Köves Slomó
A szokások
A zsidó jog eddig tárgyalt rendszerében fehéren-feketén kimondott vagy leírt jogszabályokról beszéltünk. Van azonban a háláchának és a zsidó vallásgyakorlatnak egy másik kategóriája is, amely különösen a zsidóság diaszpórába kerülése után vált központi fontosságúvá. A zsidó közösségek egymástól való földrajzi elszakadása óhatatlanul is azt eredményezte, hogy a különböző helyeken más-más szokások alakultak ki. Bár az alapvető háláchá mindenütt ugyanaz, ezzel együtt a jellegzetes szokások gyakorlata sok esetben eltérhet egymástól. A szokás – minhág (מנהג) erejét már az ősrégi mondás meghatározza, amikor kijelenti: „Izrael szokása Tórának számít…”[1].
A minhág fogalmának tisztázása nem csak azért lényeges, hogy megértsük az egymástól eltávolodó közösségek közötti különbségeket, hanem azért is, mert a magyarországi ortodox-neológ szakadás vallási vitájának sarkalatos kérdései közül nem egy a minhág kategóriájába tartozott, ahogyan azt majd a későbbiekben részletesen tárgyalni fogjuk.
A szokások csoportjai
A minhág kategóriája többé-kevésbé három hierarchikus csoportra osztható:
- Tákánot (rendeletek)
A Szóbeli Tan felhatalmazásával élve az adott nemzedék bölcsei bizonyos elővigyázatossági rendelkezéseket hozhatnak, amelyekkel óvni akarják a Tóra őrzőit az esetleges áthágásoktól. Attól kezdve, hogy a földrajzi távolságok és a hierarchikus rabbinikus rendszer szétesésével az adott rendeletek érvényesítésének lehetősége leszűkült, előfordulhatott, hogy egyes rabbik rendeletét a környék közösségei elfogadták, de mások nem. E különbségeket nemcsak a földrajzi távolság teremtette meg. Egy adott közösség társadalmi és kulturális beágyazódása az egyik helyen nagymértékben eltérhetett a másiktól, így könnyen előfordulhatott, hogy egy adott rendeletre szükség volt az egyik helyen, ám értelmét veszítette a másikon.
Két olyan példát érdemes kiemelni, amely az európai és az észak-afrikai zsidóság életvitele közötti különbségeket sokáig karakterisztikusan meghatározta. Az egyik Rábénu Gersom híres rendelete a többnejűség tilalmára[2], amelyet az európai társadalmi normákra tekintettel és az ebből adódó kulturális hatásokat figyelembe véve hozott, de érthető módon ez csak az európai zsidóság körében terjedt el, és vált kötelező érvényűvé[3]. A másik a peszáchi kitniot (hüvelyesek) tilalma, amit a peszáchi kovászos (cháméc) tilalmának megerősítéseként hoztak[4], és ugyancsak az európai askenáz zsidóság körében terjedt el.
- Piszké din (döntvények)
A második kategória az adott közösségben felmerült háláchikus kérdés kapcsán hozott döntés, ami sok esetben eltérhet egy másik közösségben hozott döntéstől. Ilyen különbségek mutathatók ki például a különböző liturgikus szokások között, amelyekben az egyik legmeghatározóbb kérdés például, hogy egyes imarészek betoldása a fő imarészbe megszakításnak számít-e vagy sem. A mai minhág-beli eltérések döntő többsége a liturgiával kapcsolatos. Sok esetben a liturgikus különbségeknek úgynevezett kabbalisztikus okai is lehetnek. Azaz nem háláchikus megfontolásból, hanem az imának vagy az adott gyakorlatnak a Kabbala, a zsidó misztika irányvonalához való igazítása érdekében alakulnak ki bizonyos szokások.
- Minhág jiszráél – a zsidó nép hagyományai
A harmadik és egyben legkötetlenebb kategória azoknak a szokásoknak a csoportja, amelyek általában nem háláchikus okokból, hanem az előbb említett Kabbala figyelembe vételéből, vagy praktikus megfontolásból alakultak ki. Ezer ilyen apró szokás van. Ilyen például a tfilin (imaszíj) karra tekerésének kifelé vagy befelé mutató iránya, vagy akár a különböző öltözködési és bizonyos étkezési szokások.
Természetesen léteznek olyan szokások is, amelyek valahol e három kategória mezsgyéjén találhatók.
A babilóniai és a szentföldi szokások
A zsidóság babilóniai száműzetése (i.e. 586) következtében két centrumú zsidó közösség alakult ki, amely a II. Szentély újjáépítésével (i.e. 517) sem szűnt meg. Az izraeli közösség megújulása után is tovább élt a babilóniai zsidó közösség, és jelentősége még inkább megnőtt a Római Birodalom szentföldi uralma kezdete után, de különösen a II. Szentély lerombolását követően (i.sz. 70).
A II. Szentély pusztulását követő időszakban az izraeli körülményekhez mérten a babilóniai életlehetőségek, mind személyes, mind közösségi szinten egyre inkább felerősödtek. Így tehát az időszámítás utáni első két-három században mindkét helyen éltek zsidók, és ennek megfelelően mindkét helyen tanulmányozták a Tórát, tovább fejlődött a Szóbeli Tan, konkrétan a már írásba vetett Misna értelmezése.
A Talmudban található megfogalmazás[5] – „ki szálik löhátám” (amikor odament), vagy „ki sálách lé” (amikor küldött neki), mind-mind arra a berendezkedésre utal, amikor Babilóniában már, Izraelben pedig még folyt a Tóra tanulmányozása, és a két központ sokrétű kapcsolatban állt egymással.
Jóllehet a kapcsolat bizonyítható, a közösségek egymástól való geográfiai eltávolodása egyértelműen magával hozott egy bizonyos fokú szokásbeli elkülönülést, amely számos új szokásjogi és háláchikus kategóriát eredményezett. Habár léteztek az egy centrumú izraeli közösség életében is különbféle helyhez kötött hagyományok, de a szigorú és egyben jól működő és egyetemesen érvényesíthető jogrendszer azonban nem hagyott túlon-túl sok hézagot a nagy szokásbeli eltéréseknek. A földrajzi eltávolodás viszont – az „ahány ház annyi szokás elvén” – mélyebb szokásbeli eltéréseket eredményezett[6].
A Római Birodalom kereszténnyé válásával[7] az Izraelben élő zsidóság helyzete egyre nehezebbé vált, és lassan az izraeli közösség és velük együtt az izraeli szokások majdnem teljesen eltűntek[8]. A közösség egyre gyengébb alapjai a Tanházakban évszázadok alatt elhangzott, Misnára épülő magyarázatok összeállítását igényelték. Így született meg a Jeruzsálemi Talmud[9], melynek – a Babilóniai Talmudhoz képest – rövidebb terjedelme és tömör stílusa többek közt a közösség rövidebb fennállásával magyarázható.
Az izraeli szokások majdnem feledésbe merültek[10], habár sok szokást a későbbiek folyamán például az olasz vagy az egyiptomi szokásjogok között is megtalálunk.
Babilónia azonban nem a Római Birodalomhoz, hanem a Perzsa Birodalomhoz tartozott, amely a II. századtól önálló autonómiát biztosított az ott élő zsidóknak, ezzel olyan kedvező életfeltételeket teremtve, amelyek mellett virágzó közösség és szellemi munka tudott kifejlődni. Ilyen módon, hosszú időre Babilónia lett a központ a diaszpórában élő zsidóság számára, és a Jeruzsálemi Talmud után közel százötven évvel összeállított Babilóniai Talmud bővebb és terjedelmesebb mivolta folytán a zsidó jog központi irodalmává vált.
A ma létező szokásjogok
A babilóniai zsidóság idővel szétterjedt és a zsidó diaszpórával a minhágok is egyre színesebbé váltak. Nagy vonalakban azt mondhatjuk, hogy az elmúlt kétezer év diaszpórájában háromféle szokásjog alakult ki: az askenáz (európai), a szefárd (észak-afrikai) és a jemeni (נוסחאות ומנהגי אשכנז, ספרד, תימן).[11] Az egyes területek zsidóságának vannak bizonyos általános szokásrendjei, amelyek megegyeznek, de létezik például az európai zsidóságon belül is lengyel szokásrendszer, vagy akár az újkorban nagyon meghatározó haszid szokásjog, amely részben a szefárd szokásokat és liturgiát is meghonosította.
Az európai zsidóság élő szokásjogát elsőként a híres Máháril (Jáákov Moelin, 1365–1427) foglalta össze. Ő elsősorban az akkori német (askenáz) szokásokat gyűjtötte össze.
Helyhez vagy közösséghez kötött szokások
A Talmud a különféle szokásjogokról konkrétabban és terjedelmesebben a Pszáchim traktátusban ír. A Peszách ünnepe kapcsán a Talmud kitér különböző szokásokra, és ha már a szokásokat említi, akkor más, nem az ünneppel kapcsolatos szokásokra is utal. A Talmud már az első Misnában arra is rámutat, hogy ha valaki egy bizonyos szokáshoz szokott, akkor milyen módon kell tiszteletben tartania a minhágot, ha más, eltérő szokású helyre kerül. A Misna a következőképpen fogalmaz:
„Azon a helyen, ahol a Peszách ünnepét megelőző napon egészen délig szoktak dolgozni, ott dolgozzanak. Azon a helyen viszont, ahol nem szoktak, ott ne dolgozzanak.
Ha valaki olyan helyről, ahol dolgoznak, olyan helyre megy, ahol nem dolgoznak, vagy olyan helyről, ahol nem dolgoznak olyan helyre megy, ahol dolgoznak, akkor mindkét hely szigorításai kötelezőek a számára.
És ne változtasson ezen az ember, nehogy az civakodást eredményezzen.” [12]
Az itt említett Misna csupán az ünnep előtti napon való munkáról szól, de a második rész meghatározása, miszerint „mindkét hely szigorításai kötelezőek a számára”, általános, mindenfajta szokásra kiterjedő törvény. Ez azt jelenti, hogy mindenki a saját környezetében kialakult szokásokhoz ragaszkodik, ha azonban ideiglenesen egy másik helyre kerül, akkor mindkét hely szokásait tiszteletben kell tartania. Ha pedig végleg oda költözik, magára veheti az új környezet szokásait.
A talmudi felfogásban tehát a szokások egymástól eltérő jellege egyértelműen helyhez, nem pedig a családi származáshoz kötött. Ez a logika abban az időben valóban teljességgel következetes volt. Később azonban, egyre gyakrabban előfordult, hogy egyszerre teljes családok és közösségek kényszerültek otthonaikat elhagyni, és olyan helyzet állt elő, amelyben a szokást már nem annyira a földrajzi elhelyezkedés, mint inkább a családi származás határozta meg.
Amikor a zsidóüldözések egyre gyakoribbá váltak, és egész közösségeket űztek el lakóhelyükről, az egyes családok és közösségek magukkal vitték szokásaikat. Így alakulhatott ki például, hogy a spanyol inkvizíció után többszáz évvel Európa több pontján is nagy a spanyol szokásokat követő szefárd közösségek éltek.[13]
A történelem során a szokások az élő zsidósággal együtt folyamatosan fejlődtek és változtak. Fontos hangsúlyozni, hogy változásuk természetes módon kell, hogy történjen, ugyanis a szokásokon nem lehet mesterségesen változtatni.
[1] Ez a mondás több helyen is szerepel a jogi irodalomban. Lásd pl.: Mágén Ávrahám 307:16.
[2] Lásd Sulchán Áruch, Even háezer 1:9–10.
[3] Érdekes, hogy a Napóleon által összehívott zsidó szanhedrion által deklarált 9 pont közül ez, a poligámia elítélése volt az első.
[4] Lásd Sulchán áruch, Orách chájim 453:1.
[5] Lásd pl. Talmud Sábát 63b.; Pszáchim 4a.
[6] Ezeknek a szokásbeli eltéréseknek egy első jellegzetes példája volt az izraeli és babilóniai közösségek közötti eltérések. Ötven ilyen eltérés felsorolása található a Jám sel Slomo-ban (Slomo Lurjá, Shtetin 1860-62. Ezek közül például, hogy „a Smá mondásának idején Babilóniában ülnek, Izraelben állnak; Babilóniában meggyászolják még az egy napos csecsemő halálát is, Izraelben csak a harminc napnál idősebbét; A babiloniak megvizsgálják a házassági gyűrűt az átadás előtt, az izraeliek nem…”.
[7] I.sz. 313-tól
[8] Az európai askenáz zsidóság egyértelműen a babilóniai szokásjogokat és Talmudot fogadta el. Közismertek olyan mondások mint például „minden szokásunkban a babilóniaiakat követjük…” (Ros, Chulin 3:30); „Babilónia, amelyet mi követünk…” (Rávjá 1. rész 141. l.).
[9] I.sz. 370.
[10] Sok szokásnak izraeli eredetére csak a Kairói Gnizá feltárásakor derült fény.
[11] Ezek a „minhág”-beli különbségek nem összekeverendők a héber (így pl. ima) szöveg kiejtésével, amelyben ugyancsak van eltérés a diaszpóra különböző helyszíneire szétszéledt zsidók között. A különbségek, abban rejlenek, hogy egyes írásjeleket más-más módon ejtenek ki. Így pl. a „ָ” magánhangzót szefárdul „á”-nak, askenázul, és jemeniül „o”-nak ejtenek. A pont (dáges) nélküli „ת” mássalhangzót szefárdul „t”-nek, askenázul „sz”-nek, jemeniül pedig egy selypegős „psz”-nek ejtenek. Feltehetően a jemeni kiejtés egyezik a leginkább az eredetivel, ugyanis itt minden betűnek önálló hangzása van, és nincsenek átfedések.
[12] Talmud, Pszáchim 50a.
[13] Ez a szokásvándorlás teljesen természetes. Arra, hogy a szokás családtól és nem helyszíntől függ, utalást találunk a Bibliában is, amikor Salamon király azt mondja (Példabeszédek 1:8.): „Halljad, fiam, atyád oktatását és el ne hagyjad anyád tanítását”. A neves Chok Jáákov (Orách chájim 468:9.) úgy vélekedik, hogy a szokások „emberekhez és nem falakhoz” kapcsolódnak és ezért ha egy helyen valamilyen közösségnek adott szokásaik voltak, de ez a közösség elhagyta ezt a helyet, és új közösség került oda, akkor nekik már nem kell a régmúlt közösség szoásaihoz igazodniuk (ha azonban ugyanaz a közösség tér vissza akkor a szokások érvényesek maradnak, lásd Chávát jáir 126. fej. vége). Ugyanis egy kihalt helynek nincs többé szokása, hagyománya csakis az élő zsidóságnak van. Érdekes, hogy hasonló módon egy a zsidó vallástól eltávolodott család esetében, ahol az egyik leszármazott visszatér a zsidósághoz, nem kell, hogy felmenőinek eredeti szokásaihoz ragaszkodjon. (Lásd Tsuvot vöhánhágot 1:354.)
