TÁNJÁ, LIKUTÉ ÁMÁRIM
47. FEJEZET
Az egyiptomi kivonulás örök jelentése
„Kivonulás” a mindennapos Smá által
„Minden nemzedékben és minden napon úgy kell tekintenie magára az embernek, mint aki aznap szabadult ki Egyiptomból.” Ez az isteni lélekrész kiszabadulására vonatkozik a test börtönéből, a „kígyó bőréből”, hogy az áldott Éjn Szof világosságával egyesülhessen, abban feloldódjék a Tórával és a parancsolatokkal való foglalatosság által, de különösen a mennyei királyság elfogadása által, amikor a Smát mondja, melyben az ember kimondott szavaival elfogadja és mintegy magára vonja ezt az áldott egyesülést, midőn ezt mondja: „…az Örökkévaló az Isten, az Örökkévaló egyetlen.”
Az elfogadás által lesz a „mi Istenünk”
Korábban már mondtuk, hogy a „mi Istenünk” kifejezés úgy értendő, mint az „Ábrahám Istene” stb., mert ő is semmivé lett és beleolvadt mintegy az áldott Éjn Szof világosságába. Csak annyi a különbség, hogy ő ezt a cselekedetei által érdemelte ki, és azáltal, hogy a szentségben fokról fokra haladt, amint írva van: „És Ábrahám útra kelt, és ment…” Esetünkben viszont ez örökség és ajándék, annyiban, hogy a Tórát megkaptuk tőle, és abba öltözködik az ő áldott akarata és bölcsessége, melyek tökéletes egységben vannak áldott lényével és lényegével; és ez bizony olyan, mintha csak önmagát adta volna oda.
Ebben az értelemben szól hozzá a Zohár ehhez a vershez: „Hogy nekem áldozatot hozzanak.” (Mert ez a kifejezés: לי [„nekem”] ugyanazt jelenti, mint ez: אותי [„engem”], ezért a szöveg így olvasandó: „Hogy hozzanak engem, éspedig áldozatul”, mert ez a kettő egy és ugyanaz. Ott ezzel részletesebben foglalkozunk.) Ez az értelmezése ennek is: „És adtad nekünk, Urunk, Istenünk, mert szerettél minket…” [és:] „Mert a te orcád világossága által adtad nekünk, Urunk, Istenünk…”
Ezért hát az egyetlen, ami elválaszt minket az ő áldott egységétől és világosságától, az ahhoz való kötődéstől az akarat, azaz ha az ember nem óhajtja, Isten őrizzen, hogy hozzá kötődjék… De amint akaratát nyilvánítja, és elfogadja és mintegy maga fölé vonja az ő áldott Istenségét, és kimondja: „…az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egyetlen.”, a lelkét nyomban magába olvasztja a vele való áldott egyesülés, mert „a lélek lelket hív, és lelket szólít elő”.
Ez pedig egy formája az „Egyiptomból való kivonulásnak”. Ezért rendelték úgy, hogy az Egyiptomból való kivonulásról szóló szakaszt olvassák a Smá mondásakor (bár ez külön parancsolat, és nem függ össze a Smá elmondására vonatkozó parancsolattal, amint az a Talmudban és a Sulchán áruchban is olvasható), mert ez a kettő egy és ugyanaz. Hasonlóképpen történik, hogy az Egyiptomból való kivonulásról szóló szakasz így zárul: „Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened.” Mindez összhangban van azzal is, amit korábban már kifejtettünk.
