Ha Isten útjait követjük, nem marad el a jutalom

A zsinagógákban ismét dupla hetiszakaszt olvastak fel: Mózes harmadik könyve, a Vájikrá utolsó két szakaszát, melyek a Behár és a Bechukotáj címet viselik. Az előbbi elsősorban a smitá és a jóvel év, vagyis a hetedik és az ötvenedik év törvényeivel foglalkozik, az utóbbi pedig a könyv összegzéseként és lezárásaként nagyrészt arról beszél, hogy mi történik, ha a zsidók betartják, illetve nem tartják be az isteni parancsolatokat. Ahogy azt már korábban említettük, a kettős hetiszakaszok esetén általában a másodikhoz csatlakozó prófétai szakaszt olvassák fel. Így ennek a hétnek a háftárája is a második szakasz, a Bechukotáj témaköréhez csatlakozik.

Így indul a Tóra harmadik könyvének utolsó fejezete: „Ha parancsolataim szerint jártok”. A Tóra törvénykönyv, melynek parancsolatainak betartása, vagy áthágása egyaránt következményekkel jár.   Ha a tüzet megfelelően használjuk, meleget ad, ám ha belenyúlunk, megéget. Nem büntetésből, hanem azért, mert ez a tűz természete. Ugyanígy van ez a parancsolatokkal is: a tórai parancsolatok a világ rendjének részei, így betartásuk, vagy be nem tartásuk természetes következményeit élvezhetjük, illetve viselhetjük. Azt pedig, hogy hogyan cselekszünk: megtartjuk a tórai előírásokat, vagy éppen – a következmények tudatában – áthágjuk azokat, Istentől kapott szabad akaratunk szerint dönthetjük el.

A háftárá, az ezen a héten Jirmejá (Jeremiás) próféta könyvéből vett részlet is ezt a témakört taglalja. Jirmejáhu próféta a pusztulás korának prófétája volt. Amikor a zsidókat arra figyelmeztette, hogy ha nem hagynak fel a bálványimádással, akkor komoly büntetés lesz az osztályrészük, és azt is elmondta, hogy mi lesz a jutalma annak, aki viszont Istent féli és Benne bízik, akkor a küszöbön álló eseményekről értesítette kortársait. Próféciájának híres mondatai (melyek közül az „áldott” kezdetűt az asztali áldásban is elmondjuk, akár naponta többször is) arra figyelmeztetnek, hogy ha a zsidó nép letér az isteni útról, akkor elveszíti a hazáját (ahogy meg is történt). Az embert fákhoz hasonlítja, melyek éltető ereje a víztől, vagyis Istentől származik, és így mindig zöld és termékeny marad. Ha pedig elfordul Tőle, akkor kiszáradt sivatagban tengődő bokorhoz lesz hasonlatos az ember:

Átkozott a férfiú, ki emberben bízik és halandót tesz karjává, az Örökkévalótól pedig eltér a szíve. Olyan lesz mint a boróka a sivatagban és nem látja; hogy jön a jó: aszott földön lakik a pusztában, sós földön, mely lakatlan. Áldott a férfiú, ki az Örökkévalóban bízik és kinek az Örökkévaló a bizodalma. Olyan lesz mint a fa, mely víz mellé van ültetve és mely folyó mellé bocsátja gyökereit, mely nem látja, mikor jön a hőség és zöldellő lesz a levele; a szárazság évében sem aggódik és nem szűnik meg gyümölcsöt teremni. (Jirmejá 17:5-8)

A szakasz napjainkban is nagyon fontos mondattal fejeződik be:

Gyógyíts meg engem, ó, Örökkévaló, hogy meggyógyuljak, segíts meg, hogy meg legyek segítve, mert dicséretem vagy. (17:14)

Isten az egyetlen, aki képes arra, hogy meggyógyítsa a betegségeket, csak Hozzá imádkozhatunk és csak Tőle várhatjuk a segítséget. E mondatnak egy változatát ma is elmondjuk a hétköznapi ámidá főimában. Így a háftárá végül pozitív felhanggal fejeződik be, a gyógyító és a hozzá fordulókat megsegítő Örökkévalóhoz intézett kéréssel.

Jirmejáhu próféta a zsidó történelem egyik fordulópontján élt. A Jeruzsálemtől keletre fekvő Ánátotban született, főpapi családban. Apja, Chilkijáhu, főpap és próféta volt. Jirmejáhu látta Jeruzsálem és az első Szentély pusztulását és népének Babilóniába hurcolását. A Szentély elvesztése fölött érzett keserűségéről az Échá – Siralmak könyve tanúskodik. Nemcsak keseregni tudott azonban, hanem biztatni is azokat, akik hajlandóak voltak arra, hogy meghallgassák útmutatásait és figyelmeztetéseit. Próféciáit a saját nevét viselő könyvben találjuk, és ugyaninnen ismerjük életének néhány részletét. Több király uralkodása alatt és számos prófétával egy időben, összesen nagyjából negyven évig prófétált. Utolsó próféciái az első Szentély pusztulása utáni időszakból származnak.

Jirmejáhu meglátogatta az elhurcolt tíz törzset, reményt és bátorítást adva nekik a visszatéréshez. A próféta megélte az istenfélő és közkedvelt Josijáhu király halálát, és azt az időszakot, amikor ezt követően a zsidó nép visszatért a bálványimádáshoz. A próféta hiába figyelmeztette számtalan alkalommal a népet arra, hogy térjenek vissza Isten útjaihoz. Próféciáiban azonban gyakran rábukkanhatunk néhány reménykeltő szóra: ha Isten útjait követjük, nem marad el a jutalom.

Hetiszakasz: BehárBechukotáj

Háftárá: Jirmejá (Jeremiás) 16:1917:14

zsido.com

 

  • Küldés emailben