A fentiek [1] alapján érthetjük meg azt, ami írva van: „És majd ismét látjátok mi a különbség az igaz (cádik) és a rossz (rásá) között; aközött, aki Istent szolgálja és aki Őt nem szolgálja”[2]. Ugyanis a különbség a cádik és aközött, aki Istent szolgálja az, hogy „aki szolgálja (ovéd) – így jelen időben – Istent”, az e tevékenység kellős közepén van. Szolgálata a rossz ösztöne elleni harc, hogy leküzdje azt és elűzze a „kis város”-ból, hogy az ne legyen képes „beöltözni” a test különböző részeibe és eluralkodni azokon. Ez az állandó küzdelem a rossz ellen valóban nehéz és fáradságos munka. Ez tulajdonképpen a „közepes”.
Ezzel szemben a cádikot az „Isten szolgája” címmel (jelzővel)[3] illeti az Írás, hasonlóan, mint ahogy a „bölcs” vagy a „király” cím, olyan embert illet, aki már „bölcs” illetve „király”. Így ez a cádik már megtette és bevégezte a rossz leküzdésének munkáját olyannyira, hogy elűzte azt, a rossz eltávozott a szívéből – helyén űr van[4].
A „közepesnek” is két kategóriája van: olyan ember, „aki szolgálja Istent” és olyan, „aki nem szolgálja”[5]. Ennek ellenére ez az utóbbi sem rásá, mivel életében soha nem vétkezett, még a legkisebb vétket sem követte el[6] – és betartotta az összes parancsolatot, amit lehetősége volt betartani, beleértve a Tóra tanulását, ami mindennel felér: állandóan a Tóra tanulására áll a szája.
De ez az ember csak közepes, sőt még a „közepes”-nek is az utóbbi, alsóbb kategóriája: „aki nem szolgálja Istent”, mivel nem küzd a rossz ösztön ellen, hogy legyőzze azt Isten fényének segítségével, amely beragyogja az agyában székelő isteni lelket, ami uralja a szívet, ahogy azt fentebb mondottuk[7].
Ha azonban nem küzd a rossz ösztöne ellen, hogyan lehetséges, hogy sohasem vétkezik? Úgy, hogy rossz ösztöne nem szegül ellene, hogy akadályozza a Tóra tanulásában és Isten szolgálatában, és ezért egyáltalán nem kell harcolnia ellene[8]. Ha például valaki természeténél fogva azért szorgalmas tanuló, mert búskomorságban szenved (márá schorá) és semmi nem érdekli[9]; hasonlóképpen, ha valaki mentes a nemi vágyaktól, mivel frigid természetű; vagy indifferens a világ élvezeteivel szemben, annak nem kell erőfeszítést tennie, hogy belegondoljon Isten nagyságába, hogy tudatosan Isten ismerésének és félelmének szellemét ébressze fel agyában, hogy ezáltal megőriztessen, nehogy áthágjon tiltó parancsokat, valamint Isten szeretetét ébressze szívében, hogy ragaszkodva Hozzá betartsa a cselekvő parancsolatokat – és a Tórát tanulmányozza, ami mindenek felett áll. Minderre nincs szüksége ennek a „közepes”-nek. Hanem elég neki az az elrejtett szeretet, ami ott van minden zsidó szívében, akit „Neve szerelmesei”-nek neveznek[10]. Ennélfogva ez a közepes egyáltalán nem nevezhető „Istent szolgáló”-nak (ovéd), mivel ez a rejtett szeretet nem munkájának és erőfeszítésének gyümölcse, hanem ez örökségünk őseinktől – Izrael egészének öröksége, ahogy ezt később látni fogjuk[11].
Továbbá másik kategória a „közepes”-nél az, aki nem természeténél fogva szorgalmas és igyekvő, de addig-addig szoktatta magát, hogy szorgalmasan tanuljon, amíg ez a megszokás második természetévé vált – és így most már elég neki a rejtett szeretet, hacsak nem akar a szokottnál is még többet tanulni.
[1] Miután az előző fejezetekben RSZ elmagyarázta, hogy míg a cádiknak már semmi vágya sincsen a rossz iránt, a bénoni számára állandó harcot jelent a rossz legyűrése és az, hogy cselekedeteiben, beszédében és gondolataiban csak jót tegyen.
A „közepes” egyik alapvető feladata a folyamatos istenszolgálat. Ez a szolgálat sosem fejeződik be – sosem ér véget. Bármilyen fokozatot ért is el, nem állhat ott meg, hanem igyekeznie kell tovább, előrehaladni. A „közepes” a cádik és a rásá közötti „senkiföldjén” van; állandóan azon igyekszik, hogy cádik legyen, de semmi esetre se legyen rásá (Steinsaltz).
[2] Máláchi 3:18. Az idézett bibliai vers kétféleképpen osztja fel az embereket: cádik és rásá, illetve olyan ember, aki szolgálja, illetve aki nem szolgálja Istent. A Talmud megvizsgálja, hogy a kétféle felosztás ugyanazt jelenti-e, vagyis aki szolgálja Istent az-e a cádik, és aki nem, az-e a rásá, és arra a következtetésre jut, hogy nem: aki szolgálja Istent és aki nem „egyaránt jámbor ember”, csak nem ugyanazon a szinten, mivel az egyik több erőfeszítést tesz, ezért jobban szolgálja Istent (Chágigá 9b. és Rási ott). RSZ szerint mind „aki szolgálja” mind pedig „aki nem szolgálja” „közepes” szemben a mondat elején említett cádikkal.
[3] A különbség a héber ovéd (szolgál) és eved (szolga) kifejezések között van.
[4] Zsoltárok 109:22. A cádik nem küzd rossz ösztöne ellen – mivel már nincs rossz ösztöne – helye a szív bal kamrájában üresen áll (Steinsaltz).
[5] Az itteni paradoxont rabbi Niszán Nemenov Tánjá magyarázata így fogalmazza meg: „Szolgálja Istent – de nem cádik; nem szolgálja Istent – de nem rásá”.
[6] Lásd a 12. fejezet 2. lábjegyzetet.
[7] 12. fejezet.
[8] Steinsaltz megjegyzi, hogy az emberek többségénél ez fordítva van: ahhoz, hogy valaki jó zsidó legyen, a „távolodj el a rossztól és tégy jót” (Zsoltárok 34:15.) alapján állandóan résen kell lennie és küzdenie kell. Vannak azonban kivételek: itt olyan kivételről van szó, amikor az illetőnek természeténél fogva nincs késztetése a vétkezésre.
[9] Lásd a Fogalmak között.
[10] Zsoltárok 69:37. Lásd az előző fejezetben is.
[11] Ld a 18–19. és a 44. fejezetekben.
