalom oka és értelme logikus és fölösleges sok szót pazarolni rá. Chinuch mégis megjegyzi, hogy „a buta emberek feleségük szellemi szintjéhez igazodnak” és ha valaki egy sikszét vesz feleségül – az a saját vallásához vonzza férjét, Fölösleges mondani, hogy a születendő gyerekek is anyjuk nyomdokain haladnak.

A tilalom aktuális és érvényes mindig és mindenütt.

 

 

ÉKEV SZAKASZA

benne 6 tevőleges és 2 tiltó parancsolat

 

 

(428) AZ ÉTKEZÉS UTÁNI ÁLDÁS PARANCSOLATA (A)

„És eszel és jóllaksz és áldod az Örökkévalót, azért a jó országért, amit neked adott.” (5Móz 8:10).

Innen az asztali áldás micvája, amely a zsidó élet mindennapi velejárója. Ha valaki jóllakik kenyérrel, vagy valami más gabonafajtával – akkor az étkezés befejeztével el kell hogy mondja az asztali áldást, vagyis „bencsol”. Ennek tórai eredetét bölcseink az idézett versben látták.

Az asztali áldás négy részből áll. Az első három tórai eredetű, míg a negyediket a Talmud-bölcsei rendelték el. A hagyomány szerint az első részt „aki élelmez mindenkit” (házán et há-kol) maga Mózes mesterünk írta. A másodikat – a szép és jó országért elmondott köszönetet (node löchá) -, Józsua a honfoglaló hadvezér, míg a felépített Jeruzsálemért (bone Jerusálájim) mondott köszönetet Dávidtól és Salamontól ered. A negyedik részt, „aki jó és jót tesz” (há-tov vö-há-métiv) – a Talmud-bölcsek tették hozzá, később.

Eredetileg az asztali áldás (birchát há-mázon) csak egy bőséges és jóllakató étkezés után volt kötelező. Azonban bölcseink kiterjesztették ezt arra is, aki akár csak egy falatnyi kenyeret eszik. Aki étkezik, de nem eszik kenyeret, annak egy rövid áldást kell mondani (boré nefásot), ami tulajdonképpen az asztali áldás rövidített változata. Ha valaki azokból a fajtákból eszik, amelyek Erec Jiszráél fő termékeit képezik (szőlő, füge, datolya, olajbogyó, gránátalma) akkor egy Úgynevezett „hármas áldást kell mondani” (ál hámichjá). Viszont ha valaki más fajta gyümölcsöt eszik, vagy zöldséget, húst, tejet (de nem együtt), tojást stb. – erre jön a már említett boré nefásot (magyarul: akik lelkeket és szükségleteiket megteremtette).

Az asztali áldást az étkezés után mondjuk. Bölcseink bevezették, hogy bármit eszünk, vagy élvezünk, vagy akár félelmetes természeti jelenségeket észlelünk (villámlás, mennydörgés stb.) – szintén áldást kell mondanunk – előtte. Kenyérre – „aki kenyeret ad a földből” (há-moci); borra – „aki megteremtette a szőlőtőke gyümölcsét” (boré pri há-gáfen). Viszont magára a szőlőre, mint minden más fa gyümölcsére -azt mondjuk, hogy „aki a fa gyümölcsét megteremtette” (boré pri há-éc). Kevésbé jellegzetes dolgokra – mint hús, tej, túró és egyéb tejtermékek, tojás, víz stb. – azt mondjuk, hogy „áldott […], akinek szavára minden létrejött” (se-há-kol).

A talmudi felfogás szerint az egész világ az Örökkévalóé, és ha valaki abból valamit élvez – akkor ezt meg kell köszönni, illetve áldást kell mondani rá. „Ha valaki eszik_, és nem mond rá áldást – ez olyan mintha meglopta volna Istent” (Bráchot 35b). A Szentély pusztulása után és óta – a zsidó ember asztala oltárként szerepel, és azt meg kell szentelni az asztali áldás által (Bráchot 55a).

Az asztali áldáshoz kapcsolódik az úgynevezett, zimun (vagy mezumen-bencsolás), ami alatt a közösségi áldást értjük, Ez akkor lehetséges – és kötelező – ha legalább három (vagy több) férfi eszik együtt. Ilyenkor az asztali áldás szövege elé, egy rövid párbeszéd jön. Ha van kohanita, akkor rendszerint őt szokták ezzel megtisztelni.

Mi értelme van Istent áldani – kérdi a Chinuch – hát szüksége van neki a mi áldásunkra? Neki, aki maga az áldások forrása? Válasza: ezek nem a szokásos emberi értelemben vett áldások, hanem elismerése annak, hogy az Örökkévaló az áldások forrása.

A Talmudban sok történet foglalkozik az étkezés utáni áldással. A legjellemzőbb Simon ben Sátách esete sógorával, Alexander Jánáj Hasmoneus királlyal. Egy összezördülés után (a 300 fogadalomtevő ügyében – lásd NÁSZÓ szakaszában a 365. és 366. micvát) – Simon eltűnt, mert félt a haragos királytól. Egyszer külföldi (perzsa) vendégek ettek a király asztalánál és megkérdezték: hol van az az okos zsidó öregúr, aki itt olyan bölcs dolgokat szokott mondani? Jánáj kérte feleségét, a királynőt, hivassa oda Simont, mire a királynő immunitást kért testvérének, amit Jánáj megígért. Amikor már ott volt, és a hivatalos ebéd végetért – Jánáj megtisztelte sógorát azzal, hogy ő mondja el az asztali áldást.

Simon szabadkozott. Ugyanis az áldás bevezető szövegében azt mondjuk, hogy „áldott, akiéből ettünk” és Simon csipkelődve mondta a királynak: hogyan bencsoljak? Mondjam azt, hogy „áldott, akiéből Jánáj és társai ettek? Hiszen én nem ettem?”

Jánáj dühös lett. „Soha nem hallottam Jánájt említeni az asztali áldásban” mondta, de hozatott sógorának valamit enni (a párhuzamos babilóniai Talmud változatban: egy pohár bort, majd egy további pohár bort), és most már elmondhatta az áldást… (Jerusálmi Bráchot 7:11b és Brésit Rábbá 91).

Mindig, mindenütt aktuális.

 

(429) AZ IDEGENEK SZERETETÉNEK PARANCSOLATA (A)

„És szeressétek az idegent (jövevényt), mert ti is idegenek voltatok Egyiptom országában.” (5Móz 10:19).

A Tóra több ízben említi az idegent, a jövevényt, akit nem szabad becsapni, bántani és megrövidíteni. Itt egyenesen szeretetét írja elő az Írás ebben a parancsolatban. Az ókori idegengyűlölő világban, ahol a xenofobia vezető „ideológia” volt, jön a Tóra, ós azt mondja: emlékszel milyen volt, amikor gyűlölt, üldözött és kihasznált idegen jövevény voltál Egyiptomban? Tehát – szeresd az idegent.

Ez volt az idegen elsődleges értelme. A Talmud és a háláchá szerint egy olyan idegenről van szó, aki betért a zsidóságba, Nem szabad felemlíteni neki, mi volt azelőtt, nem szabad bántani és becsapni őt (lásd a 63. és 64, micvát). Maimonidész szerint valaki tisztelheti szüleit, félhet tőlük és engedelmeskedhet nekik – de szeretetük nincs előírva. Hallgatnunk kell a prófétákra, de nem kell szeretnünk őket. Az idegeneket, akiknek nagy szükségük van a pozitív diszkriminációra – szeretnünk is kell.

A zsidóság nem kultiválja, nem gyakorolja, és nem is szereti a térítést. Meg is nehezíti azt, ahol csak lehet. Azonban ha valaki meggyőződésből, és nem érdekből, betér, a zsidóság tiszteli őt – és szereti is.

A fent idézett verset megelőzőben a Tóra tanúsítja, hogy „(maga az Örökkévaló) „igazságot tesz az özveggyel és az árvával és szereti az idegent, adván neki kenyeret és ruhát” (5Móz 10:18.). A midrások összekapcsolják ezzel a verssel Aquilát, a római prozelitát, aki a Bibliát görögre fordította (nem tévesztendő össze Onkelosszal, aki arameusra fordította a Tórát).

Ez a betért római, aki rabbi Eliézer és rabbi Jósuá tanítványa volt, egyszer megkérdezte őket: hogy is van az, hogy az Örökkévaló azzal szereti az idegent (a betértet), hogy kenyeret és ruhát ad neki!? Hiszen hány pávám és hány fácánom van nekem, és még a szolgáimra sem tesz ez benyomást (mivelhogy nagyon gazdag volt, és mit neki a kenyér és ruha).

Rabbi Eliézer, aki szigorú ember hírében járt, megrótta Aquilát, mondván neki: ne becsüld le azt, amit Jákob ősapánk kért az Örökkévalótól („harapás kenyeret és öltözet ruhát” – (Móz 28:20).

Aquila nem volt megelégedve a válasszal, és elment rabbi Jósuához, aki megvigasztalta, mondván neki, hogy a „kenyér” és „ruha” képletesen értendő, és itt fenséges szellemi értékeket jelent. Ha nem ez – fejezi be a midrás – lehet hogy Aquila visszavonta volna betérését… (Brésit Rábbá 70:5).

Mindig, mindenütt aktuális, főleg napjainkban, amikor az őszinte, érdeknélküli prozelita olyan ritka, mint a fehér holló.

 

(430) AZ ISTENFÉLELEM PARANCSOLATA (A)

„Féld az Örökkévalót, a te Istenedet…” (5Móz 10:20).

Chinuch megmagyarázza, miért kell Istent „félni”, és hogyan lehet ezt megparancsolni. Szerinte a büntetéstől való félelem az, ami az embert a vétkezéstől visszatartja.

Az istenfélelemnek szeretetből kell fakadnia, és ezért az istenfélelem az Isten szeretetének ikertestvére (áhává és jir’á).

Hertz idézi Hermann Cohent: „Az istenfélelem nem a rettegés érzése, amely taszít és elijeszt. Ez az a hálás tisztelet érzése, amely ragaszkodásra bírja az embert Istenéhez.” Ennek a fogalomnak kifejezéséhez alkották meg bölcseink a „szeretetből fakadó tisztelet” fogalmát. Mindig, mindenütt aktuális.

 

(431) A KÖTELEZŐ IMA PARANCSOLATA (A)

„…és Őt szolgáld (imádd)…” (5Móz 10:20).

Bölcseink interpretációja szerint a szeretetből fakadó Istenfélelem (jir’á sel áhává) gyakorlati kifejezője az ima. Az ősatyák imádkoztak: Ábrahám azért hogy felesége, Sára szüljön neki; Izsák is azért hogy Rebeka (Rivka) ne maradjon meddő, míg Jákob életéért könyörgött, amikor Ézsau bosszúja elől menekült. Mózes több ízben könyörgött, hogv Isten ne büntesse meg a lázongó zsidókat, majd hogy gyógyítsa meg nővérét, Mirjámot. A későbbiekben a bírák és próféták is fohászkodtak, azonban ezek „magán” imák voltak, sporadikusak és nem intézményesek; mindenki azt mondta, amit szíve és agya diktált a konkrét esetben.

Csak a Második Szentélyben vezették be a Nagy Gyülekezet tagjai az intézményesített imát és a kötelező imaszövegeket. Ennek elsője volt az úgynevezett 18 áldás (ámidá), amelynek szövegezését Jávnéban fejezték be a pusztulás után. Bölcseink több további imát öntöttek formába, mint a kiddus, a hávdálá stb., míg a nemzedékek folyamán összeállt az első „hivatalos imakönyv”, ami Ámrám gáon nevéhez fűződik.

Ma sokféle imakönyv létezik, több rítusban (nuszách), mint az askenáz, szefárd, jemeni, lurjáni (Chábád) stb. Történt kísérlet egységes izraeli nuszách kialakítására is (a szefárdra [szfárádira] alapozva), de a kísérlet, legalábbis egyelőre, nem járt sikerrel.

Bár az idézett írás-vers nem említi konkréten az imát, mintáz istenfélelem kifejezőjét-a talmudi bölcsek ezt értették ki belőle. Egy vonatkozó vers segítségével – „…szeressétek az Örökkévalót, a ti Isteneteket, és szolgáljátok Őt teljes szívvel és lélekkel.” (5Móz 11:13) – azt mondták: „Mi a szívbéli istenszolgálat? Az ima!” (Táánit 2a).

A bölcsek vezették be a napi háromszori imát és azok pontos szövegét. Ezen kívül mindenki hozzátehet magán könyörgéseket, az egészségért, megélhetésért, békéért stb. A midrás szerint Ábrahám vezette be a reggeli imát, Izsák – a délutánit és Jákob – az estit,

A Talmud és a midrás bölcsei azt mondták, hogy az úgynevezett szlichot (könyörgő) imákat Mózes magától az Örökkévalótól tanulta: „A szent áldott Ő, beburkolózott táleszéba (imaleplébe} mint egy kántor, és azt mondta Mózesnek: amikor a zsidók vétkeznek – így könyörögjenek előttem…” (Ros há-Sáná 17b).

Maimonidész szerint – akit a Chinuch idéz – az ima Tórabeli kötelessége minden zsidónak (dö-orájjtá), míg Náchmá- nidész azt mondja, hogy ezt csak a bölcsek rendelték el (dö- rábbánán).

Mindig aktuális – Chinuch szerint a nők vonatkozásában is.

 

(432) RAGASZKODNI A BÖLCSEKHEZ (A)

„…és ragaszkodj hozzá…” (Istenhez) (5Móz 10:20).

Hogyan lehet Istenhez „ragaszkodni”? Az itt használt héber szó egy további kérdőjelet hozzátesz, miután szószerint jelentése „tapadj hozzá”. Hogy lehet a láthatatlan, testnélküli szellemi Lényhez „tapadni”? A kérdés másutt is felmerült, ahol azt mondták a Talmudban, hogy jelentése „utánozni” Őt, Hogy lehet Istent utánozni? Úgy, hogy felismert tulajdonságait utánozzuk: ahogy Ő, mi is irgalmasak és elnézők vagyunk; ahogy Ő beteglátogató, szegény gyámolító – légy te is az.

Másik értelmezés, amely az itteni parancsolaton alapszik: Mivel nem lehet szószerint ragaszkodni, „tapadni” az Örökkévalóhoz – akiről másutt az mondja a Tóra, hogy „perzselő tűz ő” (5Móz. 4:24) – ezért az Ő nevében tevékenykedő Tóra-bölcsekhez kell ragaszkodni, szavukra hallgatni.

Ebben a szellemben mondja a Misna, hogy „feküdj (a bölcsek) lábai előtt” (Atyák bölcsessége 1:4). Más értelmezés minimalizálja a követelést: „(legalább) tisztelje és becsülje az ember a bölcseket” (Ábrahám Chili rabbi).

Mindig, mindenütt aktuális.

 

(433) ESKÜDJ (HA KELL) – ISTEN NEVÉBEN (A)

„…és nevére (vagy nevében) esküdj.” (5Móz 10:20).

Rási: Féld az örökkévalót és ragaszkodj hozzá. Ha mindez megvan nálad – akkor esküdhetsz a nevében (Midrás Tánchumá nyomán).

Ezidáig a Tóra az esküről mindig negatívan beszélt. A 32. micvában a Tóra a fölösleges, hiábavaló esküről szól. Ez tilos. Itt a Chinuch azt a címet adja a micvának, hogy a „szükséges eskü Isten nevében legyen.” Ha valaki arra esküszik, hogy egy micvát be fog tartani, ez egyenesen kívánatos. Itt is ellenkezik Náchmánidész véleménye, aki szerint ez nem micvá – Maimonideszével, aki azt mondja, hogy ez egyike a 613-nak. Azonban, szükségtelen és nemkívánatos nyakrafőre esküdözni, mert ez Isten nevének megszentségtelenítéséhez vezethet. A gáoni korban megszüntették azt a korábbi szokást, hogy a bíróság előtt álló feleket megeskették. Ehelyett a kiközösítéssel való fenyegetés szerepel, mint lehetséges és effektív szankció a bíróság kezében.(Rabbi Ávráhám ben Dávid – Rávád).

Chinuch itt, a Talmud nyomán (Sávuot 35b) úgy fogalmaz, hogy „miként a Tóra tiltotta a fölösleges esküt, ugyanúgy kötelez a szükséges esküre.”

Mindig, mindenkire nézve aktuális.

 

 

Tiltó micvák

 

 

(434) A BÁLVÁNYOK NEMESFÉM TARTOZÉKAINAK TILALMA (A)

„…ne kívánd meg a bálványokon lévő ezüstöt és aranyat, hogy elvedd magadnak…” (5Móz 7:25).

A Tóra könyörtelen harcot hirdet a bálványok ellen. A monoteizmus nevében a honfoglalás előtt álló zsidóknak megtiltja nemcsak a bálványimádást, közvetve vagy közvetlenül, hanem még a bálványokon előforduló arany vagy ezüst bevonat megkívánását és eltulajdonítását is. Ezeket, a pogány kultusz undorító jelképeit, a honfoglaló zsidóknak meg kellett semmisíteniük, és tilos volt zsákmányként, a fa, kő stb. bálvány szobrokat gyakran bevonó nemesfémeket is elvenni.

Chinuch megjegyzi, annak ellenére, hogy egy természetes valami, mint például egy fa, egy állat, vagy egy hegy – nem lesz tilos azáltal, hogy a gójok azt istenítik – és szabad egy zsidónak használni azokat – nemesfém bevonatuk tilos, mivel ez a bálvány közvetlen tartozékai közé tartozik.

A micvá értelme: eltávolítani az emberek gondolatát is a bálványoktól.

Mindig, mindenütt érvényes.

 

(435). NEM MAGÁÉVÁ TENNI A BÁLVÁNYSZOBROT (A)

„És ne vidd be a házadba az undorító (bálványt)…” (5Móz 7:26)

Majdnem azonos az előző tilalommal és annak megerősítésére szolgál. Ott a hangsúly a „ne kívánd meg”-en van itt pedig a „ne vidd be a házadba”, vagyis ott még csak tervezi, itt már meg is teszi. Az előbbi tiltó micvá a bálvány arany és ezüst ékszereiről beszél, itt meg magáról az idolról. Célja – az elrettentés.

Chinuch (Maimonidész) szerint a „ne kívánd meg” két micvá – vagyis két tilalom és dupla a büntetése (kétszer 39 korbácsütés). Ezt nem egyszerre kapja, mivel bölcseink felmérése szerint 39 ütésnél többet nem lehet kibírni, és ez halálos lehet.

Ezt a micvát a Chinuch kiterjeszti, egyéb piszkos ügyekre, pénzre, vagyonra is; olyan pénzre, amely lopásból, rablásból ered (orgazdaság), vagy a tilos kamatszedésből, vagy bármilyen egyéb kétes üzletből, mivel ez is egyfajta bálványimádásnak számít. A rossz ösztön, ami arra ösztökéli, hogy ilyen piszkos (akár tisztára is mosott) pénzt valaki a magáénak mondjon – ez is egyfajta bálványimádás.

Mindig, mindenütt aktuális.

 

 

RÖÉ SZAKASZA

benne 17 cselekvő és 38 tiltó micvá

 

 

A MONOTEISTA TÓRA A POGÁNYSÁG ELLEN

Ez két világnézet soha véget nem érő küzdelme a hegemóniáért. A zsidó monoteizmus a pogány életszemlélet ellen és vice versa. A kettő nem tudnak megbékélni egymással. Vagy Jeruzsálem vagy Caesarea (Róma) – mondja a Talmud – a kettő együtt nem megy.

Chinuch így fogalmaz: Elképzelhetetlen egyfajta „békés együttélés” az Örökkévaló szolgálata és a pogány bálványok között. Hozzátehetjük, hogy cz olyan, mint a tűz és a víz: az idolok „vize” elolthatja a monoteizmus tüzét és ez megengedhetetlen.

Mondhatnók ez a legfontosabb, legjellemzőbb, és a legnagyobb „térfogatú” micvá csoport a Tórában, amely ezen a téren nem tolerál semmiféle elhajlást. A pogányságra való csábítás-uszítás a családban és a közösségben; (az „elvetemült város”); a hamis próféta által; az idegen kultúrák és a környező népek hatására – mindezt a Tóra a lehető legegyértelműbben tiltja. A bálványimádást a zsidó fogalomtár „idegen imádásnak” (ávodá zárá) hívja, és ebbe minden belefér: a gyerekek feláldozása a Molochnak; a Báál-Ástarte buja oltári erkölcstelensége; a peori kultusz fortéiméi; a kuruzslás-varázslás-jövendőmondás népbutító praktikája; az „emorita babonák” (dárké há-emori) – és a bor, amihez egy nem-zsidó hozzáért, és attól neszechhé (tiltottá) válik. Egész a… cipőfűzőig, ami szintén tilos, ha egy „gójis” divat jelképévé válik, és a zsidóra rá akarják kényszeríteni.

Ide tartoznak a monoteizmust tartalmából kiforgató eszmék, amelyek kvázi szellemisége egy Istenből hármat kreál; valamint Arábia gyilkos martalócai és a távol-kelet köldöknéző aprószentjei.

ATóra itt nem ismer tréfát, itt nincs „kiskapu”. A bálványimádást a zsidó bölcsek megtették azon hármas egyikének, amiért a zsidó ember köteles életét áldozni, ha kényszeríteni akarnák rá. Ávodá zárá vagy csillagimádás (ávodát kochávim) – ahol ezek dominálnak ott nincs zsidóság és egyhamar zsidók sem lesznek. A másik kettő – a gyilkolási hajlam és a fajtalan erkölcstelenség – szintén azon tőről fakadnak, a pogányság „törvényes” gyermekei ők.

A gyakorlatban a zsidó történelem bizonyítja, hogy ott és amikor a zsidók engedékenyek voltak, vagy ellazsálták a bálványimádás elleni küzdelmet – azonnal jelentkezett az asszimiláció veszélye, és ki voltak téve annak, hogy saját országukban, saját bíráik, királyaik uralma alatt – elvész a Tóra hegemóniája, mindazzal, ami ezzel jár. Ez a zsidó országon kívül hatványozott mértékben állt és áll a mai napig.

A Tóra nem hajlandó ezt lehetővé tenni. A zsidó Isten féltékeny Isten, nem tűr meg maga mellett társakat. Vagy Jeruzsálem aszketikus szentsége, vagy Róma bódító tömjénfüstje – tessék választani.

 

(436) A POGÁNY BÁLVÁNYKULTUSZ KIGYOMLÁLÁSA (F’A)

„Veszejtsétek el (semmisítsétek meg) azokat a helyeket, ahol a (pogány) népek bálványaikat szolgálták…” (5Móz 12:2).

Ez már a honfoglalás előkészületeinek szerves része. A monoteizmus és a förtelmes orgiákra épülő pogányság nem fér meg egy fedél alatt. Érthető önvédelem, ha a kánaánita Báál- kultusz kigyomlálására hívja fel a Tóra a honfoglalók figyelmét.

Emlékezzünk: a héberek szabad elvonulást biztosítottak annak, aki nem volt képes, vagy nem volt, hajlandó egy monoteísta rendszerben élni (lásd a 423. micvát). Nem kényszerítettek senkit „betérni” a zsidóságba; megelégedtek azzal, hogy az idegen lakos elfogadja magára nézve a 7 noachita alaptörvényt. Viszont, a zsidó ország zsidó jellegét megőrzendő, nem volt más lehetőség, mint a vad és militáns pogányság kiiktatása. Nem emberekről van itt szó, hanem egy undorító „ideológiáról”, és annak kultikus helyeiről, amelynek nem járt „vallásszabadság”, mivel ez nem volt vallás, hanem egy pogány, degusztáló életmód.

J. Z. Hertz Tóra-magyarázatában hangsúlyozza, hogy a kánaánita szokásokat „erkölcstelenségük ós embertelenségük” miatt utálta ki az isteni törvényhozó, miután ezek, „istentiszteleteik keretében fiaikat-lányaikat áldozták a bálványoknak, azáltal hogy tűzben elégették őket” (lásd a fejezet végén: 5Móz 12:31).

Mózes, aki ismerte az emberi természetet, nemkülönben saját népét, előre látja mi lesz és hangsúlyozza: „Vigyázz és óvakodj, hogy tőrbe ne ess […] ne tudakozódj isteneik után mondván: hogyan is szolgálták ezek a népek isteneiket? Úgy fogok (akarok) én is tenni!” (5Móz 22:30).

Hiszen ez egy ártatlannak tetsző „intellektuális” érdeklődés csupán, melynek hátterében fellelhető az azonosulás, beolvadás, gondolata is. Hiszen olyan szép egy feldíszített karácsonyfa, miért ne állítsak én is? Olyan lélekemelő az egyházi muzsika, olyan impozáns egy gyönyörű katedrális – miért is ne? Ha nekik, a szomszédoknak, akikkel együtt iddogálunk, kártyázunk – ez jó, miért ne lehetne jó nekem is?

Ez ellen szólít a Tóra védekezésre. Azonban, nem szabad ügyeimen kívül hagyni, hogy ez lényegében és elsősorban az egykori pogány kultuszokra vonatkozik, amelyek véres kicsapongásokkal és erkölcstelen praktikákkal jártak. Más a helyzet a monoteista vallásokkal, amelyektől óvakodni ajánlatos, de nem vonatkoznak rájuk a Tóra egyértelmű parancsolatai. A Szifré szerint, például, az itteni micvá csak a Szentföldre, vagyis Izrael területére vonatkozik – de nem külföldre. A Chinuch ezt úgy fejezi ki, hogv „aktuális, amikor módunkban és hatalmunkban van a micvát teljesíteni” vagyis feltételesen aktuális.

 

(437) A FOGADALMAK IDŐBEN VALÓ BETARTÁSA (N’A)

„És hozzátok oda (az Örökkévaló által kiválasztott helyre) égő és vágó áldozataitokat, tizedeiteket, fogadalmi felajánlásaitokat…” (5Móz 12:5-6).

A fogadalmak betartásához és a kötelezettségek teljesítéséhez tartozik az időben való lebonyolítás. Nem húzni, halasztani a végtelenségig. Erre céloz, bölcseink értelmezésében ez a két vers, mikor is a bölcsek egy határidőt is szabnak: mindig a legközelebbi ünnepig kell ezeket a kötelességeket teljesíteni, amikor amúgy is Jeruzsálembe zarándokol a nép apraja-nagyja (Chinuch). Ámbár nem szegte meg a teljesítés kötelességét, amíg három ünnep elmúltával sem hozta (vagyis egy éves késéssel), de az első ünnep eltelte után már megszegte ezt a micvát.

Csak a Szentély idejében aktuális.

 

(438) ÁLDOZNI – KIZÁRÓLAG A KIVÁLASZTOTT HELYEN (N’A)

„Őrizkedj attól, hogy bemutasd áldozataidat bárhol […] hanem csak és kizárólag azon a helyen, amit kiválaszt az Örökkévaló törzseitek egyikében…” (5Móz 12:13-14).

Amíg nem volt központi Szentély, addig mindenki ott áldozott, ahol akart. Mihelyt azonban kiválasztatott Jeruzsálem

a „privát” áldozóhalmoknak el kellett tűnniük. Azelőtt is voltak ideiglenes szentélyek (mint például Siló, amely több száz éven át betöltötte ezt a feladatot, valamint Nóv és Givon), de a tilalom azokban az időkben nem volt hatályban. Csak a központi Szentély felállítása után, amikor a biztonság megszilárdult, és az évente háromszori zarándoklás Jeruzsálembe meghonosodott a nép széles rétegeiben – lehetett érvényt szerezni ennek a parancsolatnak.

Chinuch hangsúlyozza, hogy a tilalom külföldre is vonatkozik. Ott sem szabad áldozatokat bemutatni. Ez magától értetődőnek tűnhetne, ha nem tudnánk hogy voltak kísérletek külföldön is egyfajta „magán-Szentély”-eket létesíteni (a leghíresebb az egyiptomi Chonjó = Óniás temploma volt).

Központi Szentély, szentélycentrikus nemzet-vallás és az áldozati rend központi kézbentartása a kohaniták által – mindez benn foglaltatik ebben a micvában, amely napjainkban, sajnos, nem aktuális.

 

(439) MEGHIBÁSODOTT HITBIZOMÁNYI ÁLLATOK KIVÁLTÁSA (N’A)

„Tetszésed szerint vágathatsz és ehetsz húst, az Örökkévaló, a te Istened áldása szerint, amit adott neked […] a tisztátalan és a tiszta egyaránt eheti, akárcsak a szarvast és az őzet.” (5Móz 12:15).

Az áldozatokat a Szentélyben kellett bemutatni és az áldozat húsát Jeruzsálemben kellett elfogyasztani. Azonban ha nem áldozatról van szó, hanem valaki egyszerűen húst kíván enni – ezt eheti, ahol akarja. Ennek ellentmond az, amivel találkoztunk Mózes harmadik könyvében (18. fejezet), ahol arról volt szó, hogy ha valaki vág – vagy vágat – egy marhát vagy bárányt, hogy húsát elfogyassza – ezt a Találkozás Sátrának bejáratánál kellett levágni. Oka, többek között, az volt, hogy senkj ne gyanúsíthassa őket, hogy a szatíroknak áldoznak.

Most amikor arról van szó, hogy Izrael saját országában él, nagy kiterjedésű területeken, itt már nem lehet elvárni, hogy ha valaki húst akar enni – nem áldozati húsról van szó! – akkor felmenjen Jeruzsálembe.

Ez a micvá egyszerű (psát) értelme. Az őz és szarvas, mint példa – azért van említve, mert ezek nem háziállatok, és nem lehet őket áldozatként bemutatni. Az áldozat húsából nem ehetett, aki tisztátalan, de az egyszerű vágómarha húsából bárki ehetett.

Bölcseink azonban ebből a versből egy egész más irányú micvát is kifejtettek. Ha egy állatot áldozatnak ajánlottak fel – ezáltal a hitbizomány tulajdona lett. Ha ez az állat – mielőtt feláldozták volna – meghibásodott és így alkalmatlanná vált arra, hogy áldozat legyen, ki kellett váltani és a pénzből helyette egy másik feláldozandó állatot kellett vásárolni.

Ennek utána a meghibásodott állat elvesztette „szent” jellegét, mivel már nem a hitbizomány tulajdona, hiszen kiváltották. Most már a tulajdonos megeheti minden fenntartás vagy korlátozás nélkül.

Ha az állat elhullott mielőtt kiváltották volna – el kell temetni, mivel tetemét nem szabad kutyáknak adni, hiszen megszenteltetett és ebből az állapotából nem lett kiváltva.

Nem aktuális

 

(440) A KÓSER VÁGÁS PARANCSOLATA (A)

„…levághatsz marháidból és apró jószágodból […], amint megparancsoltam neked…” (5Móz 12:21).

A kontextus az előző versek folytatása, amelyekben a Tóra megengedi a – nem áldozati hús evését. Itt megindokolja ezt, azzal hogy messze laksz a Szentélytől, és nem lehet elvárni, hogy valaki az ország másik végéből Jeruzsálembe menjen, csak azért mert húst akar enni.

Azonban ebben a versben – és abban a szóban, hogy „levághatsz” – láttak bölcseink utalást arra nézve, hogy a levágandó állatot szabályosan, az utasításoknak megfelelően, kell levágni. Ennek módozatait a Tóra nem részletezi, hanem szájhagyomány alapja (Tóra se-báál pe) kapta Mózes a Színáj hegyen és adta tovább, vagyis tanította meg rá a népet.

A kóser vágás (schitá) egy erre a célra speciálisan kiképzett metsző (sochét – magyarul „sakter”) feladata. Elsősorban istenfélőnek kell lennie, aki jártas a Tanban, nemcsak azokban a dolgokban, amelyeket egy metszőnek tudnia kell. Ide tartozik a kés csorbítatlansága – nehogy fölösleges szenvedést okozzon a levágandó állatnak vagy szárnyasnak – és a légcső valamint a nyelőcső egy nyisszantással való átvágása. A kóser vágásnak sok szabálya és előírása van – amelyeket a metszőnek tudnia kell. Ezeket itt nem tudjuk részletezni, de a dolog lényege hogy a kóser vágás az idők folyamán a jiddiskeit alapvetően fontos összetevője lett, ami azt jelenti, hogy nem elég, ha valaki nem eszik a tiltott állatokból és madarakból, amelyeket a Tóra tisztátalannak tart, hanem a tiszták is alkalmatlanok a zsidó ember használatára, ha nem egy szakavatott, istenfélő zsidó sakter vágja le őket.

Míg a kóser vágás alapja a humánus hozzáállás az állatok életének kioltásához – miután a Tóra elítéli és tiltja az állatkínzást – addig a népek minden időkben kikezdték a zsidó vágást, néhol betiltották, mondván, hogy az… „kegyetlen”, mivel nem engedi az állatot levágás előtt elkábítani. A témának óriási irodalma van, és azt nem lehet itt egy szócikk terjedelmében ismertetni. Az érdekes és megdöbbentő az, hogy abban az Európában (Magyarországon is), ahol egy parasztasszony elkapva az udvaron egy csirkét annak nyakát kitekeri „humánusan” – megbélyegzik és tiltják a kóser vágást (mint például Svájcban), mint embertelen valamit. Ezt pontosan olyan, mint vérvádakkal illetni azt a népet, amely ha egy tojásban vércseppet lát – azt kidobja, mert a Tóra szerint a vér élvezete szigorúan tilos...

Chinuch szerint azért kell a nyelő és légcsövet elvágni, mert így az állat vére gyorsan elfolyik, és kevesebbet szenved. Ha másutt vágná, a vér lassan csepegne és meghosszabbítaná az állat haldoklását. További előnye ennek, hogy a vér többsége már a vágásnál távozik az állat testéből – és csak a maradékot kell áztatással és sózással eltávolítani (ezek a kóserozás szabályai, amik a vágás és zsigerelés után jönnek, mielőtt a hús a fazékba kerül. (Erről lásd részletesen Chájim Hálévi Donin rabbi magyarra fordított és Budapesten három kiadásban megjelent könyvét: „Zsidónak lenni”).

Halat nem kell a háláchá szerint rituálisan „levágni”, vére sem tilos.

Mindig, mindenütt aktuális, férfiakra és nőkre egyaránt.

 

(441) AZ ÁLDOZATOKAT KÜLFÖLDRŐL IS A SZENTÉLYBE HOZNI (N’A)

„Ha abból, amid van (vagy lesz) valamit az Örökkévalónak szentelsz áldozatként, vagy fogadalomként felajánlsz – azt vidd el magaddal arra a helyre, amelyet kiválaszt az Örökkévaló (vagyis a Szentélybe).” (5Móz 12:26).

Ebből a – fölöslegesnek tűnő – versből fejtették ki Bölcseink, hogy a külföldön lévő, áldozatnak szánt állatokat Izrael földjére kell hozni, és a jeruzsálemi Szentélyben bemutatni.

Miért tűnik ez a vers – és a micvá – fölöslegesnek? Mivel a 438. micvában már előírta a Tóra, hogy egyes-egyedül az Örökkévaló által kiválasztott helyen, vagyis a jeruzsálemi Szentélyben szabad áldozni.

És miért kell erre egy külön micvá? Chinuch szerint talán azért, mert külföldről körülményes és nehéz az áldozati állatokat „importálni”, és ezért azt gondolhatnánk, hogy ilyen esetekben talán a Tóra eltekint Jeruzsálem központiságától. Náchmánidész szerint viszont csak egy micvá van itt és nem kettő. Napjainkban nem aktuális.

 

(442) A TANÚK KIFAGGATÁSÁNAK PARANCSOLATA (A)

„…nyomozz, vizsgálódj és faggasd (a tanúkat)…” (5Móz 13:15).

Ez az utasítás itt – hogy csak gondos és alapos nyomozás után lehet vádat emelni – az „elvetemült” lázadó város (ir há-nidáchát – lásd a következő micvát) kapcsán adatott, de a Talmud-bölcsek kiterjesztették azt, a Szóbeli Tan alapján – minden bűnügyi nyomozásra.

Mivel a zsidó perrendtartás alapján közvetett bizonyítékok, vagy halláson alapuló tanúság nem fogadtatik el – tulajdonképpen két szavahihető szemtanútól függ a vádlott sorsa (lásd az 526. micvát). Ennélfogva ezeket a tanúkat alapos nyomozásnak kell alávetni, keresztkérdésekkel faggatni, és igyekezni őket meghazudtolni. Ide kapcsolódik a Misna azon tanácsa-utasítása hogy „legyetek elővigyázatosak az ítélkezésben” (Atyák 1:1). „mindez pedig azért, hogy felderítsük a teljes igazságot, nehogy egy ártatlant halálra ítéljünk, vagy elveszejtsük vagyonát egy tévedés alapján” (Chinuch).

A Szánhedrin traktátusában részletezett nyomozási utasítások nem szégyenítenék meg a mai nyomozókat sem, pedig azoknak nem álltak rendelkezésükre a mai technikai eszközök. „Milyen volt a föld, ahol a gyilkosság történt, agyagos, fehér, vagy barna, milyen ruhát viselt az áldozat…” stb. Ha a két tanú nem egyöntetűen vall, vagy ha egyikük részletesen vall, a másik meg azt mondja, hogy nem tudja – az egész tanúság érvénytelen.

Ha valaki bálványimádásra uszít egy embert, de tanúsága nem releváns, mert egy tanú alapján nem lehet elítélni valakit, akkor a bíróság elrejt további tanúkat. „A kerítés mögött” (vagy egy belső szobában, ami ki van világítva, és kintről lehet látni és hallani az illetőt), és azok tanúsítják, hogy a gyanúsított megismételte ajánlatát (Szánhedrin 67a).

Pénzügyi dolgokban ma is aktuális, ott és amikor a zsidó bíróság határozatainak van foganatja. Halálos ítéletekben nem aktuális, mert nincs szánhedrin.

 

(443) AZ „ELVETEMÜLT VÁROS” (IR HÁ-NIDÁCHÁT) TÖRVÉNYE (N’A)

„…és égesd fel azt (az elvetemült) várost…” (5Móz 13:17).

Egyedi eset, egyedi törvény Ha pogány bálványimádóknak sikerül nem egy embert eltántorítani Istentől (ahogy ugyanott előbb láttuk), hogy bálványt imádjon, hanem egy egész várost – akkor ez a lázadás a monoteizmus ellen nem maradhat megtorlás nélkül. Először is ki kell vizsgálni a dolgot alaposan, nem lehet szóbeszéd alapján egy egész várost megsemmisíteni. A jeruzsálemi felsőbíróság (a „nagy szánhedrin) vizsgálóbizottságot küldött ki, akik kivizsgálták az ügyet. Ha kiderült, hogy igaz a beszéd, és a város elvetemült (vagy eltántorodott) lett – akkor kellett alkalmazni a törvény teljes szigorát.

Eddig a tórái micvá. A szóbeli tan azonban annyi „kerítést” tesz köré, annyi kizáró okot említ (például ha a városban, egy ház egyik ajtaján van mezuzá – ez már megkérdőjelezi a kollektív eltántorodást), és ennek alapján nincs kollektív büntetés sem. Odáig megy ez, hogy a bölcsek egyike kijelentette: „egy ilyen (sorsú) város, mint az itt említett „elvetemült” (ír há-nidáchát) soha nem volt, és soha nem is tesz” (Szánhedrin 71). Akkor meg miért írja a Tóra? – kérdi a Talmud ugyanott. A válaszból közvetve az derül ki, hogy ez a parancsolat elrettentésül szolgál; minél többet beszélnek róla ós tárgyalják a dolog részleteit és a tilalom törvényes vetületeit – annál biztosabb, hogy a gyakorlatban erre nem fog sor kerülni. Volt azonban egy tanaita, rabbi Jonátán, aki tanúsította, hogy „én láttam egy ilyen lerombolt várost és ültem romjain” (ugyanott), ami azt jelenti, hogy létezett a gyakorlatban egy ilyen jelenség – ha ritkán is.

További kizáró okok – talán politikai szempontból: Jeruzsálem nem lehet „elvetemült város”, úgy szintén nem egy határváros,hogy „az ellenségnek ne sikerüljön ezáltal behatolni és elfoglalni az országot’.’Ugyanezen okból nem szabad három egymás melletti várost „elvetemültnek” deklarálni. (Szánhedrin 14).

(Hadd jegyezzük meg, hogy a Talmud három ilyen esetet említ, amikor a micvá részletes utasításai soha sem érvényesültek. Az ittenin kívül az „elvetemült fiú” esete (lásd a 252. micvát), valamint a poklos ház falainak lerombolása (177. micvá), amelyek szintén csak elrettentésül szolgáltak, de a valóságban soha nem fordultak elő [ugyanott]).

Jellemző jeruzsálemi anekdota illusztrálja a tipikus zsidó hozzáállást az itteni micvához, ami nemcsak napjainkban, de talán sosem volt aktuális. Két rabbi, két testvér – két világ. Jeruzsálemben élt, a huszadik század közepe tájt a két testvér, Egyikük, nevezzük reb Áronnak, fanatikus zelóta, a Neturé Kártá nevű hiperortodox szervezet egyik vezetője, a „profán” zsidó állam éles ellenzője. Testvére, reb Rafael, az egyik vallásos párt szellemi mentora, szintén ortodox, de csak szuper- nem hiper-. Egyszer megkérdezték az utóbbit, hogy lehet az, hogy ő és testvére között ilyen mély ellentétek vannak, és mi ennek az ideológiai alapja?

Mondá reb Rafael: Hiszen ismeritek az ir há-nidáchál törvényeit, és tudjátok, hogy bölcseink mindent megtettek, hogy a szörnyű konklúziók, soha ne lehessenek kivitelezhetők. így ha van ott egy házban egy ajtó, amelyen van mezuzá – akkor már nem lehet lerombolni és felégetni, mert már nem esik az „elvetemült város” kategóriájába. Nos, mondá reb Rafaél: ha én hallok egy ilyen városról, Isten őrizz, azonnal odarohanok, és felteszek egy mezuzát egy ajtóra — és ezzel megmentem az egész várost. Testvérem, reb Áron, ha hall egy ilyen városról – oda rohan, és ha netalán van egy ajtón mezuzá – azt leveszi, hogy a bűnös város elnyerje méltó büntetését.

Nem aktuális.

 

(444) A SZÁRNYASOK KÓSERSÁGI JELEINEK VIZSGÁLATA (A)

„Minden tiszta (kóser) szárnyast szabad ennetek.” (5Móz 14:11).

A kóser állatok és halak felsorolása és kósersági jelei, Mózes 3. könyvében találhatók SMINI szakaszában (161. micvá). Ezekkel ellentétben a szárnyasoknál a Tóra nem sorolja fel a jeleket, mivel itt fordított előjelű a sorrend. A Tóra felsorolja a nem-tiszta madarakat – és a többi tiszta, ehető.

Azonban, mivel ott a micvá tilalom formájában jelenik meg – „nem enni nem tiszta madarakat” – itt a Tóra hozzátesz egy cselekvő micvát is, hogy megerősítse a kásrut – tudatot.

A micvá abból áll, hogy kötelesek vagyunk ismerni a bölcsek által megállapított jeleket, amelyek a szárnyast kóserré teszik. Ezek: ha a madár nem ragadozó, vagyis nem vájja karmait az áldozatba, van neki egy hátsó hosszabb ujja, valamint begye és – könnyen lehámozható – zúzája.

Általában azonban a hagyományt őrző vallásos zsidók csak olyan szárnyasokat esznek, amelyeket nemzedékről nemzedékre a hagyomány ismert és elismert. Ezek a csirke, pulyka, kacsa és liba, valamint a galamb. Nagy viták folytak annakidején a gyöngytyúk kóserságáról, mivel nem mindenki ismerte. A hattyút például már nem-igen eszik, pedig a Biblia szerint Salamon király udvarában is előfordult, de Kelet-Európában nem ismerték.

Mindig, mindenütt aktuális.

 

(445) A MÁSODIK TIZED TÖRVÉNYE (N’A)

„Adj tizedet vetésed minden terméséből, ami terem a mezőn évről évre…” (5Móz 14:22).

Ez a tizedelés törvényének folytatása KORÁCH szakaszából (4Móz 18: 21-24) lásd ott (a 390., 391. és 392. micvákat). A leviták egy tizedet kaptak a termésből, és ez volt megélhetésük fő forrása, mint a Szentély szolgái.

Az itt említett adót, melynek neve „második tized” volt (máászér séni) nem adta a gazda a levitáknak. Ezt maga és családja fogyasztotta el, egy megkötéssel: köteles volt Jeruzsálembe zarándokolni, és a tizedet ott megenni. Ezt a tizedet minden hét évben négyszer kellett elkülöníteni, (az első, második, negyedik és ötödik évben). A tizedet a gabonából, a mustból és az olajtermésből kellett levenni.

Ha az illető gazda nagyon messze lakott és körülményes lett volna a termés tizedét felszállítani Jeruzsálembe – pénzzé tehette azt, de a pénzt a fővárosban kellett ennivalóra kiadni, Ebben az esetben egy ötödet hozzá kellett tenni a termés megváltásának árához.

Maga az írás adja meg itt ezen micvá értelmét, mondván, hogy ez azért van „…hogy megtanuljad félni az Örökkévalót, a te Istenedet…” (5Móz 14:23).

Kétségtelen hogy a főváros központisága is fontos szerepet játszott ebben a micvában, akárcsak a háromszor évente történő ünnepi zarándoklásban. A két micvá ebben az értelemben kiegészítette egymást: a kötelesség a második tizedet Jeruzsálemben elfogyasztani, megkönnyítette a zarándoklást és az azzal járó kiadásokat. Hasonlóképpen kellett Jeruzsálembe hozni, és ott elfogyasztani az állati tizedet is.

Maimonidész a micvá további értelmeként a jótékonyságot jelöli meg: mivel nagyon valószínű, hogy a mezőgazda és családja nem lesz képes az egész tizedet megenni (másra tilos volt kiadni az ebből származó pénzt), akaratlanul is kényszerítve lesz, ebből másoknak is juttatni, vagyis jótékonykodni.

Napjainkban nem aktuális.

 

(446) A SZEGÉNYTIZED TÖRVÉNYE (N’A)

„A harmadik év vége felé különítsd el tizedét termésednek…” (5Móz 14:28).

Már szó volt a tizedről többször is (lásd például az előző micvát). Itt bölcseink szerint az ügynevezett „szegényadóról” van szó. Ahogy jár a levitának a tized, ami megélhetésétbiztosítja, ügy jár „hivatalból” a szegényeknek, az elesetteknek, az özvegynek és az árvának. Ez a máászér áni (a szegénytized), amit minden smitá ciklus harmadik és a hatodik évében kell elkülöníteni.

Ez egyike a Tóra szociális jellegű parancsolatainak, amely kötelezi a tehetőseket, hogy támogassák, illetve tartsák el a nélkülözőket. Ide tartozik a lehullott kalászok és elfelejtett kévék törvénye. Ezek is a szegényeket illetik. A Tóra elismeri, hogy nincs mechanikus egyenlősdi, mindig voltak gazdagok és szegények és mindig is lesznek, és a tehetős kötelessége a szegényt eltartani. A legszegényebb kategóriába tartoznak az özvegyek és az árvák, majd a birtok nélküli levita.

Mint kötelező tized nem aktuális, de mint cedáká, vagyis jótékonykodás – érvényes és – egyesek szerint – kötelező napjainkban is. Vannak zsidók, akik minden jövedelmükből tizedet adnak. Bölcseink szerint jótékony célra az ember ne adjon ki többet, mint vagyonának 20 százalékát. (Kötubot 50a és 67b). Az indok: hogy végső fokon ne szoruljon ő is a közösség segítségére.

 

(447) NEM ELENGEDNI AZ IDEGEN TARTOZÁSÁT (A)

„Az idegentől hajtsd be (vagy behajthatod) adósságát…” (5Móz 15:3).

Ez a parancsolat a hetedik (smitá évre) vonatkozik. Ilyenkor nem csak a földeket kell parlagon hevertetni, és a héber (rab)szolgákat szabadon engedni – hanem a tartozásokat is el kell engedni. Ez nem vonatkozik az „idegenre” (aki nem tévesztendő össze a perrel, aki együtt él velünk, „bentlakó”– ként (gér tosáv, aki elfogadta magára nézve a hét noachita törvényt, vagy mint az igazi betért (gér cedek), aki zsidóvá lett, és elfogadta a Tórát magára nézve kötelezőnek.

Az idegenre nem nehezednek a smitá terhei, és így nem kell élveznie előnyeit sem. Míg a zsidó testvéred tartozását köteles vagy elengedni (lásd a következő micvát) – a nemzsidótól behajthatod, A Szifré szerint ez egy tevőleges parancsolat, vagyis köteles vagy az idegen tartozását behajtani. Náchmánidész szerint ez nem egy tevőleges parancsolat. A hangsúly azon van, hogy a testvéredet ne szorongasd (ez a tigos ige szószerinti fordítása), és ebből logikusan következik az ellenkezője, a „kölcsönösség” alapján.

 

(448) ELENGEDNI A HITTESTVÉR TARTOZÁSÁT A HETEDIK ÉVBEN (A)

„Engedje el minden hitelező az Ő követelését […], és ne hajtsa be felebarátján, mert kihirdették a smitá (az elengedés) évét az Örökkévaló előtt.” (5Móz 15:2).

Az előző micvá a fonákja ennek. Ott arról van szó, hogy a nem-zsidó idegen tartozását be lehet – illetve be kell – hajtani a smitá évben, míg itt azon van a hangsúly, hogy a smitá kötelez zsidó testvérünk tartozását elengedni.

Ennek a micvának az érvényét Hillél, a „nagyöreg” szüntette meg, amikor elrendelte a prozbult, (görög eredetű kifejezés, értelme: „tanács elé” [terjeszteni]) miszerint a követelő a smitá év előtt a bíróságra ruházta követelését, zsidó testvérétől, azzal hogy „azt bármikor behajthatja” Hillél ezt azért tette, mert a változó körülmények között, látta, hogy a hetedik (smitá) év közeledtével az emberek nem adnak pénzt kölcsön, tartván attól, hogy a smitá törli követelésüket, Hillél nem akarta hogy „az ajtó bezáruljon a kölcsönigénylők előtt” és ezért hozta a prozbul ad hoc intézkedését. Eleinte azt hitték, hogy ezt Hillél csak nemzedékére nézve tette kötelezővé, de aztán kiderült, hogy nem. Hillél rendelete a mai napig érvényes.

Hasonló a megoldás a kamat tilalom ügyében. Ott a heter iszká az, amely a bankügyleteket a háláchá szerint lehetővé teszi. A bank és a kliens aláír egy megállapodást, melynek értelmében társas viszony alakul ki köztük, és ebben a formában már szabad kamatot kapni és fizetni.

Ezek azok a kiskapuk, amelyekkel a háláchá bizonyos megszorításokon enged egy kicsit, mint például a cháméc formális eladása pészách előtt (lásd ott).

Vannak vallásos zsidók ma is, akik a smitá év előestéjén kitöltenek egy nyomtatványt, amelynek szövege szerint átruházzák követeléseiket a zsidó bíróságra (bét din) hogy bármikor behajthassák a smitá ellenére, annak dacára, hogy a smitá ma csak a bölcsek szerint érvényes.

Mivel itt az Írás megduplázza a micvát, és kétszer mondja ugyanazt — a Talmud szerint ez azt jelenti, hogy itt két micváról van egyszerre szó: a földek visszaadásáról eredeti tulajdonosaiknak és a pénzbeli tartozás elengedéséről.

Nem aktuális – a Tóra szerint (dö-orájjtá) – amikor a jovél év nincs érvényben. Azonban a pénzbeli adósságok elengedése érvényes a bölcsek szerint
(dö-rábbánán), és erre jön Hillél prozbulja.

 

(449) A JÓTÉKONYSÁG (CEDÁKÁ) PARANCSOLATA (A)

„Nyisd ki a kezedet (a nélkülöző) számára…” (5Móz 15:8).

Ez a cedáká (cedóke) jótékonyság törvénye. Chinuch fogalmazásában „jótéteményt gyakorolni a rászorulóval, szívvel lélekkel, vagyis hogy adjunk pénzünkből annak, aki nélkülöz, erősítsük a szegény embert, mindenben, amire megélhetésében szüksége van, és tegyük ezt lehetőségeink szerint” Bölcseink értelmezése szerint az írás szövege, ahol a nyisd ki a kezedet kétszeres – pátoách tiftách – nyitva nyisd ki – arra mutat, hogy ez nem egyszeri micvá, hanem akár többször is kell ugyanazt a nélkülözőt segíteni, amíg talpra nem áll.

A Tóra szociális micváinak sorozatában ez az egyik legjellemzőbb. Itt a szociális juttatásról – magyarul alamizsnáról – van szó, míg MISPATIM szakaszában (66. micvá) a nélkülözőknek juttatott konstruktív kölcsönről beszél a Tóra.

Mindkét micvá nagyon is aktuális napjainkban. A zsidó nép karakterisztikus jellemzésében a jótékonyság (gmilut chászádim) központi helyet foglal el. A hármas tulajdonság

szégyenlősek, könyörületesek és jótéteményt gyakorlók – jellemzi a mai napig a zsidó népet. Ezek hiánya kétségessé teszi, hogy a zsidó valóban zsidó (Jevámot 79a). Elég ha látjuk, hány kamatmentes kölcsönpénztár (gmách) működik ma Izraelben, és hány népkonyhát üzemeltetnek vallásos zsidók, anélkül hogy egy fillért kapnának munkájukért hogy tudjuk: a micvá él és hat a mai napig.

Chinuch szerint a micvá legjobb és legszimpatikusabb formája, ha valaki odaadja a jótékonyságra szánt pénzt, egy ezzel foglalkozó makulátlanul tiszta és megbízható embernek, aki azt továbbadja a rászorulónak, anélkül hogy az megszégyenülne. Voltak Izraelben annak idején ezzel foglalkozó közéleti emberek (gábbáim sel cedáká), akik azon fáradoztak, hogy a micvá tökéletesen legyen teljesítve. Maimonidész a cedáká nyolc fokozatáról beszél, amelynek felső foka a konstruktív kölcsön (vagy adomány) amellyel a nélkülöző megalapozhat egy szerény megélhetést, hogy a továbbiakban ne szoruljon az effajta szociális segítségre. Ugyancsak kívánatos formája a jótékonyságnak, ha sem az, aki adja sem az, aki kapja, nem ismerik egymást, és nem tudják ki adta kinek.

Mindig, mindenütt aktuális.

 

(450) A VÉGKIELÉGÍTÉS PARANCSOLATA (A)

„Juttass neki (a szabadlábra kerülő zsidó szolgának) juhodból, szérűdből, és présházadból, mindabból, amivel megáldott téged az Örökkévaló a te Istened, adj neki!” (5Móz 15:14),

Több ezer évvel azelőtt, hogy a szakszervezetek kivívták – a fejlett országokban – a végkielégítés szokását (vagy törvényét) – a Tóra, mint magától értetődő dolgot kötelez erre. Ez egy parancsolat (micvá), amely ugyanúgy kötelez és aktuális, mint bármely más micvá.

Már láttuk, hogyan viszonyul a torai törvény a héber (rab)szolgához, aki tulajdonkeppen egy szegény ember, aki elszegődött béresnek, hogy adósságait kifizesse vagy egy tolvaj, aki a bíróság adott el, hogy megtéríthesse a kárt, amit okozott (lásd MISPÁTIM szakaszában, 42. micvá). Itt és most ebben a micvában a kör bezárul: a szabadon engedett héber szolgát – hat éves szolgálata után – nem szabad üres kézzel elengedni, hanem végkielégítést kell adni neki, természetben, hogy új életet kezdhessen

A háláchá szerint a végkielégítés törvénye csak akkor érvényes, amikor a jovél év törvényei érvényesek és ezzel együtt létezik a héber jogszokás, ami a zsidó (rab)szolgákat illeti. Azonban – mondja Chinuch – „napjainkban is ildomos, hogy ha valaki felfogad egy zsidó bérest/szolgát, és az rövidebb/hosszabb ideig szolgálja őt – akkor adjon neki mindabból, amit Isten adott neki”

Több mai kodifikátor is ebben az értelemben viszonyul ma a végkielégítés kötelezettségéhez.

 

(451) AZ ÜNNEPEK KÖTELEZŐ ÖRÖMÉNEK PARANCSOLATA (A)

„És Örülj ünnepeden […], és légy mindig vidám.” (5Móz 16:14-15).

Ezt a micvát a szukkot (sátorosünnep) alkalmával említi a Tóra, de ugyanaz az utasítás érvényes a másik két zarándokünnepre is. Miért kell egy népnek parancsba adni, hogy örvendezzen ünnepén? Ez nem értetődik magától? Hiszen a szukkot a betakarítás ünnepe, a magtárak és csűrök tele vannak – miért is ne örvendeznénk? Továbbá, ki képes parancsra örülni?

Talán a zsidó nép komor komolyságával magyarázható ez a parancs? Talán mivel hiányzott nekünk a természetes vidámság és a zabolátlan öröm szilajsága – ami a pogány népeknél olyan természetes – kellett parancsba adni, hogy örüljünk? Egyes exegéták szerint ez nem parancs, hanem ígéret: jó lesz a termés, a magtárak megtelnek és lesz minek örülnöd! (Rási és Szfornó: „Isten megáld, hogy örülhess, és örömödbe ne vegyüljön üröm”)

Általában azonban ezt parancsolatnak fogták fel és Maimonidész (majd a Chinuch is) így értelmezik.

A Szentély idején a zarándoklat (lásd a következő parancsolatot) fejezte ki a népies örömet. Külön köszönő áldozatokat mutattak be, amiket öröm-áldozatnak neveztek (sálmé szimchá), és a Talmud bölcsei kimondták, hogy az ünnepi öröm húsból és borból áll, valamint ajándékokból a nőknek és a gyerekeknek.

Szukkot félünnepén a vízmerítés szertartása volt az alkalom a kicsattanó vidámságra. A nép nagyjai akrobatikus mutatványokkal szórakoztatták a zarándokokat (Szukká 5b). Még ebben a vidám hangulatban sem vesztették el a fejüket, és a nőket külön karzatra ültették, hogy a nemek ne vegyüljenek, és a szabadság érzése ne váljon szabadossággá.

A Tóra több ízben figyelmeztetett, hogy az ünnep örömében legyen részük a szegény nincsteleneknek is; az idegeneknek, a levitáknak stb., – vagyis a társadalom gyengébb rétegeinek (Chinuch).

Mindig mindenütt aktuális. Mivel ma nincsenek áldozatok, az öröm kifejezője a bor, a szép ruhák és a jó hangulat.

 

(452) A HÁROMSZOR ÉVENTI ZARÁNDOKLÁS PARANCSA (N’A)

„Évente háromszor jelenjen meg (szószerint láttassék) minden férfi közüled, az Örökkévaló, a te Istened színe előtt, azon a helyen, amelyet (majd) kiválaszt…” (5Móz 16:16).

Az előző micvá alapja, háttere. Az első, majd a második Szentély idejében a közösségi zsidó élet alapját a háromszor évente történő zarándoklat képezte. A nép apraja-nagyja felkerekedett, „felment” Jeruzsálembe – hiszen Dávid királyunk óta, aki az azelőtti Jevuszt (Jeruzsálemet) tette meg fővárosnak, és itt építette fia, Salamon a Szentélyt – ez volt az a hely, „amelyet az Örökkévaló kiválasztott”.

A gondolattal már találkoztunk Mózes második könyvében (kétszer is: 23:17, majd 34:23). (lásd ott a 71. és 72. micvákat). A micvá a három ünnepen – pészách, sávuot és szukkot – kötelező, ezeket azért nevezik zarándokünnepeknek. Lényege hogy minden zsidó férfi menjen fel Jeruzsálembe, vigye magával azokat a fiú-gyermekeit, akik már saját lábukon tudják a hosszú gyalog utat meg te mii, és ott – a Szentélyben – három áldozatot mutasson be. Bölcseink interpretációjában a hármas micvá – ünneplés, (chágigá), látta- tás (röijjá) és vigasság (szimchá) – az alapja a három áldozatnak. Akinek nem áll módjában, hozhat a láttatás” áldozatként akár csak egy galambot, vagy gerlicét.

Chinuch főleg a zarándoklat és a jeruzsálemi népi együttlét szellemi vetületeit domborítja ki, de kétségtelen, hogy a zarándoklatnak óriási összefogó és összetartó, vagy politikai jelentősége is volt. Elég ha arra gondolunk, hogy a pártütő Jeroveám, aki kettészakította Salamon birodalmát – mindent megtett hogy a népet elidegenítse Jeruzsálemtől és az ottani központi Szentélytől, E célból állított ki két aranyborjút Bét Élben és Dánban és utódai őrségeket állítottak az utakon, hogy a nép ne tudjon Jeruzsálembe zarándokolni.

A Talmud ok színesen írják le a jeruzsálemi zarándoklás részleteit, a visszafogott öröm megnyilvánulásait, amelyek sosem csaptak át a pogány kicsapongások medrébe. A Tóra (másutt – lásd 2Móz 34:24) külön ígéretet tesz, hogy az otthon hagyottakat (nők, gyerekek, akik nem kötelesek zarándokolni) illetve azokat, kik fel voltak mentve a micvá alól (süketek, vakok, félkegyelműek, rokkantak, öregek, betegek stb.) — semmi veszélv nem fogja fenyegetni. Mivel az Örökkévaló őrzi őket, amikor otthon maradnak a család férfitagjai nélkül.

Az ünnepi lakomákhoz kötelesek voltak a zarándokok, megvendégelni a levitákat, mivel – ellentétben a Szentélyben szolgálatot teljesítő kohanitákkal – nekik nem volt részük az áldozati húsban.

Ábárbánél magyarázatában összefoglalja a zarándoklat értelmét és jelentőségét:

1) Az Örökkévaló három jelentős ajándékot adott Izraelnek: a szabadságot, a Tórát és Erec Jiszráélt. Pészáchkor (húsvét) elzarándokoltak Jeruzsálembe, hogy hálát adjanak a Teremtőnek a szabadságért, ami az egyiptomi kivonulásban jutott kifejezésre. Sávuotkor, a hetek Ünnepén – a Tóráért adtak hálát, ami ekkor adatott, míg szukkotkor, a sátoros ünnepen, az országért hálálkodunk, melynek termését most gyűjtöttük be.

2) A zarándoklat azt demonstrálja, hogy „mindent lehet – csak akarni kell” – ha az Örökkévaló is úgy akarja. (Ugyanis a tömeges zarándoklat olyan problémákat vetett fel, amelyek természetes módon megoldhatatlanok voltak: több millió ember lakása, étkezése, az egészségügyi körülmények stb.).

3) A Jeruzsálemben megnyilvánuló nemzeti egység – az egész évre kihatással volt.

4) A távollakó zsidók ilyenkor a jeruzsálemi bölcsekhez/bíróságokhoz fordultak, ügyes-bajos dolgaikat intézendő, valamint választ kerestek azokra a kérdésekre, amelyeket a helyi bölcsek/bírák, nem voltak képesek megválaszolni.

Amikor nincs Szentély – a micvá természetesen nem aktuális. Ennek ellenére szokás, hogy mind az Izraelben lakó, mind a turistaként érkező külföldi zsidók, az ünnepeket Jeruzsálemben töltik, vagy legalább felutaznak Jeruzsálembe félünnepen – a zarándoklat emlékére.

 

 

Tiltó micvák

 

 

(453) NEM TÖRÖLNI ISTEN NEVÉT (A)

„Ne tegyetek így az Örökkévalóval, a ti Istenetekkel.” (5Móz 12:4).

Hogy ne tegyünk? Ahogy az előző versekben a Tóra megparancsolja, hogy veszejtsük el Izrael országában a pogány kultusz lelőhelyeit, ahol a bálványimádás fészkel – és töröljük ki az emléküket is. A vers itt arra utal, hogy ne imádjuk az Örökkévalót úgy, ahogy a pogányok teszik a „magas hegyeken és mindenféle zöldellő fa alatt”, hanem csak a majdani központi Szentélyben.

Más vélemény szerint innen a figyelmezetés, hogy az Örökkévaló nevét tilos törölni, vagy az oltárból egy követ összetörni stb. Amire kötelez bennünket a Tóra, hogy tegyük a bálványkultusszal – azt tiltja nekünk az Örökkévalóval szemben. (Szifré 61). Rabban Gámliél szerint, ezt nem lehet szószerint érteni („hát van olyan zsidó, aki összetöri Isten oltárát?!”) hanem azt akarja ezzel az írás mondani, hogy „ne viselkedjetek úgy (mint a gójok), és ne okozzátok, hogy vétkeitek miatt a Szentélyt lerombolják” (ugyanott).

Innen alakult ki az a törvényerejű szokás, hogy héber betűs szövegeket, amelyekben említve van az Örökkévaló egyik neve vagy elnevezése – nagy becsben tartanak, nem dobnak ki, hanem megőrzik, vagy eltemetik őket. Vannak, akik ezt kiterjesztik minden olyan írásra, ami héber nyelven íródik.

Mindig, mindenütt, minden zsidóra nézve aktuális.

 

(454) NEM ÁLDOZNI A SZENTÉLYEN KÍVÜL (N’A)

„Őrizkedj, nehogy bemutasd (égő) áldozatodat bármilyen helyen, amit látsz. Hanem csak azon a helyen, amelyet kiválaszt az Örökkévaló törzseid egyikében…” (5Móz 12:13-14).

A Szentély-centrikus Izraelben tilos volt magánoltárokat fenntartani és privát, vagy akár törzsi, áldozóhalmokat (bámot) üzemeltetni. A Tóra ezt többször hangsúlyozza. Az itteni tilalom csak az égőáldozatot említi, de a Szifré kiterjeszti a tilalmat minden más fajta áldozatra is. (Lásd a 187. micvát.)

 

(455) NE EDD A MÁSODIK TIZEDET JERUZSÁLEMEN KÍVÜL (N’A)

„Nem eheted kapuidban (vagyis otthon, nem Jeruzsálemben) gabonád […] tizedét…” (5Móz 12:17).

Ez a tiltó formája annak a micvának, amely a „második tized” jeruzsálemi elfogyasztását parancsolja meg. (Lásd a 445. micvát). Itt ugyan mindenféle tizedről szól az Írás, de már a következő versből nyilvánvaló, hogy a „második tized”-ről van szó, amelyet „az Örökkévaló előtt kell enni” (Chinuch).

Nem aktuális napjainkban mivel nincs Szentély.

 

(456) NE IDD A MUST MÁSODIK TIZEDÉT JERUZSÁLEMEN KÍVÜL (N’A)

„… mustod…” (5Móz 12:17).

Az előző micvá kiegészítése a mustra – és borra – vonatkozóan is. Ahogy a gabona, úgy a must tizedét, sem volt szabad Jeruzsálemen kívül elfogyasztani. Nem aktuális.

 

(457) NE EDD AZ OLAJ MÁSODIK TIZEDÉT JERUZSÁLEMEN KÍVÜL (N’A)

„…és olajad… ” (5Móz 12:17).

Akárcsak a gabonára és a mustra – az olaj második tizedére is ugyanaz az eljárás vonatkozik: csak Jeruzsálemben lehet elfogyasztani. Nem aktuális.

 

(458) NE EDD AZ ELSŐSZÜLÖTT ÁLLATOT JERUZSÁLEMEN KÍVÜL (N’A)

„…sem marhád sem aprójószágod elsőszülötteit…” (5Móz 12:17).

Ugyanabból a rendkívül sokrétű versből fejtik ki bölcseink, hogy a marha és aprójószág elsőszülötteit (bchorot) sem szabad Jeruzsálemen kívül elfogyasztani, mert ezekkel kapcsolatban is érvényes az az elv, ami a második tizedet Jeruzsálemhez köti.

Chinuch szerint ez a micvá két részre oszlik: egy kohanitának tilos az állat elsőszülöttét, ami az ő jussa – Jeruzsálemen kívül megenni, és ugyanakkor tilos egy „idegennek” (vagyis annak, aki erre illetéktelen) egyáltalán enni ebből a hibátlan elsőszülöttből, (ha nem ép, hanem hibás, akkor eladható és bárki is eheti).

Nem aktuális.

 

(459) NEM ENNI A VÉTEK ÉS BŰNÁLDOZAT HÚSÁBÓL A SZENTÉLYEN KÍVÜL (N’A)

„…sem marhád sem aprójószágod…„ (5Móz 12:17).

Ugyancsak a fenti versből: a tilalom nemcsak az első-ellett állatokra vonatkozik, hanem maga a vétek és bűnáldozatok húsára is, amit tilos – még az arra hivatott kohanitáknak is – a Szentély belső részén (kláim) kívül elfogyasztani. (A pusztabeli Hajlékban függöny választotta el a belső részt a külsőtől, míg a Szentélyben az úgynevezett ázárát [a Szentély udvarát] fal vette körül).

Nem aktuális.

 

(460) NEM ENNI AZ ÉGŐÁLDOZAT (OLÁ) HÚSÁBÓL (N’A)

„…Amit fogadalomként felajánlottál…” (5Móz 12:17).

Bölcseink felfogása szerint az itteni „fogadalom” fogalomkörébe tartozik az égőáldozat (olá) is. Ezt teljes egészében elégették az oltáron és tilos volt bárkinek – akár a tulajdonosnak, akár a kohanitáknak – enni belőle. Lásd a 95. és 115. micvákat.

Nem aktuális.

 

(461) AZ ADOMÁNYÁLDOZATOK HÚSÁT MIKOR SZABAD ENNI (N’A)

„Nem eheted kapuidban […] önkéntes adományaidat…” (5Móz 12:17).

Az adományáldozatokat – mint todá (köszönetáldozat) slámim (békeáldozat) stb., melyek együttes jellemzője az, hogy az úgynevezett „könnyű szentségek” közé számítódnak – csak azután szabad a tulajdonosnak és családjának megenni, miután szabályszerűen levágták, és vérét az oltárra hintették.

Ezt is a már többször említett versből fejtik ki a hagyomány letéteményesei, hogy ezáltal egy tiltó micvát is rátegyenek. így azonkívül, hogy az elsődleges értelem szerint nem szabad a Szentélyen kívül enni – még hozzájön az a megkötés is, hogy csak a vérhintés után – ami itt az áldozat lényege – válik szabaddá a tulajdonos számára.

Ritka eset, de nem egyedi, hogy egy tórái versből ennyi mindent fejtsenek ki a Talmud bölcsek.
Nem aktuális.

 

(462) MIKOR EHETI A KOHANITA A PRIMŐRÖKET (BIKKURIM)? (N’A)

„…sem felajánlásaidat…” (5Móz 12:17).

Ez az utolsó abból a kilenc tiltó parancsolatból, amelyet bölcseink erre az egy versre „akasztottak” Itt az utolsó két szó „kezed adománya” vagy („felajánlásaid”), az, amelyből bölcseink azt fejtettek ki, hogy a Szentélybe hozott primőröket bikkurim, ami a kohaniták jussa – azok csak akkor ehetik, ha azt előbb deponálták (vagyis elhelyezték) a Szentély udvarában. Lásd a bikkurim tevőleges micváját- 72.

 

(463) NEM ELHANYAGOLNI A LEVITÁKAT (N’A)

„Őrizkedj, nehogy elhagyd (elhanyagold) a levitát, amíg élsz földeden.” (5Móz 12:19).

A fent említett felaprózott, vers után, amely kimondja mit nem szabad enni, hol és mikor, jön annak pozitív formája, amely előírja, hogy mind az előbb említetteket az Örökkévaló színe előtt kell fogyasztani, azon a helyen, amelyet kiválaszt (vagyis Jeruzsálemben) „…te, fiad, lányod, szolgád és szolgálód és a levita, aki kapuidban van…” (5Móz 12:18).

Itt, a következő versben a Tóra újra külön kiemeli a levitát, aki egy külön kategóriát képez. Birtoka nincs, földje nincs, és a kohaniták 24 juttatását sem élvezi. Kap ugyan tizedet és abból él, a nép tanításával foglalkozik és rendszerint szegény, mint a Templom egere. Voltak ugyan leviták, akiket a Szentélyben foglalkoztattak, mint énekeseket és kapusokat, de úgy tűnik, hogy ez is inkább tiszteletbeli (kóved) foglalkoztatás volt. A Talmud nem tud dúsgazdag levitákról – ellentétben egyes főpapokkal.

így aztán, amikor a zsidó ember termése javát eszi és örül az ünnepnek, köteles meghívni asztalához a levitát, aki egyfajta „nemzet napszámosa” feladatot tölt be; képzi a szellemi elitet, amikor nincs próféta, tanítja a népet, és felkopik az álla.

„Amíg élsz földeden” – a Szifré interpretálásában azt jelenti, hogy a levitáról a smitá és jovél években is gondoskodni kell-Izrael határain belül. Külföldön olyan a státusa, mint egy rászoruló, szegény embernek, aki támogatásra szorul.

Nechemjá könyvében olvastuk, hogy amikor a nép elodázta a levita tizedek adását, a leviták tömegesen hagyták el a Szentélyszolgálatot, el-elszökdöstek Jeruzsálemből, és elmentek a földekre – napszámosként dolgozni. Csak az erőskezű Nechemjá vetett véget ennek az anomáliának. (Lásd N. Kraus: az Ősi Forrás (12) Ezra és Nechemjá, az őscionizmus története, [Budapest, PolgArt Kiadó, 2003]).
Nem aktuális napjainkban.

 

(464) NEM ENNI ÉLŐ ÁLLAT HÚSÁBÓL (A)

„Csak nagyon vigyázz (szószerint légy állhatatos), hogy […] ne edd a lelket a hússal.” (5Móz 12:23).

Ezt a furcsán hangzó kifejezést bölcseink úgy értelmezték, hogy tilos egy (még) élő állat húsából enni. Hasonlóan értelmezhető vers már Mózes első könyvében is található (9:4), ahol az Örökkévaló ezt Noénak és fiainak adja parancsba az özönvíz után. Innen ered az a döntvény, hogy ez a tilalom a nem-zsidókat (Noé fiait) is kötelezi, mint egyike a hét alap-micvának.

Az exegéták sora egyetért abban, hogy a tilalom oka visszatartani az embert ettől a kegyetlen, barbár cselekedettől. Maimonidész szerint itt is régi pogány szokásokra vezethető vissza a tilalom: amit az ókori barbár pogányok tettek – azt te ne tedd.

Aktuális, mindig, mindenkinek, zsidónak, gójnak egyaránt.

 

(465) NEM HOZZÁTENNI A TÓRA PARANCSOLATAIHOZ (A)

„Mindazt, amit megparancsolok nektek, tartsátok meg és teljesítsétek. Ne tégy hozzá semmit.” (5Móz 13:1).

Ugyanezt már elmondta Mózes az előbbiekben (ugyanott, 4:2), egyik első beszédében. Ott nem vették fel a kötelező micvák sorába – de itt – igen. Jelentése első látásra az, hogy a Tóra parancsolatai egy teljes egészet képeznek, ahhoz hozzátenni tilos (elvenni belőlük is tilos – lásd a következő micvát).

Míg a midrás (Szifré és nyomában Rási) főleg a dolog technikai részére teszi a hangsúlyt – nem ölteni négy helyett öt cicitet (lásd a 386. micvát), nem mondani szukkotkor áldást négy helyett 5 növényre stb. – addig Maimonidész a tilalom elvi jelentőségéről beszél: „Folytonos változtatás megzavarná az embereket – és aTóra egész rendszerét és azt a benyomást keltené, hogy aTóra nem isteni eredetű’.’ Azonban a bölcseknek és a kompetens rabbiknak minden korban joguk volt „kerítést vonni aTóra körűi” vagyis bizonyos, nem lényeges változtatásokat eszközölni, akár ad hoc, akár végleges formában, ha arra a meggyőződésre jutottak, hogy ezzel erősítik – illetve teszik lehetővé a Tóra betartását – annak szellemében. Elég itt, ha Hillél „prozbul”-jára gondolunk (lásd a 448. micvát), amely lehetővé tette, hogy a gazdasági élet ne álljon le egy évvel a smitá előtt, vagy az úgynevezett hetér iszká, ami napjainkban lehetővé teszi a mindennapos bank-ügyi eteket, anélkül hogy a zsidó ember áthágná a kamatszedés tilalmát.

Amit a bölcsek „hozzátettek” – mint chánuká és purim ünnepét, amelyek nem tórái eredetűek – céljuk ezzel az volt, hogy hálát adjanak Istennek a népével tett csodáiért.

Chinuch itt Maimonidészt idézi, aki azt mondja, hogy áthágja a micvát az, aki szerint a Tóra tiltja a szárnyas húsát tejjel együtt enni, mikor is ez csak egy bölcseink által elrendelt tilalom (dö-rábbánán).

Mindig, mindenütt, aktuális.

 

(466) NEM LEVENNI (CSÖKKENTENI) A TÓRA PARANCSOLATAIT (A)

„…és ne végy el belőle” (5Móz 13:1).

Az előző micvá folytatása és kiegészítése. Ahogy tilos légből kapott dolgokat hozzátenni a mózesi törvényekhez – ugyanúgy, vagy még inkább, tilos levenni belőlük önkényesen.

Különösen aktuális ez a micvá napjainkban – az utóbbi száz évben – amikor a különböző reformista mozgalmak, őseink vallását alapjaiban támadták meg, nyestek le belőle egyre nagyobb szeleteket, míg csak a pusztító vegyes házasságok ingoványos talajára vitték híveiket. Ez, „ideológiai” mezbe öltöztetve, sokkal veszélyesebb, mintha egy zsidó tudatlanságból nem tartja vallását.

 

(467) NEM HALLGATNI A HAMIS PROFÉTÁRA (A)

„Ne hallgass azon (ál)próféta vagy álomlátó szavára, mert próbára tesz benneteket az Örökkévaló Istenetek.,.” (5Móz 13:4).

 

Ez az uszítás összefoglalása. Miután elmondta, mit kell tenni az uszítóval, nem könyörülni rajta stb., és miután kilátásba helyezte – bizonyított esetben – a halálbüntetést – ez egy újabb összefoglaló tilalom; ne tedd ezt! Hertz megjegyzi, hogy a zsidó történelemben nem jegyeztek fel egy olyan esetet sem, amikor bálványimádásra való csábítás miatt meg kellett büntetni egy hamis prófétát, vagy egy családtagot.

Mindig, mindenkire nézve aktuális.

 

(474) NEM ÚJJÁÉPÍTENI A LEROMBOLT „BŰNÖS VÁROS”-T (N’A)

„…és maradjon örökre romhalom, ne építtessék ujjá.” (5Móz 13:17).

Lásd a 443. micvát, ahol a bűnös, elvetemült, bálványimádó város elpusztításáról van szó. Itt a micvá párhuzamos, tilalmi oldala: nem szabad egy ilyen várost újjáépíteni soha.

Idéztük (ugyanott) bölcseinket, akik kimondták, hogy a gyakorlatban nem fordult elö egy ilyen eset sem.
Nem aktuális.

 

(475) NEM ÉLVEZNI AZ ELVETEMÜLT VAROS VAGYONÁT (N’A)

„És ne tapadjon kezedhez semmi a tilalom alá vett dolgokból (az elvetemüli városban)…” (5Móz 13:18).

Az elvetemült város lakosainak egy mellékbüntetése a teljes vagyonelkobzás volt. Minden értéket összegyűjtöttek a piactéren és felgyújtották, úgy hogy a tűz martaléka legyen. Senkinek nem volt joga ebből egy fillérnyit sem élvezni, és erre szolgál ez a tilalom. Ide értődik a többi bálványkultusz is, melyek vagyonából tilos bármit is elvenni privát célokra (lásd a 435. micvát).

Nem aktuális.

 

(476) NE GYÁSZOLJATOK, MINT A POGÁNYOK (1) (A)

„Ne sebezzétek meg magatokat (vagy ne vagdalkozzatok) […] halott miatt.” (5Móz 14:1).

Még mindig a bálványimádásnál tartunk, melynek minden megnyilvánulását tiltja a Tóra. Az itteni tilalom arra a pogány szokásra reflektál, amely szerint baj vagy veszély idején a bálványimádó papok összevagdosták testüket, és ezt valamint a kiontott vért, mint egyfajta áldozatot hozták pogány „isteneiknek”. A Tóra egyszer már említette ezt a tilalmat (3Móz 19:28), de ott nem szerepel parancsolatként.

Illusztrációt a tilalomhoz – mint megtörtént esetet – találunk a Királyok könyvében, ahol Illés próféta meginvitálta a Báál papjait egy „vetélkedőre”, melynek során eldöntik ki az igaz Isten: Báál vagy az Örökkévaló. A teszt során, amikor a jel az égből jövő tűz volt, amely felemészti az áldozatot – Báál papjai szorultságukban testüket vagdosva és bevérezve kiáltották: „Báál válaszolj, Báál válaszolj!” Az persze süket volt és maradt és papjai hiába sebesítették meg magukat. (Lásd a történetet 1Kir 18. fejezet).

Nagyobb általánosságban a test vagdosása, megsebzése a gójok kedves gyászszokása volt. Ez is tilos, egyrészt mivel minden öncsonkítás és a test elcsúfítása tilos, másrészt pedig minden halálesetet, vagy egyéb balesetet Istennek kell tulajdonítani, és abba belenyugodni, hiszen „Fiai vagytok az Örökkévalónak, a ti Isteneteknek…” (5Móz 14:1).

A zsidó gyászszertartásokat és szokásokat a háláchá pontosan körülírja. Ebben a leggyakorlatiasabb cselekedet a ruha bevágása.

Chinuch a tilalom értelmeként azt mondja, hogy „ne tegyünk semmi olyat, amit és ahogy a pogány bálványimádók szoktak tenni” (lásd e vonatkozásban a 354. micvát).

Bölcseink ebből a versből – a G.D.D. ige más értelmezésével – azt is kiértik, hogy ne oszoljunk pártokra, csoportokra, (águdot-águdot), hanem maradjunk egységesek (Jevámot 14a). Náchmánidész szerint ebből a tilalomból az is leszűrhető, hogy nem kell a halottakat „túlságosan” gyászolni.
Mindig, mindenütt aktuális.

 

(477) NE GYÁSZOLJATOK, MINT A POGÁNYOK (2) (A)

„…és a szemeitek között (a homlokon) ne kopaszítsátok el magatokat – halottak miatt.” (5Móz 14:1).

Az előző tilalom kiegészítése – ugyanazon versben. Csak a nagyobb nyomaték kedvéért lett belőle két tiltó micvá.

A kohanitákat külön micvá kötelezi erre (3Móz 21:5), ott a micvá ki van terjesztve az egész fejre.

Ez is egy pogány gyászszokás volt. Néhol a levágott hajat eltemették a holttesttel (Hertz). Lehet hogy innen ered az a zsidó szokás, hogy a gyászoló nem borotválkozik, és nem nyíratja meg haját. Mindig aktuális.

 

(478) A HITBIZOMÁNY HIBÁS ÁLLATAINAK EVÉSI TILALMA (N’A)

„Ne egyetek semmiféle undorító dolgot.” (5Móz 14:3).

Ez is egy sokrétű vers, amely egyrészt bevezetője az ehető, „tiszta” állatok és vadak listájának, másrészt bölcseink innen fejtették ki, hogy a hitbizomány (hekdes) áldozatnak szánt, de meghibásodott állatait – tilos a tulajdonosának megenni. A Misna (Bechorot 5:3) úgy értelmezi ezt, hogy a tilalom csak akkor érvényes, ha a tulaj maga sebesítette meg az áldozatnak szánt állatot, hogy az ne legyen alkalmas az oltárra és így megehesse.

A Szifré egyértelműen kimondja, hogy az „undorító dolog” amiről itt szó van – erre vonatkozik.
Nem aktuális.

 

(479) RÖPKÖDŐ ROVAROK ÉS SZÖCSKÉK TILALMA (A)

„Minden szárnyas rovar tisztátalan nektek, ne egyétek!” (5Móz 14:19).

Ez az olyan szárnyas rovarokra vonatkozó tilalom, mint a legyek, a méhek, a darazsak, szöcskék stb. Ki eszi ezeket? Van, aki eszi, sőt delikátesznek tartja – főleg Ázsiában, ahol kígyót-békát is esznek.

Mivel a Tóra csak a tisztátalan madarak listáját hozza, és a többi madár kvázi mind tiszta és ehető (lásd a 161. micvát) – szükség van erre a tiltó micvára, amely kivonja ez alól a röpködő rovarokat, vagyis a fent említett kategóriát (Chinuch).
Mindig, mindenütt aktuális.

 

(480) A DÖGHÚS TILALMA (A)

„Ne egyetek semmiféle döghúst…” (5Móz 14:21).

A dög egy olyan állat teteme, amely betegség folytán, vagy végelgyengülésben kimúlt. Hoffmann szerint „ez egy olyan állat hullája, amelyet nem a kóser vágás (sechitá) szabályai szerint öltek meg”, vagyis nemcsak elhullott állatról van szó, hanem olyanról is, amit meglőttek. A kóser vágásról lásd a 440. micvát.

A dög (növélá) párhuzamosa a széttépett állat (trefá), amit egy vadállat marcangolt szét. Ennek húsát is tilos volt enni, és a kutyáknak kellett odadobni (lásd a 79. micvát). Az itteni utasítás úgy szól, hogy az ilyetén módon kimúlt állat (betegség, vagy lövés) húsát a jövevénynek kell adni, vagyis egy olyan nem-zsidónak, aki elfogadta magára nézve a hét noachita törvényt (lásd a kötet végén) de, nem vezet kóser konyhát. Eszerint a „dög” itteni jelentése nem az, amit az állatorvos emberi használatra alkalmatlannak tart, hanem az, ami a zsidó étkezési törvényeknek nem felel meg.
Mindig, mindenütt aktuális.

 

(481) NEM BEHAJTANI A TARTOZÁST A HETEDIK (SMITÁ) ÉVBEN (N’A)

„…ne hajtsa be felebarátján és testvérén…” (5Móz 15:2).

Ez a 448. tevőleges parancsolat tiltó mása (lásd ott). A smitá év lényege a földek nem megművelése, a tartozások elengedése és a rabszolgák szabadon engedése volt. Ez, valamint a jovél évben a földek visszaszármaztatása eredeti tulajdonosaikhoz volt az a szociális szabályozó, amely megakadályozta nagy latifundiumok kialakulását egyrészt és a nép nagy részének elszegényedését, másrészt.
Napjainkban nem aktuális.

 

(482) NEM ELZÁRKÓZNI A NÉLKÜLÖZŐ ELŐL (A)

„…ne zárkózz el nélkülöző testvéred elől.” (5Móz 15:7).

A zsidóság egyik központi komponense a jótékonyság, a cedáká (cödóke). Mint már említettük, a Talmud szerint ez a zsidók egyik ismertető jele.

Ha van lehetőségünk segíteni egy testvérünkön (elsősorban a Szentföldön – Szifré) kötelességünk megtenni azt. Ez azt jelenti – mondja Chinuch – hogy ne engedjük, hogy a fukarság csúnya tulajdonsága úrrá legyen rajtunk, hanem készítsük fel szívünket, hogy az kedves, bőkezű és könyörületes legyen. „És ne gondold azt, hogy emiatt hiányt fogsz szenvedni, mivel az Örökkévaló megáld téged ennek fejében és többet ér neked az Ő röpke áldása, mint sok arany és ezüst.”

Lásd a cedáká tevőleges micváját a 449. parancsolatban és a kölcsönök elengedését a 448. tevőleges micvában.
Mindig, mindenütt aktuális.

 

(483) NE TAGADD MEG A KÖLCSÖNT A HETEDIK ÉV ELŐTT (A)

„Őrizkedj attól, nehogy szívedben alávaló gondolat támadjon […], közeledik a hetedik év, és nem adsz (szűkölködő testvérednek) semmit (vagyis kölcsönt)…” (5Móz 15:9).

A Szifré szerint itt két párhuzamos tiltó micváról van szó, amely ismétlés célja a dolog megerősítése. Ez sokszor előfordul a Tórában, és már találkoztunk a jelenséggel nem egyszer.

Értelemszerűen itt arról van szó, hogy a smitá év előtt a tehetősek nem akarnak kölcsönözni (mivel a smitá törli az adósságokat), és a Tóra a lelkükre beszél, hogy adjanak, és a jó Isten majd megfizeti. Hillél prozbul rendelete (448. micvá) a bizonyíték rá, hogy ez nem mindig működött a gyakorlatban.

Mindig, mindenütt aktuális.

 

(484) NEM ELKÜLDENI A RABSZOLGÁT VÉGKIELEGÍTÉS NÉLKÜL (A)

„És amikor szabadon engeded (a héber rabszolgát), ne bocsásd el üres kézzel.” (5Móz 15:13).

A 450. micvá negatív formája. Ott megparancsolja, adjunk végkielégítést a szabadlábra kerülő héber (rab)szolgának, itt meg tiltja, hogy ezt… ne tegyük. A cselekvő és tiltó micvá itt is egy egységet alkot.

 

(485) NE DOLGOZTASSUK A HITBIZOMÁNYI ÁLLATOKAT (N’A)

„Ne dolgoztasd marhád elsőszülöttjét…” (5Móz 15:19),

A micvá a szarvasmarha elsőszülöttjéről beszél – amelyet az Örökké valónak kell szentelni, vagyis a hitbizományé (hekdes) lesz, és a tulajdonosnak tilos volt dolgoztatni az elsőszülött állatot. Ez a papoké volt, akik Jeruzsálemben fogyasztották el, A mievát itt Tóra többször is említi (3Móz 27:26, valamint 4Móz 18:17). Lásd még itt a 478. micvát.
Nem aktuális.

 

(486) (NE NYÍRD MEG A JUHOK ELSŐSZÜLÖTTJÉT (N’A)

„…ne nyírd meg juhod elsőszülöttjét.” (5Móz 15:19).

Az azonos micvá folytatása: az elsőszülött juhot nem szabad (ki)használni azáltal hogy megnyírják, mert az a hekdes tulajdonát képezi. Mindenben azonos az előző micvával.
Nem aktuális.

 

(487) NEM ENNI KOVÁSZOST NISZÁN 14. DÉLUTÁNJÁN (A)

„Ne egyél mellette kovászost” (5Móz 16:3).

Mózes ötödik könyve itt megismétli a három zarándok ünnepről szóló utasításokat, amelyekkel már többször találkoztunk. Az első ünnep a pészách és az első utasítás itt az a vers, hogy „ne egyél mellette kovászost”, vagyis az este bemutatott pészách áldozat mellett. Maimonidész szerint a pészách előtti nap délutánján mutatták be a „pészách” áldozatot és ezzel egyidejűleg már tilos a kovászos. A Talmud (Pszáchim 4b) úgy fogalmaz, hogy a „hatodik órától kezdve” tilos a kovászos. Ez alatt a napkeltétől számított 6. órát értik, ami a kora délelőtt órákban van (9-10 órakor). Ez valószínűleg egy jellegzetes „kerítés” – vagyis a tilalom korábbra hozatala – nehogy áthágják a tórái tilalmat, ami délután lép életbe.

A 6. óra kezdetén szokás elégetni a megmaradt kovászost.
Napjainkban is aktuális, annak ellenére, hogy nincs Szentély és nincs pészách-áldozat.

 

(488) NE HAGYJ MÁSNAPRA AZ ÜNNEPI ÁLDOZAT HÚSÁBÓL (N’A)

„…és ne maradjon éjjelen át semmi a húsból, amelyet az előző este áldozol…” (5Móz 16:4).

Itt a chágigá (ünnepi) áldozatról van szó, ami a pészách- áldozattal együtt jön, és amit két napig lehetett enni, de harmadnap reggelre már nem maradhatott előle (Chinuch). Ezzel szemben a pészáchi-áldozatot még aznap este kellett elfogyasztani, és nem volt szabad reggelre hagyni belőle. (Lásd a 6., a 14., valamint a 138. micvákat)
Nem aktuális.

 

(489) NEM HOZNI A PÉSZÁCH-ÁLDOZATOT MAGÁN OLTÁRON (N’A)

„Nem áldozhatod a pészáchot kapuid egyikében…” (5Móz 16:5).

Mielőtt a Szentélyt felépítették a zsidók áldozhattak magánoltárokon, és az ezt a célt szolgáló halmokon (bámot). Ekkoriban ezeket a magaslatokat a háláchá ad hoc megengedte. Mióta volt Szentély – az áldozás csak ott volt szabad.

Azonban még akkor is, amikor lehetett magánoltáron áldozni – a pészách- áldozatot csak nagy közösségben lehetett bemutatni, ahol a „Hajlék volt” (Chinuch).
Erre a tilalomra vonatkozik az itteni vers, ami persze ma nem aktuális.

 

(490) NEM ZARÁNDOKOLNI ÁLDOZAT NÉLKÜL (N’A)

„…és ne jelenjenek meg az Örökkévaló színe előtt üres kézzel.” (5Móz 16:16).

Ez az az áldozat – a „láttatás égőáldozata” – amiről az előbbiekben, a tevőleges micvák sorában, szó volt (lásd a 452. micvát). Itt a Tóra újra megismétli ezt – tiltó formában – vagyis ne gyere Jeruzsálembe anélkül.
Nem aktuális.