Milyen akadályokba ütközhet a családfakutatás, ha a közelmúlt viharai eltörölték a nyomokat? A TalkSlo estjén a zsidó családtörténetek feltárásának lehetőségeiről és buktatóiról esett szó.
A családfa nem csupán nevek és dátumok rendszere, hanem identitásunk egyik legfontosabb forrása. A TalkSlo legutóbbi estjén az Óbudai zsinagóga kidustermében a zsidó családtörténetek kutatásának nehézségeiről és tanulságairól beszélgetett Köves Slomó rabbi és Lengyelfi Edit transzgenerációs családfakutató.
Mi fán terem a családfa?
Erre az izgalmas kérdésre kereste a választ Köves Slomó, az EMIH – Magyar Zsidó Szövetség vezető rabbija, amikor a legutóbbi TalkSlo alkalmával az Óbudai zsinagóga kidustermében Lengyelfi Edit transzgenerációs családfakutatót látta vendégül.
Az est során elsősorban a hányatott sorsú hazai zsidóság közelmúltbeli generációinak eredetéről esett szó. A pontos felderítés előtt számos akadály tornyosul: elég csak a névmagyarosításokra, a kikeresztelkedésekre vagy az örökbefogadásokra gondolni. A második világháború során hitközségi anyakönyvek tűntek el vagy semmisültek meg a mostoha körülmények közepette.
Innen ered a Lengyelfi név
Lengyelfi Edit saját családfájáról is mesélt. Vezetékneve úgy alakult ki, hogy egyik ősének neve lengyel nyelven íródott, ebből lett a Lengyelfi név. Ezen a néven vált ismertté az egykori Magyar Televízió neves zenei szerkesztője, az Erkel-díjas Miklós, akinek neve összeforrott olyan emlékezetes műsorokkal, mint a „Röpülj páva”, a „Nyílik a rózsa” vagy a „Vasárnapi muzsika”. A zsidó származású zeneszerzőkről sem feledkezett meg: Kálmán Imre születésének 100. évfordulója alkalmából készült műsort is ő szerkesztette.
DNS és a zsidó meglepetések
Az eredetileg közgazdász végzettségű Lengyelfi Edit kezdetben a szakmáját gyakorolta, majd saját családja története által inspirálva kezdett családfakutatással foglalkozni.
A beszélgetés elején szóba került a MyHeritage genetikai (DNS-) adatbázisán alapuló vizsgálat is. A kutatások szerint a magyarországi leszármazottak 12,5 százaléka rendelkezik legalább 10 százaléknyi, askenázi zsidókra jellemző genetikai örökséggel; 7,6 százalékuk legalább 25 százaléknyi (egy nagyszülőnyi), míg 4,2 százalékuk legalább 50 százaléknyi (egy szülőnyi) askenázi felmenővel.
A kutatónőt gyakran keresik meg olyanok, akik nem számítottak arra, hogy zsidó felmenőik vannak, és szeretnék feltárni rokoni kapcsolataikat. Manapság az is egyre gyakoribb, hogy születésnapra családfával ajándékozzák meg az ünnepeltet.
Akadt azonban olyan eset is, amikor egy családi ág felderítése a név és a születési adatok ismeretében majdnem lehetetlennek bizonyult. Végül kiderült, hogy az egyik dédapa német zsidó nevét magyarosította, sőt, ki is keresztelkedett, ez okozta a nehézségeket. Amikor a nem várt eredet napvilágra került, a megrendelő lemondott ennek az ágnak a bemutatásáról.
Az ellenkezőjére is volt példa: egy női felmenő német neve nem-zsidó, hanem sváb származásra utalt, így az alijázási szándék meghiúsult.
Mikor kezdünk kutatni?
Tapasztalat szerint az emberek 40–50 éves koruk körül kezdenek intenzívebben érdeklődni családjuk múltja iránt, gyakran egy rokon halála után, amikor a hátrahagyott okmányokat, fotókat és leveleket rendezik.
Lengyelfi Edit felhívta a figyelmet arra, hogy az állami anyakönyvek kutathatóságát – amennyiben nem az érintett vagy egyenesági rokona igényli az adatokat – úgynevezett védelmi idők szabályozzák. A 2024. évi XIV. törvény értelmében az adatok a bejegyzés keletkezésétől számított meghatározott idő elteltével kutathatók korlátozás nélkül:
- a születési anyakönyv 110 év,
- a házassági anyakönyv 86 év,
- a halotti anyakönyv 30 év után.
A zsidó családok kutatásánál előny, hogy a sírhelyeknek nincs „lejárati idejük”, így a temetők irodáiban a születési és halálozási dátumok gyakran elérhetők. A kutató a polgári és felekezeti anyakönyvek mellett levéltári forrásokat, valamint az Arcanum korabeli újsággyűjteményét is használja.
Vallás az anyakönyvekben
Köves Slomó elmondta: havonta egy-két megkeresést kap olyanoktól, akik nemrég tudták meg zsidó származásukat, és ezt szeretnék igazolni. Rabbi igazolást azonban ebben a formában nem lehet kiállítani.
Az 1894. évi XXXIII. törvénycikk rendelte el az állami (polgári) anyakönyvvezetést, amely 1895. október 1-jén lépett hatályba. Ettől kezdve a születéseket, házasságkötéseket és halálozásokat állami tisztviselők vezették. Korábban kizárólag az egyházak végezték az anyakönyvezést.
Az 1947. évi XXXIII. törvény kimondta a felekezetek közötti különbségtétel megszüntetését, így az állami anyakönyvekben a vallást többé nem tüntették fel. Az egyházi anyakönyvekben azonban a vallási hovatartozás továbbra is szerepelt.
Ha ma valaki 1947 előtti állami anyakönyvi másolatot kér, külön kérésre feltüntethetik a vallást. Előfordult, hogy valaki kikeresztelkedett, így halotti anyakönyvében már más felekezet szerepelt.
A családfakutatók szerint az 1920-as évekig – illetve a zsidótörvények hatálybalépése előtt – ritkább volt a kikeresztelkedés. A névmagyarosítás viszont már a 19–20. század fordulójától jellemző volt, és nemcsak a zsidók éltek vele: az idegen hangzású nevek gyakran hátrányt jelentettek a munkavállalásban.
Korábban szinte kizárt volt, hogy valaki az anyakönyvi kivonatában az „izr.” bejegyzést más vallásra hamisítsa, hiszen az üldöztetés veszélye miatt inkább szabadulni akartak ettől. Manapság azonban előfordul illegális retusálás is. Akadt olyan eset, amikor valaki a hivatalos „izr.” rövidítés helyett a „zsidó” szót írta be – ezzel azonban éppen a hamisítás vált nyilvánvalóvá.
Olyan történet is ismert, amikor egy asszony a halálos ágyán vallotta be lányának, hogy örökbe fogadták, így a lány nem volt zsidó származású, noha annak tartották.
Források és lehetőségek
Az egyházi anyakönyvek – ha fennmaradtak – sokat segíthetnek a származás megállapításában. A gyászjelentések közül számos megtalálható a Széchényi Könyvtárban; ezek gyakran felsorolják a gyászoló hozzátartozókat, ami segíti a családi kapcsolatok feltárását.
Az adatvédelem alatti nevekhez is gyakran hozzá lehet jutni kutatási céllal.
A mormon egyház számos ország anyakönyveinek másolatát digitalizálta, amelyek az interneten is hozzáférhetők. Hasznos forrás a Hungaricana internetes gyűjteménye, valamint az öröklet.hu adatbázisa is.
A nagy érdeklődéssel kísért beszélgetés végére egyértelművé vált, hogy a családfa nem pusztán múltidézés, hanem identitásunk egyik kulcsa, még akkor is, ha olykor meglepő vagy nehéz igazságokkal szembesít.
A borítókép a MILEV gyűjteményében lévő egyik családi fotóból készült.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.