A[1] „közepesek” istenszolgálatának van egy lényeges irányelve: a legfontosabb uralni, kontroll alatt tartani az ember természetét, ami a szív balkamrájában található[2], az agyban székelő isteni lelket beragyogó Isteni Fény által, és uralni a szívet azáltal, hogy az ember belegondol[3] Isten nagyságába azért, hogy tudatosan Isten ismerésének és félelmének szellemét ébressze fel agyában. Ezáltal egyrészt képes lesz távol tartani magát a – tórai és talmudi – tilalmak, sőt akár a legcsekélyebb rabbinikus tilalom megsértésétől is (Isten őrizz), másrészt pedig ez egyidejűleg[4] felkelti benne, szíve jobb kamrájában Isten odaadással és ragaszkodással való szeretetét; a tórai és rabbinikus micvák és kötelezettségek, elsősorban az összes micvával felérő Tóratanulás parancsolatának betartását.
Ezen felül fel kell ismernünk egy további fontos irányelvet, ami a „közepesek” istenszolgálatával kapcsolatos. Ez pedig az az eset, amikor valakinek a felfogó képessége és értelme nem képes saját szívében Isten iránti, önmaga számára érezhető szeretetet szülni[5], hogy szíve lobogó tűzként lángoljon és ő maga a szívében érezhető sóvárgással epekedjen és vágyakozzon az Istennel való egyesülésre, hanem ez a szeretet csupán rejtve létezik agyában és szívének rejtett zugaiban[6].
Megjegyzés: „Ennek az az oka, hogy az illető intellektusa, valamint a nefes-ruách-nösámá lelkének három ismérve az isteni Értelem (Biná) szférájának a „fogantatás” (ibur) és nem a „születés” (lédá) állapotában leledzik[7], ahogy ez ismert a kabbalisztikus tanok tudói előtt.”
Vagyis a szíve felfogja – az agyban fészkelő bölcsesség és értelem alapján – Isten végtelen nagyságát; hogy Előtte semmi nem számít, minek folytán illene, hogy minden élőlény lelke Iránta vágyakozzon, Fényéhez csatlakozva és azzal egyesülve. Ugyanúgy illene hogy lelke (nefes) és szelleme (ruách) is, melyek bensejében vannak, epekedjen és vágyakozzon Utána; arra, hogy elhagyják porhüvelyüket, ami nem más, mint a test, hogy Vele egyesüljenek. Csakhogy akaratuk ellenére élnek a testben; annak fizikai fogságában vannak, mint az „elhagyott asszonyok”[8], akik nem tudnak mással házasodni, és így mostani állapotukban nem képesek felfogni Őt, kivéve ha a lélek „beöltözik” a Tóra és a parancsolatok öltözetébe, mint abban az ismert hasonlatban, amikor valaki megöleli a királyt[9]. Ennélfogva nagyon is illene a „közepes” lelkének és szellemének átölelnie Őt, teljes szívvel-lélekkel és minden valójával[10]; vagyis a 613 micvá teljesítése által, gondolatban, beszédben és cselekedetekben, ami a Tóra értését és elsajátítását jelenti, ahogy ezt fentebb mondottuk[11].
Ha tehát valaki elmélyed ezekben a gondolatokban szíve és agya értő mélységeivel[12], és szája és szíve egy; vagyis ha egyrészt a szájával megtartja mindazt, amit szíve és agya értelmével már eldöntött, tehát, hogy csak a Tórát kívánja és szájával is azt bújja éjjel-nappal, továbbá keze és egyéb testrészei is megtartják a parancsolatokat – ahogy ezt értő szíve és agya diktálja –, akkor ez az elmélyülés bár végül nem jutott érzelmi kifejeződésre, mégis „beöltözik” a Tórával kapcsolatos cselekvésbe, beszédbe és gondolatokba, valamint a Tóra parancsolataiba, indítékot[13], vitalitást és „szárnyakat” adva az embernek, melyek magasba röpítik őt[14], pontosan úgy mintha nem csak az értelem, hanem a szívben is érezhető, valódi „szeretet és félelem” (áhává és jirá) által tette volna mindezt (a szívében és lelkében érzett epekedés, vágyakozás és sóvárgás alapján, mely szomjúhozik Istenre, az említett, szívében lángoló szeretet alapján)[15].
Azért képes ez az elmélyülés átvenni a szívben érezhető szeretet szerepét, mert végső fokon ez a szíve és agya mélységeiben rejlő értelem az, ami az ilyen „közepest” a Tórával és a parancsolatokkal kapcsolatos gyakorlathoz irányítja, és ha nem mélyedne el ebben a gondolatmenetben, egyáltalán nem foglalkozna velük, hanem csakis és kizárólag teste szükségleteivel. (S[16] még, ha természeténél fogva szorgalmasan tanul is Tórát – ennek dacára az a természetes, hogy testét mindennél jobban szereti és így még neki is szüksége van a fenti elmélyülésre.[17])
Erre utaltak tehát Bölcseink, amikor azt mondták, hogy „a jó szándékot, az Örökkévaló csatolja a cselekedethez”[18], pedig a szokványos értelmezés szerint[19] azt kellett volna mondani, hogy „az Írás olybá veszi, mintha egyben meg is valósította volna” a jó gondolatot.
A dolog lényege[20] az, hogy ideális helyzetben a szívben érezhető Isten iránti szeretet és félelem az, ami „beöltözik” a parancsolatokba, életet adva azoknak, hogy „felszállhassanak”[21]. Azért képes a szív szeretete és félelme minderre, mert a szív is anyagi természetű, akárcsak a többi testrész, amelyek a cselekvés eszközei[22], azonban a szív belül van, és a többi testrész éltető forrása, és emiatt képes a belőle fakadó szeretet és félelem azokba „beöltözni” és szárnyakat adni azoknak, hogy „felrepülhessenek”.
Ezzel szemben az az istenszeretet és -félelem, ami az agyban lakozó értelemben és a szív mélységeiben rejlik, de nem érezhető érzelem, az természeténél fogva magasan fölötte áll a cselekvő gyakorlatnak[23], és nincs lehetősége „beöltözni” a micvák cselekvésébe, hogy értelmi erőt és éltető elemükként szárnyakat adjon azoknak[24], hacsak nem az Örökkévaló csatolja és egyesíti őket a cselekvéssel[25].
Ezek a rejtett szeretet és félelem azok, amiket „jó szándék”-nak neveznek, mivel ezek nem a szívben valóban érezhető, hanem az agy értelmében és a szív mélyében lakozó szeretet és félelem, ahogy azt már fentebb mondottuk.
Megjegyzés: „A következő, kabbalisztikus értelmű jegyzetben, RSZ elmondja, hogy A Zohár és az Éc Chájim szerint a תבונה tvuná (értelem) kifejezés összetett szó: בן-בת ben és bát (fiú és lány), amik a „szeretet és félelem” megfelelői[26]. Néha a tvuná alászáll, hogy a zeir ánpin „női” (málchut) szférájának[27] értelmeként szolgáljon, ami nem más mint a Tóra és a parancsolatok betűi, és a kabbalisztikus ismeretekkel rendelkező értő megérti ezt[28].”
Az[29], hogy az Örökkévaló csatolja és egyesíti a jó szándékot a cselekvéssel, arra irányul, hogy ezáltal a jó cselekedetek és a Tóra tanulása – amik a „jó szándékból” erednek – felérjenek egészen a Teremtés Világáig[30], ahová felér az a Tóratanulás és felérnek azok a micvá cselekedetek, amelyek az értelemből született érezhető szeretetből és félelemből származnak. Azonban, még ha a cselekedetekhez nem is társul „jó szándék” mégis – enélkül is – felmennek legalább az Alkotás Világáig[31], azáltal a természetes szeretet-félelem által, ami születésétől fogva, minden zsidó szívében rejtőzik, ahogy azt a továbbiakban[32] részletesen kifejtjük[33].
[1] A továbbiakban RSZ az olyan „közepes”-ről beszél, „aki Istent szolgálja”. Kiderül, hogy ebben a kategóriában is sokféle „közepes” van: ahogy az emberek különböznek egymástól természetükben, tehetségükben és lelki felépítésükben – úgy különbözik istenszolgálatuk is. Ezzel együtt, RSZ elmondja ebben a fejezetben, hogy bármilyen csekély is legyen az ember lelki ereje, azért ő is lehet olyan „közepes”, „aki szolgálja Istent” (ovéd Elokim) – szeretettel és félelemmel (Steinsaltz).
[2] Vagyis az ún. „ösztönlelket”, annak minden ismérvével, amelyek nem mind feltétlenül rosszak.
[3] Mindel a meditáció kifejezést használja.
[4] Az említett „meditáció” istenfélelmet szül agyában, aminek következtében elhagyja a rosszat. Egyidejűleg ugyanez a „meditáció” Isten szeretetét szüli szívében, ami a parancsolatok betartását váltja ki. A hangsúly az agy és a szív „együttműködésén” van.
[5] Az értelem nem feltétlenül képes „lobogó szeretetre”, mint ahogy a legtöbb ember képzelőereje erősen behatárolt, és így a már megértett dolgot nem képes valódinak látni úgy, hogy az érzelmeket váltson ki belőle, örüljön neki, megijedjen, stb. „Az értelem és az emóció között van egy folyosó, amin nem mindenki képes átmenni” (Steinsaltz). Ez nem vonja kétségbe az értelmet; ami – mint egy autó önindítója – forog-forog de nem képes begyújtani a motort (N.K.).
[6] Az értelem mindig kivált valamelyes – szeretet-félelem – hozzáállást, pro vagy kontra, de ez nem mindig olyan erős fellobbanás, amelyben és amelytől a „szív lobog”. Van úgy, hogy a hozzáállás csupán értelmi, intellektuális, ami legfeljebb óvatos álláspontot jelent, pro vagy kontra. Ilyenkor nincs nyílt, lángoló szeretet a szívben, a dolog nem „szívvel-lélekkel” történik, hanem csupán az agyban rejtőzik egy ici-pici kis szimpátia. Ez nem az az említett „rejtett szeretet”, ami minden zsidó szívében van, amiről RSZ a 15. fejezetben beszél, mivel amaz atyáink öröksége és nem az intellektus szülötte (Wineberg, Steinsaltz).
[7] Chászid-kabbalisztikus fogalom. Különbséget tesz az ismérvek (midot) fejlődésének két szakasza „fogantatás” és „szülés” (ibur és lédá) között. Lásd Fogalmak.
[8] A fogalom „élő özvegység” (álmönut chájut) 2Sámuel 20:3. alapján, tulajdonképpen olyan asszonyról beszél, akinek él a férje, és így mással nem tud házasodni, de a vele való kapcsolat tilos, és így olyan, mintha az asszony özvegy lenne (mint Dávid király feleségei az említett esetben).
[9] A véges emberi elme nem képes felfogni az Istenséget, hacsak nem a Tórán és a parancsolatokon keresztül, mint abban a hasonlatban (a 4. fejezet végén), amelyben a királyt öleli valaki, amiben nem zavarja őt – természetesen – hogy a király több ruhát is visel, mivel ezekben a ruhákban, végső fokon a király van. Tehát: aki a Tórát és a parancsolatokat tartja, az ezáltal közel kerül Istenhez, mintha Őt ölelné.
[10] Mind a három fokozattal: „Teljes szíveddel, lelkeddel és mindeneddel” (5Mózes 6:5.).
[11] Lásd a 4. és 5. fejezetben.
[12] Ha az ember belegondol mélyen és őszintén, nem felszínesen; nem hazudik magának sem, mivel „ami a szívén, az a száján” (megfelel a RSZ által itt használt héber kifejezésnek „szája és szíve egy” (piv völibó sávim).
[13] „Indíték”-nak fordítottuk a mochin kifejezést, ami tulajdonképpen szellemiséget jelent (moách – agy, elme). Itt a szellemiség az indítéka annak, hogy az értelem „szárnyakat kapjon”.
[14] A gondolat a Zohár azon megállapításán alapul, mely szerint „a Tóra Isten szeretete és félelme nélkül – nem száll fel” (nem jut fel az égbe) (Tikuné Zohár, Tikun 10.). Eszerint tehát a szeretet és az Istenfélelem (áhává és jirá), szárnyakként szolgálnak a Tórának és parancsolatainak (Wineberg).
[15] Ezt a mondatot – talán mivel az előzőek ismétlése – maga RSZ teszi zárójelbe.
[16] A zárójel az eredeti szövegben van.
[17] Mint ahogy az előző fejezetben mondta RSZ , vannak olyan („flegma” – Steinsaltz) természetű emberek, akiket semmi nem érdekel; nincsenek vágyaik stb., és ha történetesen intellektuális beállítottságúak, akkor szorgalmasan tanulnak, mert ebben lelik örömüket. Ennek ellenére – mondja ki itt RSZ – még az ilyen ember is elsősorban a saját fizikai kondícióját „szereti a legjobban”, természeténél fogva.
[18] Kidusin 40a.
[19] A talmudi értelmezés azt sugallja, hogy ha valami miatt a jó cselekedet nem is történt meg, csak eltervezte azt valaki, az Örökkévaló már akkor is olybá veszi, mintha az illető meg is valósította volna.
[20] Ez a furcsa megfogalmazás a bénoni fenti problémájára utal, amit a következőkben részletez RSZ.
[21] Ahogy azt majd később kifejti a szerző (a 40. fejezetben), a szeretet és istenfélelem csupán a micvák „szárnyai”, de nem szerves részük. Arra szolgálnak, hogy a micvákat a magasságokba emeljék (Steinsaltz). Egy – nem tökéletes – hasonlattal élve: olyanok, mint a felvonó, amely nem igazán fontos része a háznak; egy eszköz csupán, mely arra szolgál, hogy a lakók feljussanak a felső emeletekre (N.K.).
[22] A különböző testrészek között semmi különbség nincs, már ami alkotó elemeiket illeti – mondja RSZ. A test anyagi felépítésű, sejtekből álló hús és vér. Semmi érdemleges különbség aközött amit a kéz tesz, a szív érez, vagy az agy gondol – írja Steinsaltz – az egyik izmok, a másik sejtek működése. A különbség a különböző részek funkciójában van: a szív működteti a többi testrészt, és így amit érez, akarata és vágyai, nem a szív „magánügye”, hanem az egész szervezeté.
[23] Ez két különböző dimenzió, amelyek nem érintik egymást. „Előfordul hogy az ember felfog, illetve megért valamit, intellektuális vonatkozásában, de nem képes azt lefordítani a cselekvés nyelvére” (Chálámis).
[24] Steinsaltz hangsúlyozza az ellentétben rejlő paradoxont: a magasabbrendű dchilu-urchimu (istenfélelem és -szeretet), amit az értelem szül (és nem az érzelem), éppen magasabbrendűségénél fogva nem képes a „szárnyak” szerepét betölteni. Ezzel szemben az alacsonyabbrendű, majdnem materiális, emocionális szeretet–félelem, alkalmas erre a feladatra. Egy érthető hasonlattal világítja meg Steinsaltz a tézist: Ha valaki rajzol – a kezével rajzol. Viszont tehetsége és rajzoló képessége – nem a kezében van, hanem a fejében, az intellektusában.
[25] Amely esetben már képesek a „szárnyak” szerepét betölteni, mint az előbb említett „jó szándék” (Wineberg, Steinsaltz).
[26] Az érzelmi indíttatás (szeretet-félelem) az intellektus (tvuná) szülöttei (Mindel). A tvuná, értelem szintjén a ben és bát szavak (érzelmek) csak potenciálisan léteznek – csak a betűk, mint azok lehetséges összetevői (Steinsaltz). Mivel ezen a szinten még nincsenek érezhető, valódi érzelmek, csupán azok lehetősége van meg, és csak a zeir ánpin midot szinten válnak érezhető érzelmekké. Előfordulhat azonban az is, hogy a zeir ánpin átugorja az érzelmek szintjét, és egyenesen cselekvésre, málchutra jut.
[27] Zeir ánpin – szinte lefordíthatatlan kabbalisztikus fogalom. Mindel angol fordításában „small image”, ami a hét isteni „tulajdonságot” (midot) jelzi. A chászidok, a kabbalisztikus részek tanulmányozása során, csupán kezdőbetűivel – ZÁ – jelzik.
[28] Ezen a ponton Steinsaltz elmagyarázza, hogy azért vannak ezek a kabbalisztikus Megjegyzések a Tánjában széljegyzet formában, mivel olyan további témakörökre utalnak, amelyek nem szükségesek, a tárgyalt anyag megértéséhez – vagyis nem mindenkihez szólnak – de az „értő” érti őket. Azonban, hogy ez ne zavarja meg a tárgyalt anyag folyamatos értelmezését – ezek Megjegyzésekben (Hágáhá) szerepelnek, távirati stílusban, csupán utalás formájában.
[29] Ezidáig arról szólt RSZ, hogy a micváknak, a jó cselekedeteknek „szárnyakra” van szükségük, hogy „felszállhassanak”. Most elmondja, hová tart ez az emelkedés, „repülés”.
[30] Mint tudjuk, a Kabbala négy világot tart számon (fontosságuk sorrendjében): Ácilut (Emanáció); Briá (Teremtés); Jöcirá (Alkotás); Ászijá (Cselekvés). A Teremtés világa tehát, ahová a Tóratanulással ötvözött jó szándék felér – felülről a második.
[31] Sorrendben a harmadik világ, a Kabbala Négy Világában.
[32] Főleg a 38–39. fejezetekben.
[33] A fejezet mondanivalója röviden: még az olyan bénoninál is, aki nem képes arra, hogy az isteni meditációból valódi, érezhető érzelmei legyenek, ha a meditáció cselekedetekhez vezet, akkor Isten „összekapcsolja” az értelmet a cselekedetekkel, és úgy veszi, mintha az illető az érzelmeitől hajtva jutott volna a cselekvésre.
