Köves Slomó: Tánjá, a Közepesek könyve

32. fejezet

A felebaráti szeretet igazi jelentése 

Ha a test másodlagos, a lélek szintjén egyek vagyunk

 A fentebbi javaslat szerint cselekedve – ha megvetéssel tekint tulajdon testére, és csak a lélek örömében találja igazi örömét – egyenes és könnyű utat talál az ember a micva[1] teljesítésére, miszerint „Szeresd felebarátodat mint önmagadat”, Izrael minden lelke számára, nagy és kicsiny esetében egyaránt. Mert hisz megveti, lenézi tulajdon testét, lelkét és szellemét illetően pedig ki tudhatja annak nagyságát és kiválóságát gyökerében és forrásában, az élő Istenben? Ráadásul minden [lélek] egyenlő, és mindegyiknek egyetlen Atyja van – ezért hát egész Izrael valódi testvéreknek neveztetnek, az egyetlen Istenből forrásozó lelküknek köszönhetően. Mivel csak a testeik különülnek el egymástól. Ezért van az, hogy azok között, akik a testüket becsülik többre, s a lelküket másodlagos fontosságúnak tartják, bizony nem lehetséges igaz szeretet és testvériség, hanem csak olyan [szeretet], amely feltételhez kötött.  

A felebaráti szeretet, mint a „Tóra lényege”

Erre gondolt az idősebb Hillél, amikor azt mondta[2] ennek a parancsolatnak a betöltéséről: „Ez az egész Tóra, a többi csak kommentár hozzá” stb. Mert az egész Tóra alapja és gyökere a lélek felemelése, felmagasztalása a test fölé, hogy elérje minden világok forrását és gyökerét, s hogy lehozza az Éjn Szof áldott világosságát Izrael közösségére, amint az később majd kifejtést nyer,[3] vagyis az Izrael összes lelkét magába foglaló kútforrásra, s hogy „egyek legyenek az egyben”. Ez lehetetlen, ha, Isten mentsen, nincsen egység a lelkek között, mert az egyedül szent Isten, áldassék, nem lakik tökéletlen helyen,[4]ahogyan az imában mondjuk: „Áldj meg minket, Atyánk, minket együtt, a te jelenléted világosságával”,[5] ahogyan arról hosszasan szóltunk már másutt.  

Kell-e gyűlölni a vétkest?

Ami pedig azt a talmudi kijelentést[6] illeti, hogy „aki látja barátját vétkezni, meg kell őt gyűlölnie, és jelentenie kell a dolgot tanárának is, hogy az is utálja meg őt érte”: ez csak olyanra érvényes, aki társunk a Tóra tanulmányozásában és a parancsolatok megtartásában, és az is szükséges, hogy előbb teljesítettük a parancsolatot:[7] „Intsed meg felebarátodat, újra meg újra”, azaz „azt, aki veled tart a Tórában és a parancsolatokban”, és aki ennek ellenére sem bánta meg vétkeit, amint az a Széfer cháredimben írva van. De ami az olyan embert illeti, aki nem társunk és nem bensőséges ismerősünk, az ilyennel kapcsolatban az idősebb Hillél azt mondja:[8] „Légy Áron főpap tanítványa, szeresd és keresd a békét, szeresd Isten teremtményeit, és vond őket közelebb a Tórához.” Ez azt jelenti, hogy még az olyanok esetében is, akik messze vannak az Örökkévaló Tórájától és az Ő szolgálatától, s ezért mindössze csak „teremtményként” említtetnek, nos, az ilyeneket is a szeretet erős kötelével kell magunkhoz vonzani, hiszen talán sikerül közelebb hozni őket a Tórához és az istenszolgálathoz. Ha kudarcot vall is az ember, nem vétette el a felebaráti szeretet parancsa megtartásának érdemét. Ami pedig azokat illeti, akik közel állnak az emberhez, és akiket már megintett, de mégsem bánták meg vétkeiket, noha meg kell vetnie az ilyeneket, kötelessége marad az is, hogy szeresse őket, és mindkettő jogos: a megvetés a gonoszságukért, a szeretet pedig a rejtett jóért, ami bennük van, ami a bennük lévő isteni szikra, mely átjárja isteni eredetű lelküket. Az embernek együttérzést kell gerjesztenie lelkében [az ilyenekben lévő isteni lélek iránt], amely mintegy fogságban van, a szitrá áchrá fogságában, mely fölötte diadalmaskodik a gonosz emberben. A könyörület megrontja az utálatot és szeretetet szül, ahogyan a következő vers [értelmé]ből tudjuk:[9] „Jákób, aki megváltotta Ábrahámot”. (Ami Dávid királyt illeti, béke legyen vele, aki ezt mondotta:[10] „Teljes gyűlölettel gyűlölöm őket”, olyan eretnekekről és istentelenekről beszél, akinek nincsen részük Izrael Istenében, ahogyan arról a Talmud a Sábbát traktátus 16. fejezetének kezdetén szól.)[11]