A szédereste forgatókönyvét tartalmazó pészahi hágádá az egyik legősibb és legtöbb kiadást megélt zsidó könyv. Eredetéről megoszlanak a vélemények. A talánynak a chabad.org járt utána.
Annyi bizonyos, hogy az alapszöveg, amely az idők folyamán fejlődött tovább mai formájára, a második Szentély és a Misna szerkesztése idején jött létre. A szóbeli tan alapkönyvében, a II. században lejegyzett Misnában már szerepelnek részek a hágádából, ahogy a Misnát magyarázó Talmudban is. Több részlet a talmudi kort követő gáonok idején jött létre, más kiegészítések pedig a középkor folyamán kerültek a hágádába.
A hágádá tulajdonképpen segédeszköz, amelynek segítségével teljesíthetjük a Tóra (2Mózes 13:8) egyik legfontosabb előírását:
„És add tudtára fiadnak azon a napon, mondván: Annak okáért van, amit tett az Örökkévaló velem, midőn kijöttem Egyiptomból”.
Minden szülő és tanító feladata tehát, hogy továbbadja a zsidó nép csodás megszabadulásának történetét a következő nemzedék számára. Eleinte nem volt leírt, megszerkesztett szövege (ahogy az imáknak sem), azt csak a polgári időszámítás előtti IV. században virágzó Nagy Gyülekezet tagjai, tudós rabbik és próféták állították össze.
Azt megelőzően főként a Tóra azon szövegrészeit mondták el a széder estén, amelyek az egyiptomi kivonulást írják le, elsősorban azt, amelyik az első termés bemutatásakor hangzott el és röviden összefoglalja a lényeget (5Mózes 26:5-9):
„Bujdosó arámi volt az atyám, lement Egyiptomba, ott tartózkodott csekély számmal és lett ott nagy, hatalmas és számos néppé. De rosszul bántak velünk az egyiptomiak és sanyargattak bennünket és vetettek ránk nehéz munkát. És mi kiáltottunk az Örökkévalóhoz, őseink Istenéhez és az Örökkévaló meghallotta hangunkat, meglátta nyomorúságunkat, vesződségünket és szorongatásunkat. És kivezetett bennünket az Örökkévaló Egyiptomból erős kézzel és kinyújtott karral, nagy félelmetességgel, jelekkel és csodákkal. Elhozott bennünket erre a helyre és adta nekünk ezt az országot, a tejjel-mézzel folyó országot”.
Ez az idézet a mai napig a hágádá egyik központi elemét alkotja és ez egészül ki a Mechilta nevű midrás magyarázataival, amelyet Jismáel rabbi írt közel kétezer évvel ezelőtt. A hágádában megtaláljuk a zsoltárokból álló hálél imafüzért is, melyről a Talmud azt írja, hogy az ókori Jeruzsálemben az ünneplő zsidók a háztetőkön ülve énekelték pészah éjjelén, méghozzá olyan hangosan, hogy a tető majdnem beszakadt alattuk.
A hágádá talán legismertebb része a négy kérdésből és az azokra adott feleletekből álló Má nistáná, amelyet általában a legfiatalabb gyerek szokott elénekelni. Érdekes módon a Misna nem négy, hanem öt kérdést rögzít. Az ötödik, amely manapság nem része a szertartásnak, így szól:
„Miért eszünk más éjszakákon nyárson és sütőben sült, illetve főtt húst, ma pedig kizárólag nyárson sültet?”
Sajnos, mióta nem áll a jeruzsálemi Szentély, és nem lehetséges az áldozatok bemutatása, ez a kérdés nem aktuális…
A hágádát továbblapozva újabb fejezetek következnek a Misnából, amelyekben a széder különböző szabályait és aspektusait ismerhetjük meg. Ami még érdekesebb, hogy olyan misnai történet is található a hágádában, amely a Misnában nem is szerepel. Ez azt a széderestét írja le, amelyet a legnagyobb misnai bölcsek, Rabbi Akiva, Rabbi Tárfon, Rabbi Elázár ben Ázárjá, Rabbi Eliezer és Rabbi Jehosua töltött együtt Bnéj Brákban, és annyira belemerültek a magyarázatokba, hogy rájuk hajnalodott.
Bár a mai hágádák egy alaposan megkomponált szertartáson vezetnek végig, a Misna idejében még csak hozzávetőleges instrukciókat adtak (Pszáchim 10:4):
„Kezdje [a széder vezetője] a szégyennel és fejezze be a dicsőséggel”.
Tehát először a rabszolgaság gyötrelmeiről kell beszámolni, majd a csodálatos megmenekülésről. A fenti utasítás részleteiről a talmudi bölcsek vitáztak. Voltak, akik a szégyen alatt őseink bálványimádását értették, a dicsőség alatt pedig a Szináj-hegyi tóraadást. Más vélemény szerint a szégyen a zsidók rabszolgasorba döntése volt, a dicsőség pedig a felszabadulás. A mai szöveg mindkét elképzelésnek eleget tesz és megemlíti a spirituális és a fizikai mélységeket és magasságokat is.
Később, a gáonok korában (VI. – XI. század) tovább bővült a szöveg. Az első hágádá-szöveget a IX. században élt Ámrám Gáon imakönyvében találjuk, amely egyébként az első ismert zsidó imakönyv (szidur) is. Ebben már szerepel a szédert felvezető Há láchmá ánja – Íme a sanyarúság kenyere fejezetet, amely arámi nyelven íródott, tehát Babilóniában szövegezték meg.
Egyes kutatók a másik nagy slágert, a Dájénu (Elég lett volna) kezdetű dalt is Ámrám Gáonnak tulajdonítják, mások szerint jóval korábbi, hiszen úgy beszél a jeruzsálemi Szentélyről, mintha még állna, Ámrám Gáon pedig annak pusztulása után 800 évvel élt. A gáonok kora után jelentősebb változás már nem történt a hágádá szövegében, csupán kiegészült olyan közkedvelt dalokkal, mint az Örökkévaló tulajdonságait soroló Echád mi jodeá (Ki tudja mi az egy) és az állatmesébe burkolt tanítás, a Chád gádjá (Egy gödölye), amely egyben a legkorábbi, nyomtatásban megjelent gyerekvers is.
A hágádá befejező sora a legnagyobb kívánságot fejezi ki: Lesáná hábáá biJrusálájim hábnujá – jövőre az újjáépített Jeruzsálemben, ahol ismét áll a Szentély és újra be lehet mutatni a pészahi áldozatot az oltáron.
Címlapkép: Wikipédia
