Mi rejlik a nevek mögött? Egy név többet árul el viselőjéről, mint gondolnánk. Különösen igaz ez a zsidó családnevek esetében, melyek nem csupán személyes azonosítók, hanem történelmi lenyomatok is. Megmutathatják, honnan jöttek az ősök, hogy milyen társadalmi közegben éltek, és hogyan próbáltak beilleszkedni a körülöttük lévő világba.
A zsidó családnevek kialakulása sokszor a történelem viharaival párhuzamosan zajlott: volt, ahol természetes folyamatként jelentek meg, máshol hatósági nyomásra születtek. Hogyan választottak nevet a spanyol, az askenáz vagy épp a magyar zsidók? Mennyire volt szabad a döntés II. József rendelete után? És vajon tényleg a vagyon határozta meg, ki milyen nevet kapott? Cikkünk ezekre a kérdésekre ad választ, és még sok más érdekességre is fény derül.
A zsidó családnevek történetének kezdetei
A zsidó névadás hagyománya földrajzi területenként askenáz és szefárd helyeken is eltérő fejlődési ívet járt be. A spanyol, francia és olasz zsidók már jóval a közép- és kelet-európai askenáz társaik előtt integrálódtak befogadó társadalmaikba. Ez a kulturális kapcsolat azt is jelentette, hogy már a 15. században használtak elegáns, hangzatos családneveket – ahogy Mandl Bernát történetíró fogalmazott, olyanokat, amelyekre „a leghiúbb parvenü is vágyakozna.” Don Joszef Pichontól Ezra Galignon át Elia del Medigoig számos, máig is zengő nevű család élt ekkoriban.
Az olasz Ottolenghi família például már a 16. században is e név alatt szerepelt. A Hagri név pedig még magyar származásra is utalt, mivel Magyarországot a korabeli zsidó szóhasználatban gyakran „Hágár országának” nevezték. Érdekesség, hogy a papi származást sem vezetéknévként, hanem előnévként használták – például Jakob Kohen Lobato vagy Sara Cohanet de Rocka formában.
Névadás az askenáz világban
Európa belső régióiban – például Kölnben vagy Zürichben – a családnevek legkorábbi nyomai a 12. századra nyúlnak vissza, ám ezek még ritka kivételek voltak. A névhasználat nem hatósági utasításra, hanem egyéni kezdeményezésre indult, gyakran a nemesség birtokneveit vagy gúnyneveket tükrözve. A 13. századi Németországban már felbukkan a Heller, a Grünzweig vagy a Wertheim név.
A német nyelvterületeken a 16. századig nem vált szokássá a vezetéknevek használata, de ettől kezdve – a kettős nevek terjedésével – már a zsidók is egyre gyakrabban éltek velük. Tipikus nevek voltak: Bauer, Epstein, Kann, Schiff, vagy épp Zunz.
Magyar zsidó családnevek a középkorban
Talán meglepő, de a magyar zsidó közösségek körében is találunk korai neveket: Budán például már 1350-ben élt egy Hosszu Salamon nevű zsidó. A 16. századból ismert nevek közé tartozik Fekete József, Gazdag Jakab, vagy Kis Salamon. E nevek eleinte csak megkülönböztetésre szolgáltak, de egy részük később hivatalos családnévvé vált.
A török hódoltság idején a zsidó közösségek visszahúzódtak, és inkább héber nevüket használták. Csak a törökök kiűzése után kezdtek újra feltűnni a vezetéknevek, főként eredetmegjelölő formában: Hamburger, Mannheimer, Prager – utalva a származási városokra.
Névválasztás a különböző régiókban
A zsidó közösségek névadási gyakorlata erősen tükrözte lakóhelyük kulturális és nyelvi környezetét. A Felvidéken például szlovákosított formákkal találkozhatunk, mint a Safranek (fűszerkereskedő) vagy a Verbovszky (verbói). A rutén és szerb vidékeken a patronymikon volt jellemző: Herskovics, Markovics, Davidovics.
Az 1780 előtti magyar zsidó családnevekből sokszor nem lehetett következtetni a származásra. A korabeli dokumentumokban szereplő nevek – például Kossuth Izsák, Szarvas János vagy Lengyel Jakab – is ezt igazolják.
Fordulópont a zsidó családnevek névtörténetében
A zsidó családnevek használatának történetében valódi vízválasztó volt II. József 1787-es rendelete. A császár kötelezővé tette, hogy minden zsidó családfő egy állandó, német vezetéknevet vegyen fel, melyet az elöljáróság, a vármegye és a főrabbi is jóváhagyott. A névváltoztatás lehetőségét ugyan meghagyták, de csak 50 forint bírság megfizetése mellett – ennek elmulasztása kiutasítást vont maga után.
Sokan nem szívesen mondtak le a korábbi, héber gyökerű neveikről, így különféle trükkökkel próbálták azokat németesíteni. A „ben reb Mose” például Bram lett, a „ben Simon” pedig Basch. Mások apjuk nevéből képeztek új vezetéknevet – így lett Ábrahám fiaiból Abelesz, Mose fiaiból Moschelesz.
Természet, színek, szimbólumok: a kreatív oldal
Számos név természeti képeket, szimbólumokat vagy színeket idéz. Az állatnevekből született családnevek – mint Wolf, Hirsch, vagy Fuchs – gyakran szimbolikus jelentéssel is bírtak. A színek (Schwarz, Grün, Roth) és azok kombinációi (Weiszfeld, Rothmann) szintén népszerűek voltak, elsősorban a haj vagy a szakáll színére utaltak vissza.
Volt, aki anyja nevéből alkotott új vezetéknevet: akinek anyja Rose volt, lett Rosner, akinek pedig Debóra (héberül „méh”) akár Bienenfeld lehetett. A természet ihlette nevek közül kiemelkednek a Lilienthal, Lindenbaum, Feldheim típusúak.
A gazdagok szebb nevet kaptak?
A közkeletű hiedelemmel ellentétben nincs megbízható forrás arra, hogy a gazdag zsidók valóban előnyösebb hangzású neveket vásároltak volna. Mandl Bernát kutatásai szerint a névadás során a hivatalnokok többnyire jóindulattal jártak el, még azokban az esetekben is, amikor az illető nem akart önként nevet választani. Az arisztokratikus hangzású neveket – mint Baron, Fürst vagy Kaiser – gyakran épp magyar területeken vették fel, nem pedig galíciai vagy orosz zsidók.
Az osztrák és magyar névbiztosok „szellemeskedő malíciája” legtöbbször a zsidó ősök anekdotája volt, melyből számos keringett, s egyet-kettőt a szélesebb társadalom is megismerhetett, például Jókai Mór (1825–1904) révén, aki a Rab Ráby című regényében érzékletesen adja elő, hogy az egyik zsidónak mennyi pénzébe kerülhetett, míg megengedték neki, hogy a „Rothesel” nevébe egy „i” betűt beszúrhasson, s „Rothheisel” lehessen (azaz vörös szamárból vörösjégre változtathassa nevét).
II. József halála után
II. József halála után hamar visszarendeződés indult: sokan próbálták visszavenni korábbi nevüket vagy újabbat választani. Egyes családokban még a fiútestvérek sem viseltek azonos nevet az apjukkal. A magyar zsidók körében újra elterjedtek a magyar hangzású nevek, például Császár, Gergely, Szabados, Pálinkás, Török, Vörös.
Végül a névadási káosz megfékezésére 1844-ben újabb rendelet született: a névváltoztatást innentől csak hatósági engedéllyel és komoly indokkal lehetett kérvényezni.
A zsidó családnevek története nemcsak a zsidóság története, hanem az európai történelem egy sajátos lenyomata is. A nevek mögött ott rejtőzik az asszimiláció vágya, az identitás megőrzésének küzdelme, a hatalmi beavatkozások nyoma, de a humor és kreativitás is.
Ezek a nevek ma is velünk élnek, beszélnek akár a viselőjük helyett is, ha jól figyelünk rájuk.
A borítókép Moritz Oppenheim festményének részlete.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.