Köves Slomó: Tánjá, a Közepesek könyve

  

A fentiek alapján, ahol elmagyaráztuk, hogy a bénoniban még teljes erejével létezik a rossz ösztön, de az nem jut kifejezésre, mert a bénoni elutasítja azt, megérthetjük a Bölcseink által használt kifejezést[1], miszerint „a közepeseket ez is, az is megítéli (vagyis a jó és a rossz ösztönük egyaránt), ahogy az írva van: „Ő odaáll a szegény pártjára, hogy megmentse lelke bíráitól”[2]. A Bölcsek nem mondták, hogy „ez és az uralkodik rajta”, Isten őrizz, mivel ha a rossz ösztönnek a legcsekélyebb hatalma és uralma van a „kis város”-on[3], ha csak egy kis időre is – akkor az alatt az idő alatt máris rossznak (rásá) számít. Tehát, a rossz ösztön itt csak olyan, mint például egy bíró, aki véleményt nyilvánít egy per során, de lehetséges, hogy az ítélete nem a végleges ítélet, mert van még egy bíró, aki ha vitába száll vele és dönteni kell kettejük között, akkor végül is az lesz a mérvadó, amit a döntőbíró mond majd ki[4]. Ehhez hasonlóan a rossz ösztön mondja a magáét a szív baloldali kamrájában, és az a szívből felmegy az agyba meg­fontolásra. Azonban legott vitába száll vele a másik bíró, az agyban lévő isteni lélek, ami a szív jobboldali kamrájában lakozik, ami a jó ösztön lakhelye, és a döntés a döntőbíró kezében van. A döntőbíró pedig az Örökkévaló, aki segíti a jó ösztönt[5], ahogy azt Bölcseink mondták „Ha az Örökkévaló nem segítené – nem tudná legyőzni a rossz ösztönt”[6]. Miben jut kifejezésre ez a segítség? A segítség pedig nem más, mint az Isteni Fény, ami bevilágítja az isteni lelket, hogy ezáltal fölényben legyen a rossz ösztön butaságával szemben, és uralja azt, ahogy a világosság fölényben van a sötétséggel szemben, ahogy ezt fentebb mondottuk[7].

Mivel azonban a „közepes”-nél a szív bal kamrájában lévő rossz eredendően virulens állapotban van, vonzódik ezen világ hívságai felé, és nem eléggé csekély ahhoz, hogy megsemmisüljön a jóval szemben, és nem mozdul el a helyéről, csak éppen hogy nem áll módjában és hatalmában eluralkodni a test különböző részei fölött, mivel az Örökkévaló a „szegény pártjára” áll, segíti és megvilágítja az isteni lelket. Ennélfogva nevezik a „közepest” úgy, mintha rossz (körásá) lenne, ahogy ezt Bölcseink fogalmazták meg: „még ha mindenki azt is mondja, hogy igaz ember (cádik) vagy, akkor is légy a magad szemében olyan, mintha rossz (körásá) lennél”[8], nem valódi rásá, hanem csak olyan, mintha, vagyis az ember tartsa magát közepesnek, és ne higgyen a szóbeszédnek, amely azt mondja, hogy a benne rejlő rossz már feloldódott és megsemmisült a jóval szemben, mivel ez kizárólag a cádiknál, az igaz embernél van így.

Legyen tehát a saját szemében olyan, mint akinél a rossz lényege és mibenléte változatlanul jelen van a szív bal kamrájában, mint amikor megszületett, és egy­ál­talán nem távozott el belőle, sőt az idők folyamán még jobban megerősödött benne, mivel sokat „alkalmazta” azt evésre-ivásra és más világi hívságokra[9].

 

Sőt, még az, ha az ember Isten Tórájában leli örömét, és azt éjjel-nappal önzetlenül tanulmányozza – még ez sem jelent bizonyítékot egyáltalán[10] arra, hogy nála a rossz elmozdult volna a helyéről[11]. Lehetséges ugyanis, hogy a rossz lényege és mibenléte a szív bal kamrájában változatlanul és intenzíven jelen van, csak éppen[12] „öltözetei”, megnyilvánulási formája, azaz az ösztönlélek gondolatai, szavai és cselekvései, nem jutnak kifejezésre az ember agyában, szájában és kezeiben, valamint a többi testrészében, mivel Isten hatalmat adott az agynak a szív fölött, és ennélfogva az agyban székelő isteni lélek uralja a „kis várost”, vagyis a test minden részét, hogy azok öltözetté és szekérré[13] váljanak az isteni lélek három öltözete alatt, hogy ezekbe beöltözzenek. Ez a három öltözet nem más, mint a Tóra 613 parancsolatával kapcsolatos gondolatok, szavak és tettek.

 

Azonban a „közepes”-ben az isteni lélek lényege és mibenléte nem uralja állandóan az ösztönlélek lényegét és mibenlétét, hanem csupán akkor, amikor Isten szeretete szívében megnyilvánul, mint például ima idején és ehhez hasonló alkalmakkor. De még ez sem több, mint az olyan uralom és hatalom, amikor az egyik küzdő fél legyőzi a másikat, ahogy ezt az Írás mondja „az egyik nemzet erősebb lesz a másik nemzetnél”[14], ami folyamatos viaskodást sugall, ahogy Bölcseink ezt a mondatot értelmezték:[15] amikor az egyik felülkerekedik, a másik alulmarad, és amikor a másik kerekedik felül, akkor az előbbi marad alul. Ezt az uralmat úgy éri el az isteni lélek, hogy nagy erőfeszítéseket tesz és felülkerekedik az ösztönlélek fölött, kihasználva az Erő (Gvurot) forrásait, vagyis magát az Értelmet (Biná)[16]; úgy, hogy belegondol Isten végtelen nagyságába, ami által lobogó tűzként Isten iránti nagy szeretet ébred benne szíve jobb kamrájában. Ez a szeretet leküzdi a szitrá áchrát, ami a szív bal kamrájában lakozik, de az nem semmisül meg teljesen a közepesnél, csak a cádiknál, akire vonatkozólag mondja az Írás „A szívem üres bensőmben”[17], miáltal az utálja a rosszat és gyűlöli tökéletes és teljes, vagy nem egészen teljes gyűlölettel és utálattal, ahogy azt fentebb jeleztük[18]. A cádiknál ez jelenti a rossz állapotot a „közepes”-nél azonban olyan az, mint egy alvó ember, aki bármikor felébredhet. Vagyis a közepesben található rossz olyan, mintha szunnyadna a szív bal kamrájában a Kriát Smá[19] és az ima[20] idején, amikor a szíve lángol Isten szeretetében, de később újra felébredhet.

Ezért tartotta magát Rábá „közepes”-nek[21], annak el­lenére, hogy egy percre sem hagyott fel a tanulással, és éjjel-nappal csak a Tórában lelte örömét lelkének erős vágyakozásával és nagy szeretettel telt sóvárgással Isten iránt – mint a Smá és az ima idején. Ennélfogva Rábá„közepes”-nek látta magát, olyannak, aki egész nap imádkozik, azaz mindig is megtartja az ima alatti szintet, amikoris a rossz teljesen le van győzve, ahogy Bölcseink mondták: „Bár imádkozna az ember egész nap!”[22]

 

 

Azonban a szeretetnek az a szintje, amit a „közepes” az Isteni lélek felerősödése által elér miközben imádkozik, a cádikoknak, Isten igazi szolgáinak szintjéhez képest egyáltalán nem számít igazi szolgálatnak, mivel az ima után elmúlik és eltűnik. Az igazról pedig írva van: „Az igaz ajak mindörökre állhatatos, a hazug nyelv csak egy pillanatra az”[23]. Ennek ellenére, a „közepesek” igazi szintjéhez képest[24] ez valójában teljes is­ten­szolgálatnak számít – kinek-kinek a maga fokozata szerint, a közepesek között. Így tehát rájuk a közepesek szeretetteljes imáira is vonatkoztatom: „Az igaz ajak mindörökre állhatatos…” versét, habár Istenszeretetük nem tart örökké, mivel isteni lelküknek mindig is módjában van újból feléleszteni ezt a szeretetet, felerősödvén nap, mint nap, az ima során, megfelelő felkészítés által, kinél-kinél a maga szintje és fokozata szerint.

 

Az[25] Igazság, mint olyan, Jákob jellemzője[26], amit böriách hátichonnak, a „középső retesz”, is neveznek[27], ami „rögzíti a deszkákat az egyik végüktől a másikig”. Ugyanígy a böriách hátichon szellemi jelentésében is jelen van a legmagasabb fokozattól lefelé a legalacsonyabb szintig, és minden fokozat közepén át, ami annak a központja, vagyis az igazság fókusza, jellemzője. Maga az igazság pedig „végtelen örökség”[28], olyan va­la­mi, aminek felfelé nincs határa, egész a legfelsőbb fel­sőbbségig, és minden lenti szint és fokozat semmisnek számít a felette levő fokozatokkal szemben[29].

(Amint[30] azt a Titkos Tanok ismerői tudják az alsó lépcsők „feje” alacsonyabb szintű, mint a felső lépcsők „sarka és lába”, ahogy azt Bölcseink kifejezték[31], mondván, hogy „a szentlények lába mindenek felett”.[32])

 

---