A hit kérdése ma újra töprengésre késztet sok olyan embert, kik azt hitték, hogy ilyen aggályokkal szemben már megközelíthetetlenek. Ezek rájönnek, hogy nem tudnak már annyira hitvallás nélküli létükben bízni, s hogy felemás hiedelmeik nem elégítik ki őket. Mi hát az, ami megzavarta lelkinyugalmukat? Mi rendítette meg fensőbbséges hittagadásukat?
Az ok talán abban rejlik, hogy csalódtak a nem vallási hiedelmekben, a politikai vagy gazdasági csodaszerekben, melyekről azt hitték, hogy elhozzák a „merész, új világot”. Az előző nemzedék fanatikus istentagadása illúziónak mutatkozott. Az ember arra a következtetésre jutott, hogy talán sosem fog mélyére hatolni a különböző misztériumoknak, melyek a minap még elérhetőnek tűntek. A Nirvána-keresés is hiábavalónak bizonyult. Különösen a zsidó ember hajlott arra, hogy egy egyetemes emberiségről szóló álmot építsen ki, mely a származás és nemzeti hovatartozás határain felül áll, hol lelkesen maga mögött hagyhatja zsidó voltát. De az ilyesfajta álmok a valóság kényszere alatt hamarosan szertefoszlottak. Hibáztathatunk-e ma valakit, ha cinikusan viseltetik ama hiedelem irányában, hogy az ember képes tökélyre jutni?
Szerencsénkre a legtöbb zsidó, bárhogy éljen is, azonosítja magát a zsidósággal. Csak arra keresnek választ, hogyan tudnák kifejezni zsidó voltukat. Minthogy a zsidóság eredeti kívánalmai nagyjából ismeretlenek előttük, és vajmi keveset tudnak a zsidó szokásokról, félénken és elkötelezettség nélkül keresgélnek ama kincs után, melyet évszázadok nemzedékei rájuk hagytak. Micvák? Tóra? Halljunk többet felőlük! Mit kell csinálni a tfilinnel? Szabad ezt meg ezt tenni szombaton? Hogy tudjak imádkozni, ha nem tudok héberül? S ha már ezekre a kérdésekre választ kaptak, akkor jön csak a főkérdés: „Várjunk csak, és ha én mindebben nem hiszek?!” Világos, hogy a kérdés, hisznek-e a fentiekben, alapvető dolog, s úgy érzik, választ kell kapniuk rá, mielőtt további lépéseket tesznek, mielőtt teljes szívvel, bűntudat és álszentség érzése nélkül cselekedni tudnak.
A hit kérdése a legfőbb akadály, mely a zsidósághoz visszavezető utat kereső zsidó elé mered. Hogy haladhat tovább, ha híján van a hitnek?
Első dolgunk lesz tehát kijelölni a hit helyét a micvák létráján. A jobb megértés kedvéért a kontrasztot hangsúlyozzuk, majd közvetlen leírását adjuk. A nyugati zsidó – hisz világos, hogy róla van szó, mikor elnyugatiasodott kultúrájáról, nyugati felfogásáról és értékrendjéről, a zsidóságban és annak szokásaiban való járatlanságáról beszélünk – öntudatlanul is környezete kultúráját szívta magába és annak ki nem mondott nézeteit kritika nélkül tette magáévá, s ez a hozzáállás jellemzi őt különösen, mikor körülírja a hitet, és értékeli annak szükségességét.
A nyugati ember, legyen vallásos vagy ateista, úgy tartja, hogy a vallás a hitben gyökeredzik. A vallásost az a döntő kérdés választja el a vallástalantól, hisz-e vagy sem. Egy ember totális vallási létét az teszi igazzá vagy hamissá, hogyan válaszolja meg ezt a kérdést. Ez a nem zsidó, nyugati álláspont befolyásolja a zsidó embert atyái vallásával szemben, s ezért, mikor a maga hívő voltát és a vallás alapelveinek elfogadását vizsgálat tárgyává teszi, ijedtség vesz erőt rajta. Mikor szemtől szembe találja magát ezzel a kihívással – mert hiszen azt állítja, hogy ő nem „hívő” -, kész feladni a harcot, és a zsidóság keretén kívülre szorítani létét. Ez a nehézség, a hitnek ez a teljes hiánya döntőnek tűnhet mások szemében, de aki zsidónak vallja magát, annak ez valóban nem sok problémát okoz.
Vizsgáljuk meg a hit néhány oldalát! A Talmudban említenek egy rablót, aki, mielőtt betör egy házba, imát mond, és a Teremtő segítségét kéri feladatához. Ha imádkozik, hogyan lehet valaki rabló? Másfelől hogy jön egy rabló ahhoz, hogy imádkozzon? Egykönnyen elítélhetjük ezt a betörőt, egyszerű képmutatónak tartván, aki értelmetlen szöveget mormol magában. Ez kellemes fennsőbbségi érzettel tölt el bennünket, kik lelki magaslaton állunk. De ha így teszünk, elveszítjük az alkalmat, hogy magunkba nézzünk, s megvizsgáljuk a hit mibenlétét.
A chászid irodalom az ember tulajdonságait belsőkre és külsőkre osztja. A „belső” tulajdonságok azok, amelyeket érzékelünk: ilyenek a szív érzései és az agy gondolatai. Mikor az ember tettei nincsenek összhangban gondolataival és érzéseivel, agyában vagy szívében valami nincs rendben. Ha egy feltaláló elgondolása a rajztáblán kivihetőnek tűnik, de a valóságban megvalósíthatatlannak bizonyul, magában az ötletben kell a hibát keresni. E feltevés érvényessége ellenőrizhető. A hit ezzel szemben marginális tényező. Ha kiderül, hogy a hit nem hatékony, ez nem jelenti azt, hogy nem érvényes, vagy hogy valótlanságon alapszik. Lényegében a hit egészen más síkon létezhet, mint a gondolatok, az érzések, az ember szavai és tettei, s nincs semmi kapcsolat közöttük. Vannak olyanok, kiknek viselkedése egyáltalán nem illik össze azzal, amiben állítólag hisznek. Ez csak azt jelenti, hogy az ilyen ember nem következetes, de nem azt, hogy amiben hisz, az is puszta képzelődés.
„Az igaz ember hitében él” – mondja a próféta. Ez jellemzi a szentéletű embert. Nála nincs űr a hit és a cselekedet között, s joggal tartjuk őt igaznak. A Talmud Habakuk próféta e szavaiban látja aTóra lényegét. Mások szemében a hit és az élet elválasztható lehet egymástól, de a szent ember erre nem hajlandó. Az „igaz ember” életének minden vonatkozása hitét tükrözi vissza, s minthogy hite tiszta és önzetlen, élete is igaz élet. Érdekes, hogy a próféta nem a szentség és a hit között lát azonosságot, hanem a szentség és a hívő élet között. Lehet valaki hívő, ha nem él is hite szerint, mint azt az imádkozó betörő esetében láttuk.
Bár csak a Teremtő tud az ember lelke mélyére hatolni, hogy ítélkezhessen az ember hitének őszintesége felől, néha mégis megengedjük magunknak, hogy mások felől ítéletet mondjunk. Már láttuk, hogy valaki életmódja ellentétben állhat azzal, amiben hisz. Joggal állíthatjuk, hogy egy ilyen ember hite hiányos, hogy az illető felületes vagy képmutató. Igaz hit és vallott hit nem feltétlenül azonosak. Másfelől, a vallott ateizmus sem feltétlenül azonos a tényleges ateizmussal.
Amikor az ateisták imádkoztak…
Azon a feledhetetlen júniusi napon, 1967-ben, a Nyugati Fallal szemben esküdt ateisták imádkoztak és sírtak szívük mélyéből, csakúgy, mint az igazi istenfélők. Ateisták? A hitnek e szikrája, mely oly drámai körülmények között villant fel, fényt vethet arra, amit rabbi Snéur Zálmán, a chábád mozgalom megalapítója Tánjá című könyvében mondott a hit kérdéséről.
A rebbe azt állította, hogy születésénél fogva minden zsidó meg van áldva hittel, melyet őseitől „örökölt”, kezdve a három ősatyával. Élete folyamán a hit e szikrája a körülmények hatása alatt el-eltűnik (a lubavicsi rebbe „a hit felfedezését” egyenlőnek tartja a „lélek felfedezésével”). Az ember helyzete ez anyagi világban egyáltalán nem alkalmas arra, hogy ez a szikra lángra lobbanjon. A Teremtő közelléte nem nyilvánvaló, sem nem magától értetődő, a micvák kategorikus rendelkezéseinek a mindennap csábításai szegülnek ellen. Bizonyos erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy a hit lángra lobbanjon. Az embernek minden lelkierejét össze kell szednie, hogy gyengéin uralkodni tudjon. Puszta szemmel csak a múló perc élvezeteit látjuk, s olyankor a Teremtő micvái ködöseknek és jelentéktelennek tűnnek. Ha az ember úgy akar viselkedni, ahogy kell, hitére kell támaszkodnia.
Ez a hit a zsidó emberben születésénél fogva él, s fel lehet azt éleszteni, de nem ez a hit csúcspontja. Hogy ezt jobban megértsük, vizsgáljuk meg, mi a különbség a hit és az értelem között!
Vannak oly területek, melyeken az értelem dönt, s vannak olyanok, hol annak nincs helye. Az ember és értelme térben és időben korlátozott. Ha használunk is oly kifejezéseket, mint „végtelenség”, lehetetlen felfognunk az igazi végtelent, már csak azért is, mert egyéni létünk ellentétben áll vele. Ha tényleg van valami végtelen, hogyan létezhetünk mi magunk? (Ez persze egy klasszikus teológiai probléma, melyet a chábád chászid irodalom részletesen taglal, de jelenleg nem ez fejtegetésünk tárgya). Ha végtelenről beszélünk, az nem egyenértékű a matematikusok „végtelen számával”, hanem valami végérvényes, ami kizár minden más létezést, s ezért csakis egyetlen „végtelen” lehetséges, más nem létezhet. „Nincs más kívüle” – mondjuk azÁlénu záróimában. A végest, bármily hatalmas legyen, fel tudjuk fogni, s ezen a téren tanulással ki tudjuk bővíteni ismereteinket. Magától értetődő, hogy ezek a területek egyénenként különbözők, de a végesen túl az értelem nem képes működni.
(A hit egy másik területe az, amit „nem lehet bizonyítani”. Ezt a kinyilatkoztatásról szóló fejezetben tárgyaljuk. Ilyen a Messiásba vetett hit. Maimonides ezt igen erőteljesen fejezi ki: „Hiszem teljes hittel…”. A Messiás olyasmi, amit nem lehet szemmel láthatóan, vagy logikusan bizonyítani, ez egy elfogadott vagy elvárt, hitbeli dolog. Figyeljük meg, hogy a hit nincs ellentétben a tudással! A hit és az értelem között vélt ellentmondás csak képzelet szüleménye.)
De ha az ember nem tudja felfogni a végtelent, az nem jelenti azt, hogy a végtelen nem létezik. Igazság szerint az ember fel tud fogni egy ilyen állapotot, de nem az eszével. Ez csak a hit által lehetséges. A hit ott működik, ahol az értelemnek nincs helye. Beszélhetünk a végtelenről, de a Teremtőt csak negatív jelzőkkel tudjuk körülírni: nincsenek korlátai stb. Mi hát ez a végtelen? Nem tudjuk, és nem is tudhatjuk. De hiszünk benne, hogy a Teremtő a teljes végtelenség, hogy nincsen vége, nincsenek korlátai, hogy minden értelmen és felfogáson felül áll. Mi több – és ez a lényeg – hisszük, hogy a végtelen Isten és a parányi ember között kapcsolat jöhet létre. Hogy a Teremtő felfedte kívánalmait és gondolatait, hogy törődik az ember életével, s hogy meghallgatja, ha az hozzá fordul.
Térjünk most vissza az érdekelt zsidóhoz, aki igenli a zsidóságot, de zavarja az, hogy nem képes „hinni”! Hogyan tud úrrá lenni a hit e hiányán? A hit egy micvá, melynek fontosságához, s talán legfőbb fontosságához, nem fér kétség, de mégis csak egyike a 613 micvának, egyenrangú azokkal, egy a sok micvá között, melyeket be kell tartanunk. A hit nem próbaköve a zsidó létnek, nem is az első lépés feléje.
Másoknál lehet a hit vallásuk esszenciája vagy legalább is az első, elkerülhetetlen lépés a vallás felé. A zsidó számára a hit nem az első lépés, hanem a Tóra szerinti élet eredménye. A zsidóság nem a hittel kezdődik; az utána jön.
A rebbe a „hitpásztor” kifejezést úgy magyarázta, hogy a hitet „legeltetni”, táplálni kell. A hit táplálékra, megerősítésre, gondozásra szorul. A rebbe hangsúlyozta, hogy Izrael népe természeténél fogva örökölt hittel van megáldva, de azt mondta, hogy a zsidónak ezt messze túl kell haladnia. A micvák – mondta – közvetlen kapcsolatban állnak a végtelennel, mert Isten akaratát fejezik ki; a micvák teljesítése útján az ember kapcsolatot teremt a végtelennel. A Tóra-tanulás micvájának teljesítése által az ember értelme az isteni „értelemmel” fonódik egybe; a beszéddel kapcsolatos micvák teljesítése útján kifejező képességünk az isteni kifejezésmóddal párosul; a cselekvést követelő micvák teljesítése által az ember teljesítőképessége az istenihez kapcsolódik. A micvák teljesítése Isten létezését az ember felfogáskörébe hozza; a mindenen túli és minden feletti Isten bevilágítja az ember lelkét; nincs többé távol tőle, nem is közömbös a gyarló, halandó ember iránt. Most már talán „érti” az ember Istent? Értelme továbbra is korlátozott, de hívő képessége által fel tudja fogni az Istent, amire azelőtt nem volt képes.
S még egy gondolat a hitet illetően: úgy gondolom, hogy a „vak hit” kifejezésben rejlő lenéző szemlélet értelmetlen szószaporítás. Létezhet-e egy, talán valószínűbbnek tűnő „látó hit” vagy „értelmes hiedelem”? Ha egy gondolat világos vagy érthető, mi szükség van hitre?
Ha egy gondolat érvényességét nem lehet bizonyítani vagy kimutatni, annak elfogadása nem „vak” hiedelem? A „vak hit” negatív jelentése az, hogy a hit egyértelmű a tudatlansággal, menekülés a gondolkodás rigorózus követelményeitől. Sajnálom, de a hitetlen nem gondolkodik alaposabban, mint a hívő. A hívő tudja mindazt, amit a hitetlen, de nem jutott zsákutcába. Nem fogadja el, hogy az ész korlátozottsága egyértelmű az ember törekvéseinek korlátaival. Mikor a hívő rájön, hogy az ész fegyverei már nem használhatók, egy más emberi tartalékhoz fordul oly útmutatásért és válaszért, melyre az értelem már nem képes. A tartalék, melyre szüksége van: a hit.
