Hol volt a zsidóknak először családnevük? II. József rendelete milyen hatással bírt? Vajon tényleg számított, hogy milyen nevet kapott gazdag és szegény zsidó? Ezekre és hasonló kérdésekre kaphatja meg a választ!

A legelsők

A spanyol, illetve francia és olasz fennhatóság alatt élő zsidók már jóval korábban kivették, helyesebben kivehették részüket a befogadó nép kulturális életéből, sűrűbben érintkeztek a társadalom egészével, mint az askenáz, elsősorban a közép- és kelet-európai zsidók. Így aztán nem is annyira meglepő, hogy a spanyol, francia és olasz zsidók már a 15. században rendes családnevekkel szerepeltek, méghozzá nem is akármilyen neveken – ahogy Mandl Bernát (1852–1940) pedagógus, történetíró fogalmazta:

„oly szép hangzású nevekre akadunk, melyeket tőlük méltán megirigyelhetne akár a leghiúbb parvenü is, ki nemesi praedikátumra áhítozik. Ilyen például don Joszef Pichon, don Samuel Abrabanel, Ezra Galigno, Jakab Pereira, Abraham da Cota, don Meir Alguades, Manasse de Veson, Jakab de Pous Soint-Mayence, Matatia Provaence, Moses da Rieti, Elia del Mdigo, Gudlielmo di Portalcone, Obadja da Bertinoro…”

A zsidó Giuseppe Ottolenghi (1838–1904) olasz tábornok és hadügyminiszter családja már a 16. században is az Ottolenghi név alatt szerepelt! Sőt, az Ottolenghi név egyidős volt a szintén Olaszországban használatos Hagri vezetéknévvel, mely nemkülönben a név viselőinek magyar szármázását jelzi, utalva Magyarország hagyományos elnevezésére, mint „Hágár országára”.

Érdekes módon a spanyol és olasz zsidók eredetileg a papi származásukat sem mint vezetéknevet használták, hanem azt – büszkeségből – a családnevük előtt tüntették fel, mint például Jakob Kohen Lobato, vagy nő esetében: Sara Cohanet de Rocka.

Az askenáz gyakorlat

Ezzel szemben Európa belső részein a családnevek okmányszerűleg – de igen szórványosan – legelőször Kölnben, 1106 körül, aztán Zürichben 1145 körül tűnnek fel, s érdekes módon nem felsőbb rendelkezések folyományaként, hanem magánkezdeményezésekként. Az akkori „hivatalok” sokáig vonakodtak is vezetékneveket rögzíteni, melyek legtöbbször a nemesek birtoknevét, esetleg foglalkozást, illetve gúnynevet fejezett ki.

Elvétve már ezekből a korai századokból is ismerünk zsidó vezetékneveket, például a Heller többször előfordul a 13. századi Németországban, vagy a Grünzweig Baselban. Az 1320-as évekből pedig a következő családnévvel rendelkező bécsi zsidókat ismerjük: Jozsua Endisheim, Josef Wertheim, Moses ben Hillel Koref, Moses Malach, Abraham Szofer.

Akárhogyan is, Németországban egészen a 16. század elejéig nem számított bevett gyakorlatnak a vezetéknevek használata. Utána viszont, amikor elkezdett hódítani a kettősnév használat, már a német zsidók is használni kezdték. Ebben, a kezdeti időben leggyakrabban használt nevek a következők voltak: Bauer, Berger, Haas, Epstein, Kann, Reis, Schiff, Schwarz, Strausz, Wertheim és Zunz.

Magyar zsidó nevek

Talán sokak számára meglepő lehet, de

1350-ben Budán élt egy Hosszu Salamon nevű zsidó,

a 16. századi Magyarországról pedig a következő zsidókat is ismerjük: Fekete József, Gazdag Jakab, Nagy Izrael, Csech (Cseh) Jakab, Kis Salamon stb. Persze ezeket a neveket eleinte csak a megkülönböztetés, esetleg minősítés végett használták a hozzájuk közelállók, azonban van arra néző bizonyíték, hogy idővel némelyik név családnévként is meghonosodott, s így bármennyire is német csengésű vezetékneveket gondolnánk az első hazai zsidó nevek között, a Kis és a Fekete sokkal régebbiek.

A törökök után

Aztán a török hódoltság idején a hazai zsidó közösségek valóságos gettókba kényszerültek, illetve felszámolódtak, így nem igazán volt szükség a héber nevükön kívül másra. Csak a 17. század végén, a törökök kiűzetése után, amikor újból megkezdődött a zsidók magyarországi betelepülése, akkor találkozunk újból zsidó vezetéknevekkel, melyek elsősorban a származásukra utalnak, mint például: Hamburger, Herlinger, Kreilisheimer, Leidesdorfer, Mannheimer, Oppenheimer, Pappenheimer, Prager és Walliser.

A tót vidéken élők között szlavizált patronymikonokat, külalakra vonatkozó, foglalkozásra utaló esetleg gúnyneveket is találunk, úgy mint: Schimerlik = „simonfi”, Verbovszky = „verbói”, Pollacsek = „lengyel”, Safranek = „fűszerkereskedő”, Bellák = „fehér”, Dluhy = „hosszú”, Chlamtacs = „faló”.

A rutén és szerb vidékeken élő zsidók pedig jobbára az atyáik nevét őrizték meg, így például: Berkovics, Davidovics, Herskovics, Lebovics, Lefkovics, Markovics stb.

S milyen neveket viseltek a magyar zsidó ősök 1780 előtt a magyar lakta vidékeken? Nos, csupán a vezetéknevekből aligha következtethetnénk a személyek zsidó származására: Bárány Ábrahám, Csonka Izsák, Horpács Mózes, Jónap Éliás, Kohányi Simon, Kossuth Izsák, Kosztolányi Salamon (nem, nem elírás egyik sem, korabeli dokumentumok bizonyítják létezésüket…), Lengyel Jakab Lőrincz Jakab, Lukács Izsák, Mázos Mózes, Szarvas János, Varga Simon – ezek után teszi fel költői kérdését Mandl Bernát, a zsidó családnevek kutatója:

„Kell-e ezek után még fényesebb bizonyíték arra, hogy eleink közt a családnevek kialakulása épp oly természetes folyomány, mint más vallásúaknál?”

Azoknál pedig, akiknél a 18. században a foglalkozásuk nem tette szükségessé, hogy világ nevet is használjanak, a nevük mögé az apjuk nevét írták be, így lehet, hogy akkoriban sok zsidó a következő alakokban szerepelt: Jákob Lebl, Markusz Júda, Mayer Báruch, Eszterl Dávid stb. 

II. József rendelete

A zsidó vezetéknevek tehát már a 18. század vége előtt is léteztek, a különbség a későbbi vezetéknevekkel szemben az állandóságuk időtartama volt. Miután a zsidókat sokszor kényszerítették költözésre, foglalkozásváltásra, ezért megszokott volt, hogy egy-egy család felvett neve is változott. Ennek a helyzetnek vetett véget II. József (1741–1790) császár és magyar király 1787. július 23-án kelt rendelete, melynek értelmében a következő év elejétől egy választott német személy és vezetéknevet állandóan és változatlanul kellett viselnie a zsidóknak. 

Az uralkodó rendelete értelmében minden zsidó családfő választott egy vezetéknevet, melyet a lakóhelye elöljáróságán bejelentett, melyet aztán a vármegye és a főrabbi is jóváhagyott. Aki ezután nevet akart változtatni, 50 forint bírság ellenében tehette, ha pedig ezt nem tudta volna megfizetni, akkor kiutasították az egész birodalomból.

Miből, hogyan és mi?

Természetesen különösebben ecsetelni sem kell, hogy egy „új” név felvételébe sok hagyományhű csak nehezen törődött bele, addigi, apjuk nevével meghatározott nevüket nem akartát feladni, ezért sokszor német csengésű neveket „ácsoltak” a héber összevonásokból, például, ha valaki Jákov ben reb Mose volt, akkor a „ben reb Mose” kezdőbetűiből megalkották a Bram (ברם) családnevet, s így lett az illető Bram Jakab. Vagy ha valaki például Jiszráél ben reb Mordecháj Rausnitz volt (vagyis nevében még a származási helység is szerepelt), belőle Bramer (ברמר) Izrael lett. A „ben Simon”-okból lettek Basch (בש) családok, míg a „Kohén cedek” családokból a Katz-ok (כץ).

De voltak olyanok is, akik másképp vulgarizálták szüleik nevét. Ábrahám gyermekeiből sokan lettek Aberl vagy Abelesz, Mose leszármazottjaiból Moschelesz, Joeléből Jolesz stb.

Náftálik leszármazottjaiból, akit Jákov ősatya a szarvashoz hasonlított lett például Hirsch, Hirschler, Hirschmann, Herz, Herzl, Herzfeld, Herzka stb. A farkashoz hasonlított Benjaminból: Wolf, Wolfner, Wolfinger. A Jehudákból, kinek törzsének címerét az oroszlán ékesítette lettek a Löw, Löwinger, Löwenberg, Löwenfeld, Löbl stb. családnevek.

De nemcsak apai nevek után választottak családneveket, hanem az anya után is, így lett a Rose névből a Rosner, Rosinger, Rosenfeld, Rosenberg. A Debórákból, mely héberül méhet jelent lettek a Bienek, Bienenfeldelk. A Goldéből a Goldok, Goldnerek, Goldbergek, Goldsteinek. A Blume gyermekeiből a Blumok, Blumenfeldek stb.

Aztán persze voltak olyanok is, akik a természetből merítették jól csengő neveiket, s így születtek a Waldmann, Eichenwald, Lindenbaum, Feldheim, Weinberger, Lilienthal stb. nevek. Jónéhányan állatneveket vettek fel: Fuchs, Adler, Ochs, Widder stb.

Sokan az egyszerűség hívei egy-egy színt választottak a skáláról: Wiesz, Schwarz, Roth, Blau, Grün, Gelb, Braun. Páran viszont kombinálták a színeket: Weiszfeld, Weiszburg, Weiszmann, Gürnfeld, Rothmann stb.

Miután II. József rendeletében megtiltotta azt is, hogy a zsidók a származási nevüket használják a továbbiakban, ezért többen megrövidítették vagy meghosszabbították korábbi nevüket, például így lett a Hellischauerból Schauer, a Nikolsburgerból Burger, a Neustadtlerből Stadler stb. De olyan is akadt, aki egyszerűen németre fordította. A tót hangzású vezetéknevét, így lett például a Trencsén megyei Dlhepole településről származó család Langfelder, miután a Dlhepole tótul hosszúmezőt jelent.

Szebb neveket plusz pénzért?

Érdekes és érdemes kiemelni, hogy míg a zsidó családnevekről szóló legendák szerint a szegény zsidók kapták az egyszerű neveket, mint Weisz, vagy gúnyos neveket, mint Kleinmann stb., és a gazdagok pedig a Lilienfeld és hasonlóan jól csengő neveket, – erre vonatkozó, hitelt érdemlő feljegyzések nincsenek. Sőt, Mandl Bernát, a hazai zsidó családnevek kutatója szerint a névfelvételt rögzítő biztosok még azon esetekben is jóindulattal viseltettek, amikor olyan embernek kellett adni nevet, aki magától nem volt hajlandó ezt megtenni. Továbbá, Mandl azt is kiemeli, hogy a különböző társadalmi rangfokozatokat jelölő nevek közül a legtöbb hazai területekről származik, úgy mint a Baron, Fürst, Graf, Herzog, Kaiser, König, Prinz stb. Az efféle névvásárlások és gúnynevek sokkal inkább jellemzőek voltak a galíciai és orosz területeken.

Az osztrák és magyar névbiztosok „szellemeskedő malíciája” legtöbbször a zsidó ősök anekdotája volt, melyből számos keringett, s egyet-kettőt a szélesebb társadalom is megismerhetett, például Jókai Mór (1825–1904) révén, aki a Rab Ráby című regényében érzékletesen adja elő, hogy az egyik zsidónak mennyi pénzébe kerülhetett, míg megengedték neki, hogy a „Rothesel” nevébe egy „i” betűt beszúrhasson, s „Rothheisel” lehessen (azaz vörös szamárból vörösjégre változtathassa nevét). Ahogy Mandl is idézi, Jókai ehhez az adomához a következőt fűzi:

„Ki milyen mélyen nyúlt az erszényébe, olyan mélyen válogathatott a nevek javában. Vehette azt az arany és ezüst, a napok és csillagok, a madarak és négylábú állatok, az angyalok és igazi emberek, a fák, a virágok és a szivárvány színei közül, míg aki csak üres kézzel jött, bizony rajta maradt a csúfnév, amit úton-útfélen ragasztott rá a nép csúfondáros ajka.” 

II. József után az özönvíz

S csak a teljesség kedvéért, hogy nehogy valaki azt higgye, hogy II. József szabályzása hosszú életű lett volna. Alig hogy eltemették az uralkodót, zsidók sokasága igyekezett visszaállítani régi nevét, vagy módosítani a felvettet. Így lehetséges, hogy akár egy családon belül még a fiútestvérek sem viseltek azonos nevet az apjukkal…

Visszatértek a magyar nevek használata is, így például a 19. század eleji Somogy megyében a következő nevek alatt több zsidó is élt: Császár, Farkas, Fodor, Gergely, Kemény, Kis, Nagy, Pálinkás, Póka, Sörös, Szabados, Szabó, Szarvas, Szüts, Török, Vámos, Virág vagy Vörös.

A fejetlenség miatt végül 1844. november 13-án egy újabb császári rendelet jelent meg, mely szigorúan rögzítette, hogy a továbbiakban nevet változtatni csak a helyhatóság engedélyével és csak komoly indokkal lehet.

Fotó: Wikipédia

Források:

Mandl Bernát, „A zsidók családneveiről. 2. rész”, Egyenlőség, 1909. 28. évf. 4. szám, 6–7. old.

Mandl Bernát, „A zsidók családneveiről. 3. rész”, Egyenlőség, 1909. 28. évf. 6. szám melléklet, 2–3. old.

Mandl Bernát, „A zsidók családneveiről. 4. rész”, Egyenlőség, 1909. 28. évf. 10. szám, 9–10. old.

Mandl Bernát, „A zsidók családneveiről. 5. rész”, Egyenlőség, 1909. 28. évf. 11. szám, 6–7. old.