Az alija azt jelenti, hogy felmenetel. Felmenetel a Tórához a zsinagógai tóraolvasásnál, felmenetel Jeruzsálembe és azon belül a Szentélybe, a lélek felemelkedése az Örökkévalóhoz és a Szentföldre való költözés. Cikkünkben a Szochnut (Zsidó Ügynökség) írása alapján mutatjuk be az 1948-as államalapítást megelőző alijahullámokat.
Az Erec Jiszráelbe, vagyis Izrael Földjére való modern kori visszatérés – amely megteremtette Izrael Állam létrehozásának alapjait – alapvetően három körülmény együttes fennállásának hatására indult el. Ezek:
1. a zsidók ősi, soha nem múló vágyakozása és elkötelezettsége hazájuk iránt,
2. az oroszországi pogromok sorozata,
3. a korai cionisták erőfeszítései. Ők hittek abban és hirdették, hogy a „zsidó probléma” csupán egyetlen módon oldható meg: az önálló, független zsidó állam létrehozásával.
Az első alija (1882-1903) során nagyjából 25 ezer, többnyire kelet-európai származású zsidó telepedett le a Szentföldön. Ennek köszönhetően az első alijahullámnak nevezett időszak végére 28 új mosávot (mezőgazdasági települést) alapítottak és 90 ezer hektárnyi földet vásároltak meg. Megkezdődött a városiasodás is, elsősorban Jafóban, ahova háromezer bevándorló érkezett.
Az Eliézer Ben-Jehuda vezette mozgalomnak köszönhetően egyre több héber szót lehetett hallani az utcákon és számos oktatási intézményt alapítottak.
A cionista mozgalomban jelenlevő feszültségek – melyek jelentős részben az Uganda-terv köré csoportosultak (vagyis hogy Izrael helyett Ugandában hozzák létre a zsidó államot) – kicsúcsosodása és Theodor Herzl 1904-es halála után újabb lendületet vett az alija: tíz éven át ismét nagy számban érkeztek elsősorban Oroszországból szocialista eszméket valló, idealista fiatalok, akiket nemcsak az Izraelbe való visszatérés határozott és következetes ideológiája fűtött, hanem az a lehetőség is ösztönzött, hogy Erec Jiszráelben hozzák létre a munkásosztály nemzetközösségét.
A második alija során mintegy negyvenezer ember költözött a Szentföldre.
A frissen érkezett fiatal úttörők bérmunkásként dolgoztak a mosávokban vagy a városokban, munkáspártokat hoztak létre, aktívak voltak a zsidó önvédelmi szervezetek életre hívásában és az ő kezdeményezésükre alakult meg az első kibuc, azaz vagyonközösségen alapuló település is.
1909-ben rakták le a modern nagyváros, Tel-Aviv alapjait. A héber nyelv az élet minden területén előtérbe került, legyen szó újságírásról, irodalomról, vagy mindennapi tevékenységekről. Ekkor szökkentek szárba az izraeli kultúra és hagyományrendszer (például az izraeli néptánc) létrehozására fókuszáló szervezetek, mozgalmak is.
Ezt a hatalmas lendületet az első világháború kitörése szakította meg és annak lezárultával indult meg a harmadik alija, mely 1919 és 1923 között túlnyomó részben Lengyelországból, Oroszországból és Kelet-Európa más államaiból összesen 35 ezer olét (új bevándorlót) hozott magával, akik a Balfour-deklaráció és a palesztinai brit térnyerés adta reménytől vezérelve, illetve az első világháborút követő pogromok elől menekülve kerestek boldogabb életet a Szentföldön. Létrehozták a leendő Izrael infrastruktúrájának és politikai berendezkedésének alapjait, megszületett a Hisztádrut, vagyis a szakszervezet, az izraeli hadsereg elődje, a Hágáná, megindult a nagy mértékű iparosodás és megerősödött a mezőgazdaság. Számos új kibuc és mosáv alakult, melynek tagjai minden erejükkel dolgoztak az ország építésén.
1924-től, a negyedik alija folyamán elsősorban a lengyel középosztály tagjai érkeztek. Ennek okát részben a lengyel gazdasági krízisben és a zsidók tevékenységét korlátozó intézkedésekben kell keresnünk, részben pedig abban, hogy 1924-től nagyon erősen korlátozták az Egyesült Államokba való bevándorlást. Míg korábban a távozni vágyók szabadon dönthettek arról, hogy Amerika vagy Izrael felé veszik az útjukat, ettől fogva az előbbi a döntés sokakban fel sem merülhetett. A magukkal hozott tőkéből műhelyeket, gyárakat, szállodákat, éttermeket és üzleteket hoztak létre, és nagyszabású építkezések indultak.
Ebben az időszakban 67 ezerrel gyarapodott a terület zsidó népessége.
Az államalapítást megelőző aliják közül az utolsóra, az ötödikre már a világgazdasági válság és a készülődő háború árnyékában került sor. 1929 és 1939 között nem kevesebb, mint 250 ezer zsidó telepedett le Izrael Földjén, akik jelentős mértékben átformálták a Jisuv, az államalapítás előtti izraeli letelepedés arculatát. 1933-ban, Hitler hatalomra kerülésével özönleni kezdtek a legális és illegális bevándorlók. A Németországból és Ausztriából érkező zsidók, akik az ötödik alija teljes számának mintegy negyedét tették ki, nagy mértékben lendítették előre a fejlődést. Ők voltak a nyugat- és közép-európai új bevándorlók első képviselői. Túlnyomó többségük városokban telepedett le.
1933-ban elkészült Haifában az ország első modern kikötője és a zsidó városrészek hatalmas fejlődésnek indultak. A németországi és ausztriai származású bevándorlók jelentős része orvos volt, jogász vagy más akadémiai foglalkozást űztek, nagyon sokan voltak közülük zenészek és ők alkották az alakulóban levő Filharmonikus Zenekar tagjainak túlnyomó többségét.
A második világháború hajnalán 475 ezer zsidó élt a brit mandátum alá tartozó Palesztinában, ami a népesség negyven százalékát jelentette.
E folyamatokkal párhuzamosan folyt egészen az állam függetlenedéséig az alija bét, vagy más néven a háápálá, az „illegális”, vagyis titkos bevándorlás. Kezdetei szintén az ottomán uralom utolsó évtizedeire nyúlnak vissza, mivel a törökök 1882-től szigorúan szabályozták, hogy hányan és milyen körülmények között telepedhetnek le a Szentföldön Kelet-Európából.
1916-tól a brit adminisztráció, illetve a palesztinai brit mandátum idején szintén meghatározott kvóták vonatkoztak a bevándorlásra. Hitler hatalomra kerülését követően, a kvótákat és a britek éberségét kijátszva, egyre többen próbáltak bejutni az országba.
A második világháború kitörése előtt több ezer embert sikerült a különféle, részben föld alatti szervezeteknek Izraelbe juttatni.
A háború idején a britek többszörözött erővel őrizték a partokat és fordították vissza vagy süllyesztették el a menekülőket szállító hajókat. Végül 21 hajónak sikerült partot érnie, fedélzetükön összesen nagyjából 15 ezer menekülttel. Emellett szárazföldi úton is egyre nagyobb számban jöttek a közel-keleti országokból menekülő zsidók.
A háborút követően a túlélők nagy számban igyekeztek elhagyni szülőföldjüket és letelepedni az Ígéret Földjén. Az őket szállító hajók többségét megállították a britek, az utasokat az atliti menekülttáborba, később Ciprusba kényszerítették. A szabad bevándorlásért vívott küzdelem 1947 nyarán érte el csúcspontját az Exodus útjával.
A britek tiltásainak és korlátozásainak kijátszásával 1934 és 1948 között mintegy 115 ezer máápil, titkos illegális bevándorló jutott el a Szentföldre. Rajtuk kívül nagyjából 51 ezren várakoztak ciprusi menekülttáborokban, ők csak a függetlenség 1948. május 14-i kikiáltása után juthattak be Izraelbe.
Fotó: Szakács Noémi/zsido.com