Az áldott emlékű lubavicsi rebbe, Menáchem Mendel Schneerson rabbi több alkalommal is felhívta a figyelmet arra, hogy a támuz 17. és áv 9. között megtartott, a Szentélyekre emlékező három gyászhétben kiemelkedően fontos az adakozás és a tóratanulás, különösen a Szentély megépítésével kapcsolatos szakaszok tanulmányozása. A Rebbe javaslatának megfelelően sorozatunkban a három gyászhét alatt azt a három épületet mutatjuk be, amely az örök Szentélyt megelőzte: a pusztai sátorszentélyt, azaz a miskánt, valamint az első és a második jeruzsálemi Szentélyt.
| A sorozat első három része itt található |
A most következő, negyedik részben a chabad.org írása alapján azt vizsgáljuk meg, hogy mi vezetett annak pusztulásához.
Slomó király uralkodásának negyedik évében, a polgári időszámítás kezdete előtti 883-ban megkezdte a Szentély felépítését azon tervek alapján, melyeket apja, Dávid kapott Nátán prófétán keresztül és azon a helyen, melyet az Örökkévaló angyala mutatott Dávidnak. Az építkezés hatalmas volt, emberek tízezreit kötelezték munkára. Keletről és nyugatról egyaránt áramlottak a legszebb és legjobb minőségű alapanyagok és hét évvel a munka megkezdése után készen állt a nagy mű, melyet i. e. 827-ben hétnapos ünnepség keretei között avattak fel. Ettől fogva 410 éven át folytak a mindennapi áldozatok és itt gyűlt össze évente háromszor az egész nép a zarándokünnepeken. A Szentélyben érezhető volt az isteni jelenlét és ha valakinek ez nem lett volna elég, tíz folyamatos csoda tanúskodott erről a nap minden órájában.
Slomó király létrehozta „Isten hajlékát a fizikai világban”.
Slomó bölcs király volt, uralkodása a zsidó történelem egyik aranykora volt. Békében élt a szomszédaival, uralkodók jártak az ország gazdagságának csodájára, ahol béke és jólét uralkodott. Élete vége felé azonban Slomó elkövetett néhány hibát, melyekért az Örökkévaló büntetést ígért a számára. Valóban, az ország harmadik királyának halála után két részre szakadt a királyság, az északi Izraelre, melynek területén tíz törzs élt és a déli Jehudára, benne Jeruzsálemmel és a Szentéllyel, melyben két törzs, Jehuda és Binjámin lakott. Gyakori volt a háborúskodás, sok király letért Isten és a Tóra útjáról és bálványimádóvá lett. Hiába küldte el Isten a prófétáit, hogy figyelmeztessék a zsidókat arra, hogy tetteikért súlyos árat kell majd fizetniük, nem használtak a próféciák, sőt, a prófétákat nem ritkán brutális eszközökkel hallgattatták el. Példa erre Zechárjá ben Jehojáda próféta esete, akit a Szentély udvarában köveztek meg jom kipur szent napján. Isten nem hagyta, hogy a föld magába zárja Zechárjá vérét, hanem folyton ott bugyborékolt a felszínen, nem kevesebb mint két és fél évszázadon át, a Szentély pusztulásáig, emlékeztetve a zsidókat szörnyű bűntettükre. Hiába próbálták földdel befedni, a vér újra és újra előbukkant.
Viselkedésüknek köszönhetően Isten nem biztosított békét a két királyság lakóinak. Az i. e. VI. században asszírok támadták meg Izrael királyságát, elfoglalták a területet, a lakókat pedig fogságba vetették és Asszíriába vitték. Ekkor tűnt el Izrael népének tíz törzse. A déli királyságban nem minden király volt romlott – Chizkijáhu és Josijáhu például kiemelkedően istenfélő uralkodó volt –, ők tovább kitartottak és csak később estek a babilóniai hadsereg áldozatául. (Ami a dátumokat illeti, az általánosan elfogadott vélemény szerint i. e. 586-ban került sor az első Szentély pusztulására és ettől számítjuk a babilóniai fogságot. A Chábád kronológiája i. e. 423-ra teszi ezt.)
Jirmejáhu (Jeremiás) próféta volt az, aki a babilóniai sereg jelentette veszélyről prófétált és figyelmeztette a zsidókat arra, hogy milyen szörnyű vég vár rájuk, ha nem térnek le a bálványimádás és egyéb bűnök útjáról. A zsidók nem tanultak a múltból, nem hallgattak rá, végül Jehojákim király bebörtönöztette a prófétát. Ezt követően született meg az Échá, a Siralmak könyve, melynek Jeruzsálemet sirató szavait a mai napig olvassuk tisá beáv böjtnapján. Amikor Jirmejáhu tanítványa, Báruch ben Nerijá felolvasta a királynak, ő tűzbe vetette a tekercset. A próféta erre egy további fejezetet adott korábbi művéhez.
Eközben az Izrael királyságát legyőző asszírok hatalma egyre gyengült, míg Egyiptom és Babilon csillaga felfelé emelkedett. Amikor a babilóniaiak először támadtak Jeruzsálemre, foglyok tízezreit vitték magukkal: az elit tagjait és azokat, akik saját mesterségük legjobbjai voltak. Bábkirályt neveztek ki, Cidkijáhut, aki bár istenfélő ember volt, nem értette meg a helyzetet és megpróbált kiszabadulni a hatalmas birodalom béklyója alól. Ekkor Nebukadnecár nem elégedett meg azzal, hogy vazallus állammá tegye Jehudát, megostromolta Jeruzsálemet és rendkívül hosszú ostromot követően áttörte a falakat és elpusztította a fővárost.
Bölcseink (Gitin 57b) azt mondják, hogy amikor Nebukadnecár fővezére, Nebuzárádán betette a lábát a Szentélybe, látta, hogy Zechárjá vére bugyog a padlón. A katona meglepődött a látottakon és kérdőre vonta az ott levőket, akik bevallották, hogy a zsidók dühükben meggyilkolták az őket a veszélyekre figyelmeztető prófétát és vére azóta nem nyugszik. „Majd én bosszút állok érte” – mondta a hadvezér és 940 ezer embert gyilkolt meg, időseket és gyerekeket, férfiakat és nőket egyaránt. Végül így kiáltott: „Zechárjá, Zechárjá! Megöltem a legjobbjaikat, azt akarod, hogy mindannyiukat megsemmisítsem?” Erre a föld beitta a vért. A babilóniaiak ezt követően felgyújtották a Szentélyt és Slomó király csodálatos épülete 24 óra alatt porig égett.
Azt mondja a Talmud (Táánit 29b), hogy amikor már lángolt az épület, sok fiatal kohén gyűlt össze a tetején, kezükben a Szentély kulcsaival. Így kiáltottak Istenhez: „Világ Ura! Nem bizonyultunk méltó őröknek, vedd hát vissza a kulcsokat”. Ekkor kéz nyúlt le az égből, átvette a kulcsokat, a kohénok pedig a tűzbe vetették magukat.
A babilóniai katonák minden arany- és ezüsttárgyat megsemmisítettek vagy magukkal vittek Babilóniába. Emberek tömegeit gyilkolták meg a városban és azon kívül, akik pedig megmenekültek a haláltól, azokat ezrével vitték hadifogolyként Babilóniába, hogy csatlakozzanak a korábban már elhurcoltakhoz. Csakis a legszegényebbek maradhattak Jeruzsálemben, hogy gondozzák a szőlőligeteket és műveljék a földeket.
Így ért véget Dávid és Salamon birodalma, így pusztult el az oly nagy gonddal felépített Szentély. Isten megbüntette a népét, mert elfordult Tőle és a törvényeitől. A próféta azonban, aki megjövendölte a pusztulást, megjósolta a visszatérést is, melyre hetven évvel később került sor (Siralmak 5:17-21):
Ezért lett sínylővé a szívünk, ezek miatt sötétültek el szemeink.
Cion hegyéért, hogy elpusztult, rókák kószálnak rajta.
De Te, Örökkévaló, örökké uralkodsz, trónod nemzedékeken keresztül áll.
Miért felejtesz el bennünket mindig, elhagysz minket hosszú időkre?
Téríts bennünket magadhoz, hogy megtérjünk, újítsd meg napjainkat mint hajdanta.