Köves Slomó: Tánjá, a Közepesek könyve

 

 

 

 

Ezt jelenti tehát a vers:[1][– hogy megtartjuk a Tórát és annak parancsolatait az Örökkévaló iránti szeretetből és félelemből]. Mert minden pillanatban és minden időben az ember képes szabadon levetni magáról a bolondság lelkét [amely által érzéketlenné válik arra az elkülönülésre, amit a vétek okoz közötte és az Örökkévaló között] és a feledékenységet [mellyel feledi, hogy benne az Örökkévaló szeretete él, amely az Ővele való egyesülésre törekszik benne, éspedig a micvák teljesítése által. Az ember mindig képes] visszaemlékezni az egyetlen Isten iránti szeretetére és felgerjeszteni magában azt, ami kétségkívül, bizonyosan ott rejlik a szívében [– minthogy mindenki, a legelvetemültebb bűnöző is bírja magában ezt a veleszületett szeretetet]. „Nagyon közel van hozzád e dolog…”

Ezt jelenti a „szívedben van”[, azazhogy mindenki képes szolgálni az Örökkévalót szeretetből, amely a szív érzelme. De az Örökkévaló szeretete önmagában mégsem elegendő. Az embernek szüksége van ezenfelül az istenfélelemre is, hogy megőrizze őt a tiltó parancsolatok megsértésétől. Ezért folytatja az Álter Rebbe így:] Ez a félelmet is magába foglalja: azaz az attól való félelmünket, hogy elkülönülünk akár csak egyszer is az Örökkévaló egységétől és egyedüliségétől. [mely istenfélelem olyan erősen bennünk van, hogy] Még az élet önfeláldozása árán is [érvényesül az emberben. Még akkor is ha ez az önfeláldozás] szemben áll mindenféle racionalitással és logikával. Ez ugyanis [a racionalitás felett áll], tisztán az [ember lelkének] isteni természetéből fakad.

 

 

 

[Ha pedig ez valóban így van, akkor] nyilvánvalóan könnyebb az embernek az élvhajhász vágyait megfékeznie, hiszen azzal sokkal kevesebb szenvedés jár, mint a halállal [amit egyébként kész volna vállalni, hogy el ne szakíttassék az Örökkévalótól]. Vagyis nagyon „közel van hozzá”, hogy szembe legyőzze a rossz ösztönt, akár a „rossztól való tartózkodásról”[2][, akár „valami jó megcselekvésének elmulasztásáról” van szó. Még pontosabban:] Ha csak egy kisebb rabbinikus tiltás megszegéséről van is szó [az ember képes megfékezi gonosz ösztönét], hogy át ne lépje az Örökkévaló akaratát, mert ha megteszi a tiltott dolgot, azzal elkülöníti magát az Örökkévalóval való egységtől, éppen annyira, mintha bálványimádást követ el[, amint azt az előző fejezet elmagyarázza]. van szó

Így, ha bálványimádást követ is el, megbánhatja utóbb [és így bizonyos lehet az Örökkévalóval való egységéről azután is, hogy bálványimádást követett el. Ugyanakkor a zsidó ember inkább adná fel az életét, minthogy ezt a lehetőséget válassza].

(Bár [a Talmud azt mondja:][3] „Aki így beszél: »Vétkezem, és majd megbánom, [megint vétkezem, és megint megbánom]«, annak nem lesz lehetősége rá [hogy így tegyen]”, de ez csak annyit jelent, hogy az Örökkévaló nem segíti az ilyen vétkest, nem ad neki méltó alkalmat a bűnbánatra. [De a megtérésre való lehetőséget mindazonáltal megadja.]

De ha megragadja mégis az alkalmat, és bűnbánatot tart:[4] „A bűnbánatnak semmi sem állhat az útjába.”)

 

Ugyanakkor minden zsidó ember kész elszenvedni a mártíromságot az Örökkévaló nevének megszentelésére, és nem „nem hajt fejet a bálvány előtt” még ideig-óráig sem, azzal a szándékkal, hogy azután majd megbánja [– azaz még az Örökkévalótól való időleges elkülönüléstőli félelem is elegendő motiváló erő az önfeláldozáshoz]. Azért van így, mert az isteni világosság öltözött a lelkébe, amint az fentebb kifejtést nyert, az pedig nem lépett be az idő világába, hanem az idő dimeziója felett áll [és ezért minden, ami vele történik, örök], továbbá, amint az tudott dolog, az isteni fény uralja és irányítja az időt [azaz nemcsak hogy ő maga nincs az idő uralma alatt, hanem éppenséggel az idő áll az ő uralma alatt].

 Hasonlóan van a „jó megcselekvésének” kategóriájával [az ember ez esetben is képes bevetni a „rejtett szeretet” erejét], hogy megerősítse magát, mint az oroszlán, szíve erejével és elszántságával, a gonosz természet ellen, amely a testét elnehezíti, és tunyaságot bocsát rá, amely az ő állati lelkében lakozó földi elemből ered. [5][Ez a restség nem engedi, hogy] a testét különféle erőfeszítésekkel és nekirugaszkodásokkal eddze az Örökkévaló szolgálatára, amely pedig fáradozást, küszködést igényel. Példának okáért a Tórával foglalkozni mélységes odafigyeléssel és szavainkkal, hogy a „szájából sose távozzék el a Tóra tanulmányozása”; ahogy Bölcseink mondták:[6][azt is gyakorolni kell] minden erővel, amit csak [az ember] mozgósítani tud. „Az embernek mindig alá kell rendelnie magát a Tóra szavainak, miként az ökör az igának, és a szamár a tehernek.” Hasonlóképpen van az odaszánt imával,

 

 

 

Így áll az Örökkévaló szolgálatával is, anyagi ügyekben, amilyen például a jótékonykodás kötelessége, [7][melyek nagy igyekezetet igényelnek, és] amelyekben az embernek meg kell küzdenie a gonosz ösztönnel és annak alantas törekvéseivel, melyek az ember lelkének lángját megpróbálják kioltani, azt sugallván, hogy nem szükséges a pénzét „szórni” [jótékony célokra] vagy az egészségét kockáztatni [amikor fizikai erőfeszítésre van szükség]. és más effélék

Nagyon könnyű az embernek ellenállnia és úrrá lenni természetén, ha átérzi, hogy a természetén úrrá lenni a fentiekben és még más dolgokban – sőt az ellenkezőjét tenni [azaz szorgosan gyakorolni magát a jóban testében és anyagi eszközeivel is], az sokkal kisebb szenvedés, mint a halál szenvedése (amitől az Örökkévaló őrizzen meg minket!).

Mégis kész lenne önként, szeretettel elfogadni a halál fájdalmát (az Örökkévaló őrizzen meg minket tőle!), hogy ne különüljön el az Örökkévalóval való egységtől és az Ő egyetlen voltától, még egy percre sem, a bálványimádás cselekedete által, Isten mentsen tőle.

Nyilvánvaló tehát, hogy szeretettel, önként fogadja el a [viszonylag csekélyebb fájdalmat, és edzi magát a micvák gyakorlásában], hogy az Örökkévalóhoz kösse magát, örök kötelékkel.

 

Mert az Örökkévaló akaratának szolgálata révén való beteljesítése által megnyilvánul a legbelső isteni akarat – éspedig belül, nagyon is megtapasztalhatóan, mindenféle homályosság nélkül. Namármost, mikor az isteni akarat „ábrázata nem rejtőzik el”, akkor semmi más sem különülhet el az isteniségtől, nem lehet neki független, szeparált létezése, magától.

Tehát a lelke [ti. annak a lelke, aki a micvát beteljesítette], mind az isteni lélekrész, mind az állati lélekrész és azok „öltözetei” [a gondolat, a szó és a tett] egyesül tökéletes egységben az isteni akarattal és az Örökkévaló korlátlan világosságával, áldott legyen Ő, amint fentebb mondva van.

 

A felső szférákban ez az egyesülés [az Örökkévaló és a lélek között] örök. Mert az Örökkévaló, áldott legyen, és az Ő akarata az idő felett állnak, [s így az Örökkévalóval és az Ő akaratával létesült egység is átlépi az időt, és örök]. Így áll tehát [ebben a világban is], az Ő megnyilvánult akarata, ahogyan kifejezést nyer a szavában, ami a Tóra, szintén örök, ahogyan meg van írva:[8] „De Istenünknek igéje fennmarad örökre”; és:[9] „Az Ő szavai örökké megmaradnak és tartanak”; és:[10] „Nem fogja megváltoztatni, megmásítani törvényét”.

Itt, alant azonban ez az [egyesülés] az idő korlátain belül van, [mert e világban a lélek az idő uralma alatt él, a lélek az Örökkévalóval] csak addig [egyesül], míg a Tóra tanulmányozásával van elfoglalva, illetve amíg a micvákat teljesíti. Mert ha azután bármi mással foglalkozik, elkülönül, itt alant, attól a legfelső egyesüléstől (– azaz, ha teljességgel szükségtelen dolgokkal foglalja el magát, melyek semmiképp sem hasznosak az Örökkévaló szolgálatában). De ha megbánja, és felveszi az Örökkévaló szolgálatának fonalát újra, a Tóra tanulmányozása és ima által, és ha bocsánatot kér az Örökkévalótól, mert nem tanulmányozta egy ideig a Tórát [amíg hiábavaló dolgokkal foglalatoskodott], pedig tehette volna, az Örökkévaló megbocsát neki.

Ahogyan Bölcseink mondták:[11][, és így újraegyesül itt alant az Örökkévalóval és az Ő akaratával]. Ez okból [ti. mert az ilyen bocsánatkérés azonnal hatékony, és újragyesíti a lelket az Örökkévalóval, hogy az ne szakadjon el Őtőle még időlegesen sem] a Bölcsek úgy rendelkeztek, hogy az az áldás, mely így kezdődik: „Bocsásd meg nekünk…” [melyben azért kérünk bocsánatot], mert elhanyagoluk a Tóra tanulmányozását, mondassék el háromszor is egy nap, mert ezt a vétket senki el nem kerüli egyetlen napon sem. „Ha valaki elhanyagol egy tevőleges parancsolatot, és azután megbánja, megbocsáttatik neki”

Ez [az áldás] olyan, mint a napi égőáldozat [amit a Szentélyben ajánlottak fel], mely a tevőleges parancsolatok elhanyagolásáért végzett engesztelést.

Mégis érvelhetne valaki így: minthogy ezt a bűnt állandóan elkövetjük, bocsánatot kérni érte olyan, mintha ezt mondanánk: „Vétkezni fogok, de majd megbánom, megint vétkezek, és majd megbánom.” Bölcseink erre azt mondták, [12] hogy ilyenkor az Örökkévaló nem ad a vétkesnek lehetőséget a megbánásra; ha pedig így van, miért lenne az ima, ami így kezdődik: „Bocsáss meg nekünk…”, hatékony a Tóra tanulmányozásának elmulasztása esetén? Az Álter Rebbe különbséget tesz a kétféle eset között.

Ez nem olyan, mint azt mondani: „Vétkezem, de majd megbánom, megint vétkezem, és majd megbánom”, csakis akkor, ha éppen abban a pillanatban, mikor az ember vétkezik, hagyatkozik a későbbi megbánásra, és vétkezik [tudatosan] arra számítva, amint másutt az kifejtést nyer.

Mert a megbánás egész eszméjét torzította el azzal, hogy mentségként használta a bűnre, azért nem adatik meg neki az alkalom, hogy gyakorolja. Ugyanakkor a mi esetünkben ez a gyakran ismétlődő vétek a Tóra tanulmányozásának elmulasztása, s az elkövetője nem a tesuvára számítva követi el vétkét a maga idejében, ezért adatik meg neki a lehetőség, hogy bocsánatot kérjen, naponta háromszor is, az áldással, mely így kezdődik: „Bocsáss meg nekünk…”

 

***

 

 

A fentiek fényében lesz érthető, hogy Mózes, a mesterünk, legyen béke vele, miért parancsolta a Dövárimban [nem pedig az Írás korábbi könyveiben, melyek a pusztában vándorló zsidókhoz szóltak,[13]annak a nemzedéknek, amely belépett a Szentföldre, hogy ők [is, nem csak a következő nemzedékek] mondják el a Semát naponta kétszer [márpedig a Semá intenciója] a mennyei királyság elismerésére [szól], önfeláldozással [azaz a Semá arra tanít minket, hogy elfogadjuk a mártíromságot az Örökkévaló nevéért]. 

[Most kérdezheti valaki: miért volt szükséges, hogy ősapáink felkészüljenek a mártíromságra?] Nem ígértetett-e meg nekik:[14][az egész ország összes lakosára]”? „tőletek való rettegést és félelmet ad az Örökkévaló…

Semmi okuk nem volt rá, hogy attól féljenek, bárki rájuk kényszeríti az egek Urának megtagadását, és így szükségessé tegye, hogy önfeláldozással álljanak ellent az ilyen kísérletnek. Ebben az értelemben védettek voltak ők is, legalább annyira, mint azok a zsidók, akik Mózessel utaztak a pusztában (akiknek pedig nem parancsoltatott meg, hogy napjában kétszer elmondják a Semát).[15] Arra a következtetésre kell jutnunk tehát, hogy a mártíromságra való felkészülés szükséges, nemcsak azért, hogy biztosan éljen a gyakorlatban, amikor tényleg szükség van rá,  

Azért, mert a Tóra és a parancsolatok beteljesítése attól függ, mennyire van az ember folyton tudatában önnön készségének, mellyel az életét is odaadná az Örökkévalónak, a vele való egység kedvéért [ti, hogy az ember emlékezzen rá, hogy kész legyen feláldozni az életét is az Örökkévalóval való egyesülés kedvéért, ha a helyzet megkívánja – ez az üzenet rejlik a Semá imában, ezért kell naponta kétszer, reggel és este elmondani], hogy ez a tudatosság egyfolytában a szívében legyen, és ne távozzon el ennek emléke tőle éjjel és nappal.

Így tud az ember ellenállni a gonosz ösztönnek, és elűzni azt magától minden alkalommal, ahogy fentebb az kifejtést nyert [– azazhogy ha az ember emlékezetében tartja, hogy kész kell legyen elszenvedni a mártíromságot is az Örökkévaló iráni szeretetéért és az Ő egyetlen voltába vetett hitéért, akkor bizonyára felülkerekedik a gonosz ösztönön, és beteljesíti az összes micvát].

---