Huszonkettedik fejezet
A bálványimádás valódi jelentése
Az előző fejezetben az Alter Rebbe az emberi beszédet az isteni szóval vetette össze. Megállapította, hogy az emberi beszédnek két karakterisztikus jellemzője van: 1) felfedi a hallgatónak azt, ami azelőtt rejtve volt a beszélő gondolataiban; 2) a kimondott szó önálló létezővé lesz, elkülönül a beszélőtől. Az isteni beszéd ezzel szemben nem különül el az Örökkévalótól, minthogy semmi sem létezik rajta „kívül”.
A most következő fejezetben az Alter Rebbe azt fejtegeti, hogy a Tóra ugyebár maga is használja a „beszéd” terminust az isteni kinyilatkoztatással kapcsolatban, tehát azt kell mondanunk, hogy az isteni szó legalábbis valamilyen mértékig osztozik az emberi beszéd második jellemzőjében (ti. hogy elkülönül a beszélőtől). Elmagyarázza, hogy valóban így van, de csak azon lények tekintetében, melyeket az isteni „szó” teremtett meg – ezek ugyanis az isteni szót, ami megteremtette őket (és ennélfogva saját magukat is) az Örökkévalótól elkülönült létezőként fogják fel. Kimondottan így áll a helyzet a klipákkal és a szitrá áchrával, ezek ugyanis az Örökkévaló egyedüli volta tagadásának megtestesítői.
A Gonosz is Istentől nyeri erejét, de csak a felszínről
De[1] bizony „a Tóra emberi nyelven fogalmaz”, és a Tórában az Örökkévaló „beszéde” is „beszédnek” mondatik, mint az ember beszéde, amelynek jellemzője, hogy elkülönül a beszélőtől; s ez azt jelzi, hogy legalábbis valamilyen mértékben az Örökkévaló „szava” ugyancsak elkülönül tőle. Mert valóban így van, hogy az Örökkévaló szava elkülönül tőle; de nem felőle tekintve, hanem csak a különféle teremtmények felől szemlélve. Ez az elkülönülés az életerő alábbszállása és áramlása révén megy végbe, a magasabbaktól az alacsonyabb világok felé, számos erőteljes összehúzódás révén, s minden újabb összehúzódás egyre inkább elfátyolozza az isteni életerőt. Ezek az összehúzódások különfélék, azért, hogy általuk számos különféle teremtmény teremtethessék.
A teremtmények közt tapasztalható sokféleség tehát a teremtő erő sokféle összehúzódásából ered.
Bizony olyan hatalmasak és erőteljesek az összehúzódások, s a „legfenségesebb ábrázat” elrejtőzése [azaz az isteni életerő belső, mélyebb tulajdonságai olyannyira el vannak takarva],
Hogy még tisztátalan dolgok is, s a klipák és a szitrá áchrá is létrejöhetnek, megteremtődhetnek. Úgy hogy életüket, létüket az isteni szóból, az Ő szájának leheletéből vehetik, az Ő ábrázatának elrejtése, s a lefelé haladó fokozatok révén.
Ez okból neveztetnek a klipák אלוהים אחרים-nak – „más isteneknek” –, mert táplálásuk és életük [amit a szentség birodalmából merítenek, minthogy minden létező a szentségből meríti életerejét] nem az „ábrázatból” való [azaz az isteni akarat legbelsejéből], hanem a אחוריים דקדושה-ból, a szentség „felületéről”,[2] azaz az isteni akarat külső „rétegéből”, felszínéről.
A „felület” jelentése jól példázható annak az embernek cselekedetéből, aki valamit kelletlenül ad oda az ő ellenségének [valami hátsó szándékkal]; mintegy a válla fölött veti oda, az arca elfordul, mert megveti ellenségét.
Így van ez a magasságban is, az „ábrázat” a[3] legfelső akarat belső kvalitásait, igaz kívánságait jelenti, nevezetesen az Örökkévaló azon vágyát, hogy életet adjon mindazoknak, akik a szentség világához tartoznak, akik közel vannak hozzá.
De a szitrá áchrá, és minden szentségtelenség, „utálata” az Örökkévalónak, „amit gyűlöl”.[4]
Az ilyennek nem az Ő legbelső akaratából és igazi kívánságából ad életet, mintha gyönyörűsége volna benne – Isten ments és őrizzen –, hanem mintegy annak az embernek a módján, aki jobb szándéka ellenére vet oda a válla felett valamicskét az ellenségének.
[Nem a legbelső szándékából teszi ezt,] hanem csak azért, hogy megbüntesse a gonoszt [aki a klipáknak alárendeli magát, és tőlük veszi erejét], és hogy gazdag jutalma legyen az igaznak, aki igába hajtja a szitrá áchrát.
Hogy a választás valóban szabad legyen, gonosszá lesz-e az ember vagy igazzá, a szitrá áchrá létezése szükséges, s ezért ad neki az Örökkévaló életet.
Ezt nevezzük a legfelségesebb akarat „felületének”.
Mit jelent a „más istenek”?
Ennek a legfelső akaratnak az „ábrázata”[, azaz az isteni akarat legbelső sajátságai, melyek az Örökkévaló akaratának legvégső célja felé törekszenek,] a forrása az összes világokat megelevenítő életnek.
De minthogy a szitrá áchrá ebből nem részesül egyáltalán, sőt még az isteni akarat „felülete” sincs belé öltözve, csak körülveszi a magasságból, ezért lakhat abban halál és tisztátalanság (őrizzen meg minket attól az Örökkévaló!).
Mert az életnek és világosságnak az a csekélyke mértéke, amiben részesül [a szitrá áchrá], és amit magába szív az isteni szentség felületéről, az valójában mintegy száműzetésben van benne – ahogyan korábban írtuk[5] a „[szitrá áchrában] száműzetésben lévő sechiná” koncepciója kapcsán.
Ugyanezen okból nevezik a klipákat „más isteneknek”, [mármint a fent említett okon kívül – ti. hogy a klipák a אחוריים-ból az Örökkévaló akaratának „felületéről” származnak] mert bálványimádás a létük, s az Örökkévaló, a királyok királya, az egyedül szent Isten – áldott legyen – egyedüli voltának tagadása.[6]
Ennek fényében folytatja az Alter Rebbe:
Mert mivel a szentség fénye és életereje [azaz a belsővé lett életerő] mintegy a száműzetés állapotában van a klipában, az ugyanis nem rendeli alá magát egyáltalán az Örökkévaló szentségének.
Éppen ellenkezőleg, szárnyra kap, mint a sas, és fennen hirdeti:[7] „Én [vagyok] és [kívülem]senki más!”, avagy a [fáraó] szavával:[8] „A folyó enyém, én csináltam azt magamnak!”
Ezért mondják bölcseink[9] – legyen áldott az emlékük! –, hogy az arrogancia voltaképpen maga is bálványimádás.
Mert a bálványimádás lényege és gyökere éppen az, hogy a teremtmény független, elkülönült létezőnek tekinti magát az Örökkévalótól, nem pedig az Örökkévaló létezésének direkt tagadása;
Ahogyan az a Gemárában meg van írva,[10] hogy [a klipák világához tartozók] Őt „az istenek istenének” mondják, [tehát noha nem tagadják az Ő szupremáciáját, a kijelentésük mégis bálványimádás,] mert önmagukat is elkülönült létezőnek tekintik, függetlennek, és ezáltal elkülönítik magukat az Örökkévaló szentségétől, minthogy nem alázzák meg magukat Őelőtte.
Mert a legfelségesebb szentség csak azon nyugszik meg, ami alárendeli magát neki, ahogyan azt fentebb kifejtettük.[11]
Ez okból nevezi a Zóhár[12][a klipát] „az elkülönülés ormának,” [mert olyan gőgösek, mint a hegycsúcsok, és ezáltal különülnek el az Örökkévalótól].
Mert ez az Örökkévaló igaz egységének tagadása, hiszen [az Ő egyedüli voltának jellemzője az is, [13] hogy] „Őelőtte minden olyan, mintha semmi volna”, és [hogy] az Ő színe előtt nem áll meg semmi sem, ahogyan az Ő akarata előtt sem, amely mindeneknek életet ad, és amellyel szüntelenül a semmiből hozza őket a létbe.
Az arrogancia tehát ami az egyén identitásának „felfújása”, szöges ellentétben áll az önmagunk identitásának alárendelésével, amely pedig az Örökkévaló egyedüli voltába vetett hitünk nélkülözhetetlen eleme. Az arrogancia tehát az Örökkévaló egyedüli voltának tagadása, és ez okból tesz a Gemára egyenlőségjelet a bálványimádás és az arrogancia közé.
Foglaljuk össze röviden ennek a fejezetnek a kijelentéseit. Az isteni szó számos és sokféle cimcumja, összehúzódása révén jönnek létre a klipák és a szitrá áchrá, melyek önmagukat az Örökkévalótól elkülönült létezőnek tekintik. Ez okból az Örökkévaló szaváról a Tóra „beszédként” szól, mert az elkülönülésnek az az eleme, ami az emberi beszédben tapasztalható (azaz hogy a kimondott szó elkülönül a beszélőtől), tapasztalható az isteni „szó” esetében is, a teremtéskor. Ez az elkülönülés ugyanakkor csak a teremtmény perspektívájából létezik, abból a nézőpontból, ahonnét a teremtmény szemléli kapcsolatát léte forrásával. Az Örökkévaló szemszögéből tekintve nincs ilyen elkülönülés, mert minden egy vele, és minden Őbenne van azután is, hogy megteremtetett.
Ezzel a fejezettel rekesztette be az Alter Rebbe a 20. fejezetben megkezdett fejtegetés első szakaszát. Ott azt mondja, ahhoz, hogy megmagyarázzuk, miért is foglaltatik benne a Tóra minden parancsolata a bálványimádással kapcsolatos két parancsolatba, először is szükséges megvilágítani a „bálványimádás” igazi értelmét. Ez viszont megintcsak szükségessé tette az Örökkévaló egyedüli volta tételének részletesebb kifejtését, mert ezt tagadja a bálványimádás. Az Alter Rebbe eddigre már bőségesen kifejtette, hogy az Örökkévaló egyedüli létező volta nem csak azt jelenti, hogy csak egyetlen Isten van, hanem azt is, hogy Ő maga az egyetlen igazi létező. Minden más semmi Őelőtte. Tehát mindenféle olyan benyomása a létezőknek, mintha saját önálló identitásuk volna, az Örökkévalótól elkülönülve, voltaképpen bálványimádás (így áll a helyzet például a klipákkal).
A következő két fejezetben az Alter Rebbe összefoglalja az eddigieket, és kifejti, hogy az Örökkévaló egyedüli voltának fentebbi koncepciója miképpen nyer kifejezést a Tóra parancsaiban.
[1]. Bráchot 31b.
[2]. Ez a tanítás a אחרים és אחוריים szavak hasonlóságára alapoz.
[3]. Ez a tanítás a פנים és פנימי szavak hasonlóságára alapoz.
[4]. 5Móz. 12:31.
[5]. A 19. fejezetben.
[6] Az imént említett két ok magyarázata a következő. Minden egyes teremtményt az isteni életerő kétféle fajtájának valamelyike elevenít meg. Az egyik a belsővé vált életerő, amely úgy sugározza be a teremtményt, hogy megfeleljen a karakterének, képességeinek. Ez az az erő, ami meghatározza a létezők jellemzőit. Ez eggyé válik velük, ezt képesek átérezni – voltaképpen ez a belsővé vált életerő adja a létezők identitását. A második fajtája az életerőnek az egy transzcendentális természetű erő, ami átöleli a létezőt. Nem alkalmazkodik annak jellemzőihez, és nem költözik belé, hanem kívülről eleveníti meg, hogy úgy mondjuk – a saját szintjéről, messze a teremtmény fölött, akit megelevenít.
A klipákat is e kétféle isteni életerő eleveníti meg. A második fajta, minthogy nem járja át a létezőket, nem is kerül konfliktusba a bensőjükkel. A klipá így független létezőként tekinthet önmagára, noha el kell ismernie, hogy a léte végső forrása az Örökkévaló. Nem szükséges, hogy megtagadja Őt. Erre a fajta isteni életerőre való tekintettel nevezik a klipákat אלוהים אחרים-nak – „más isteneknek”, csak azért, mert az életüket a אחוריים-ból merítik, az Örökkévaló akaratának „felületéről”.
De a klipá mindazáltal nem hajolhat meg a másik, a belsővé lett isteni életerő előtt, amíg ragaszkodik ahhoz, hogy az Örökkévalótól elkülönült létezőnek tekintse magát. Önellentmondás lenne úgy tennie, mert, amint az kifejtést nyert, ez a fajta életerő az alapja magának az identitásnak minden teremtményben. A klipá tehát nem tagadhatja meg teljesen ezt az életerőt sem (ezért van az benne mintegy „száműzetésben”). Ennek az életerőnek a szempontjából is nevezik a klipákat אחרים-nak – „más isteneknek”, mégpedig szó szerinti értelemben –, a bálványimádás és az Örökkévaló egyedüli voltának tagadása miatt.
[7]. Jesájá 47:8; Cefánjá 2:15.
[8]. A Jechezkél 29:9 és 29:3 kompilációjából.
[9]. Szotá 4b.
[10]. Mönáchot 110a.
[11]. A 6. fejezetben.
[12]. I,158a.
[13]. I,11b.
