14c. 📖 Slomó sátra – gondolatok a hetiszakaszhoz

Életünk tönkretételének tíz szintje

Életünk tönkretételének tíz szintje

Egyiptom rólunk szól

A széder este egyik legemlékezetesebb pillanata, amikor kisujjunkat a borospohárba mártjuk, és az Egyiptomra mért tíz csapás mindegyikénél egy-egy cseppet kiveszünk poharunkból. A szokás közismert magyarázata szerint  azért tesszük ezt, mert még a szabadulás estéjén sem engedhető meg, , hogy szabadságunk öröme kárörömmé változzon. „Midőn elesik az ellenséged, ne örülj, s midőn megbotlik, ne vigadjon szíved” – tanítja a Próféta (Példabeszédek 24:17.). Az, hogy egy kicsit elveszünk szabadságunk italából, arra emlékeztet bennünket, hogy még a legsúlyosabb ellenségeink vesztekor is kell lennie bennünk együttérzésnek..

Van azonban ennek a hagyománynak egy másik vetülete is: Borospoharunk fogyatkozásával arra teszünk utalást, hogy az egyiptomiak veresége és a héberek szabadulása rólunk szól. Nem csak őseink menekülése, hanem elnyomóink veszte is a mi történetünk. A történet minden része és minden szereplője ott van bennünk. A lelkünkben örökké viaskodó önző egocentrizmus és a vele szemben álló igazságot kereső lelkiismeret nem más, mint Egyiptom és a héberek harca. Az egyiptomi fogság nem más, mint saját lelkiismeretünk, más szóval, isteni lelkünk rabigája, állati ösztöneink irracionális, de annál erősebb vonzása  alatt. Egyiptomból szabadulni pedig annyit tesz, mint levetni magunkról rossz tulajdonságainkat és jellemvonásainkat, lerázni magunkról saját korlátainkat.

A lélek tíz jellemvonása

A Kabbala tanítása szerint[1] nincsenek jó és rossz tulajdonságok (Tánjá 3.; 6.;). Alapjában véve minden képesség és jellemvonás attól lesz jó vagy rossz, hogy milyen tartalommal van megtöltve, milyen helyzetben és hogyan alkalmazzuk. A szeretet, az önbizalom, a szerénység ugyanúgy lehet nagyon káros és erkölcstelen vonás, mint ahogy a gyűlölet, a szenvedély, vagy a gőg is válhat kifejezetten jó tulajdonsággá. A hiúságba átcsapó önbizalom, a bűnös kéjvággyá fajuló szeretet ugyanúgy rossz, mint ahogy a tisztesség iránti szenvedély, vagy a gonoszsággal szembeni gyűlölet követendő jó.

Az egyiptomi tíz csapás története azt mutatja meg nekünk, hogy a kabbala szerinti tíz alap-attribútum hogyan válhat önsorsrontó érzelemmé, , ha a romboló egyiptomi utat választjuk. A lélek tíz szféráján alulról felfelé haladva, a tíz csapás mindegyike egy-egy torzulása a velünk született lelki képességeknek, amelyek tiszta minőségükben a következők:

Málchut – Önbizalom

Jeszod – Kapcsolat

Hod – Alázat

Necách – Ambíció

Tiferet – Könyörület

Gvurá -Szigor

Cheszed – Szeretet

Biná – Intelligencia

Chochmá – Bölcsesség

Keter – Identitás

Az egyiptomi lélek tíz  önsorsrontó csapása

Ha azonban az egyiptomi atmoszféra tölti meg ezeket tartalommal, akkor önromboló tíz csapássá változik ez a kiváló tíz tulajdonság. A következőképpen:

1) Vér – Romboló önbizalom

A Nílus vízének vérré válása, a túlzott önbizalom mások pusztításába fajulását jelképezi. Egyiptom biztonságát a Nílus biztosítja, hiszen az egzisztenciát biztosító földművelés alapja a minden évben kiáradó folyó, ami így nem véletlenül nem csak az ország materiális éltetője, hanem spirituális lényege  is. A folyó vérré válása azt a torz állapotot fejezi ki, amikor saját egzisztenciális biztonságunk, szellemi vagy spirituális fölényünk mások pusztításához, valós vagy virtuális vérontáshoz vezet. Ha személyesen vagy kollektíven – mint közösség – úgy érezzük, hogy mások degradálása által erősödhet tovább saját legitimitásunk.

2) Békák – Rideg intimitás

A béka hidegvérű kétéltű, amely hideg klímában költi tojásait. A békák csapása így annak az embernek a mentális állapotát fejezi ki, aki Egyiptom pszichózisában él, amely az intim kapcsolatok rideg szenvedélynélküliségét szimbolizálja. Ez a mentálhigiéniás állapot megfosztja az embert attól, hogy valódi érzelmekkel fűtött emberi kapcsolatot éljen meg a hozzá közel állókkal: gyerekével, szüleivel, házastársával, vagy testvérével. Ez az apatikus ember lelkiállapota, aki – ha megkérdezik, mi a különbség a tudatlanság és az érzéketlenség között – azt válaszolja: „Nem tudom és nem is érdekel”.

3) Tetvek – Egészségtelen, túlzott szerénység

A zsidó erkölcsi tanítás szerint az alázat az egyik leglényegesebb elérendő jellemvonás. Ábrahám ősatyánkról azt írja a Tóra, hogy Istennek tetsző módon így nyilatkozott magáról „én por és hamu vagyok.” (1Mózes 18:27.). Nem véletlen, hogy mindennapi imáinkban háromszor is elmondjuk: „legyen lelkem olyan, mint a por mindenki előtt!” (Mindennapi ámidá). A Sors kiszámíthatatlan misztériumaival szemben nem haszontalan, ha megtartjuk az alázat képességét, és mindig emlékeztetjük magunkat Istennel szembeni pozitív kiszolgáltatottságunkra, arra, hogy „Mert az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és a ti útjaitok nem az én útjaim” (Jesájá 55:8.), és arra hogy „mind a hősök semmit sem érnek előtted, a hírességek mintha nem is léteznének, a bölcsek tudatlanok, az okosak esztelenek, mert tetteik nagy része semmis, teljes életük hiábavalóság, és az ember semmivel sem több az állatnál, mert minden hiábavaló” (Reggeli imádság).

Azonban a nem helyénvaló szerénykedés, a szükségtelen behódolás lerombolja szellemünket és eltompítja pozitív lendületünket. Az ilyen – szükségtelen – megalázkodás esetén, az ember úgy gondol magára, mint valami haszontalan  élősködőre. Ez az önromboló egyiptomi szerénység, az egyiptomi homokból lett tetvek.

A szentéletű karlini Áron szokta mondani: „Az önsajnálat nem bűn, de rosszabb a hatása, mint a legsúlyosabb bűné.”

4) Vadállatok – Kegyetlen vérszomjas ambíció

„Akinek száz van, kétszázat akar. Aki pedig kétszázzal bír, az már négyszázra hajt.” – Szól a Midrás nagyon találó megállapítása (Kohelet rábá 1:13.), az ember egyik legalapvetőbb jellemvonásáról, az ambícióról.  A nagyravágyás talán az egyik legszükségesebb karaktervonásunk, de éppen ez az a tulajdonság is egyben, amelyik igen könnyen letérhet az egészséges haladás vágányáról.

Az egyiptomi vadállatok pusztítása nem más, mint a törtetésbe fajult igyekezet. Az a becsvágy, ahol tekintet nélkül mindenkit eltaposunk és felfalunk, akiről úgy véljük, hogy  az elénk kitűzött célok útjába áll.

5) Járvány, dögvész – Hamis könyörület, számító együttérzés

A Kabbala tanítása szerint a tiferet, a könyörület attribútuma azért a „szépség” elnevezést viseli, mert a könyörület tulajdonsága a cheszed-jóság/szeretet érzésén  is túltesz. A szeretettel ellentétben, amely „minden bűntettet eltakar” (Példabeszédek 10:12.), a könyörület olyan helyzetekre jellemző érzelem,  amelyekben  teljesen tisztában vagyunk a másik fél hiányosságaival, és azok ellenére tartjuk őt könyörületünkre érdemesnek. Az együttérzés akkor igazi, ha az amúgy tőlünk távol állókkal – olyanokkal, akiket talán nem is kifejezetten szeretünk – tudunk azonosulni.

Az egyiptomi részvét azonban hamis. Olyan számító közeledés, mint a járvány, a közelségnek az a formája, ahol a részvétünket csak azért nyilvánítjuk, hogy embertársunk gyengéit kihasználjuk és saját céljaink érdekében végül is kárára fordítsuk.

6) Kiütések – Brutális visszautasítás

Az égető kiütések voltak az egyiptomi pusztítás hatodik csapása. A tűz a Kabbala szimbolikájában a visszautasítást, az elvetést jelképezi. Ahogy a tűz fájdalmas sérüléseket tud okozni, úgy a megtagadás is sebet ejt. Ahogy a tűz a földtől elfelé lángol, úgy a visszautasítás is embertársunktól elfelé mutat irányt.

Ezzel együtt tudni kell adott pillanatban visszakozni és elutasítani, ugyanúgy, ahogy tudni kell befogadni és közeledni, amikor az úgy szükséges. Az egészséges lélek tudja mikor kell ölelni, de tudja azt is mikor kell eltaszítani. „Ideje van a megszaggatásnak és ideje az összevarrásnak; ideje van a hallgatásnak és ideje a beszélésnek” – ahogy Salamon tanítja (Prédikátor 3:10.).

Ha azonban az elutasítás képessége céltalan gyűlöletté és kegyetlenséggé fajul, akkor a lelkünk tüze bizony pusztító erővé válik.

7) Jégeső –jeges szeretet

A tűzzel, mint elutasítással ellentétben a szeretet, az élet kifejezése a víz. A Kabbala fogalomtárában a víz – mely természeténél fogva mindig fentről lefelé áramlik –  az odaadást, a szeretetet fejezi ki. A víz az éltető eső, létezésünk és megélhetésünk alapja, a jeges eső azonban mindent elpusztít, növekedés helyett rombolást hoz. A jégeső azt az öncélú, önző szeretet fejezi ki, amely nem a másik emberről, hanem csakis saját kielégítésünkről szól. Ez a fajta szeretet inkább tönkre teszi „szeretteinket”, mint építi őket.

•••

Egyszer egy fiatalember házassági tanácsért fordult a rabbihoz.

„Szereted a feleséged?” – kérdezte a beszélgetés egy pontján a rabbi.

„Természetesen” – válaszolt az ifjú férj.

„És a sült csirkét is szereted?” – kérdezősködött tovább.

„Persze, persze” –mondta a tanácstalan ifjú elképedve.

„Akkor miért van az?” – tette fel a költői kérdést a rabbi – „Hogy az egyiket megeszed, a másikkal meg együtt élsz?”

8) Sáskajárás – A megrontott intellektus

Az emberi intelligencia, az Örökkévaló legnagyobb ajándéka Ádám leszármazottainak. Ez az az eszköz, amellyel saját állati ösztöneinken felül tudunk kerekedni, és az állatvilágból kiemelkedve élni tudunk morális kérdésekben a  szabad választás lehetőségével. Ugyanakkor ez az a képesség – ami éppen magas kvalifikáltsága okán – a legnagyobb pusztítást tudja okozni, azzal hogy képes a leggonoszabb bűnt is racionalizálni és értelemmel felruházni.

A sáskák minden maradék értéket, minden mozdítható és mozdíthatatlan növényt és állatot elpusztítottak Egyiptomban. A spirituális sáska nem más, mint a korrupt logika, amely minden morális alapot felforgat és amozdíthatatlan, alapvető erkölcsi normákat is megkérdőjelezi, sőt diszkreditálja. Az „egyiptomi intelligencia” az a fajta szellemi nyitottság, ahol az agy is kiesik a tággá nyitott nyíláson.

9)Sötétség – a szellemi bezárkózás

 „Ki a bölcs? Aki mindenkitől tanul.” – okítanak Bölcseink (Ávot 4:1.). Az emberi intellektus világában a sötétség, a sáskajárás ellentéte, a másik véglet. A szellemi gyarapodáshoz ugyanis  az egészséges nyitottság és mindenek előtt az alázat szükséges, hiszen először fel kell ismernünk saját tudásunk és intelligenciánk korlátait ahhoz hogy valami újat tudjunk befogadni.

Az intellektus gőgje, az önteltség megfoszt minket a megvilágosodás felemelő élményétől és sötétségbe vezet. Olyan sötétbe, ahol a saját szűk perspektívánkon kívül semmit sem látunk.

10) Az elsőszülöttek halála – az identitás halála, az önmegtagadás

Az utolsó csapás szimbolizálja azt a végső pusztítást, amelyben az egyiptomi szellemiség már nem csak a tudatos és mindennapi funkciókat teljesítő képességeket rombolja szét, hanem az ember legbelső öntudatát: a tudatalattit (vagy a kabbala nyelvén: a tudat felettit).

A kabbala fogalmai között az elsőszülött a lélek legmagasabb szintjét:a tudatos működést biztosító képességek alapját képző tudatalattit jelképezi. Ez a keter, a korona, amely nem más mint a legbelső akarat, amely minden létező képességet mozgásba hoz. Az elsőszülöttek halála az az állapot, amikor a folyamatos erőszak és durvaság teljes személyiségünket változtatja meg és mintegy megöli valódi pozitív egyéniségünket.



[1] Ez az írás Yosef Jacobson rabbi tanításán és az általa jelölt forrásokon alapszik, amely a chabad.org-on jelent meg

  • Küldés emailben

Fejezetek