Oberlander Báruch rabbi gondolatai a sydney-i terrortámadás és egy budapesti főkántori kérdés kapcsán.
A sydney-i terrortámadás után nemcsak a gyász és a megrendültség hangja szólalt meg. Hanem olyan vélemények is, amelyek az áldozatokat és a közösségeket tették felelőssé a történtekért. Oberlander Báruch rabbi írásában élesen szembesíti egymással a távoli tragédiáról mondott könnyű ítéleteket és az itthon, Budapesten felmerülő, nagyon is valós vallási, háláchikus kérdéseket, rámutatva: a valódi felelősség mindig ott kezdődik, ahol a „saját szőlőnket” kellene őriznünk.
A sydney-i terrortámadás megdöbbentő utóhangja
A december 14-i sydney-i terrortámadás, amelynek során egy nagy, szabadtéren tartott hanukai ünnepségen 15 embert gyilkoltak meg, megrázta az egész zsidó és nem-zsidó világot. A tragikus eset bebizonyította, hogy milyen veszélyesek és kegyetlenek a szélsőséges iszlamisták. Ezzel szemben egy magyar bloggernek az jutott eszébe erről, hogy az áldozatok és a szervezők a hibásak. Ocsmány szavakkal minősítette az egész ünnepséget, amit szerinte felelőtlen dolog volt megszervezni, mert szerinte nem volt elég biztonságos.
Oberlander Báruch rabbi: vajon miért nem lőtt a rendőr?
Utólag minden „sikeres” terrortámadásnál kiderül, hogy valami nem volt elég biztonságos, hiába tűnt biztonságosnak, amikor megszervezték. Csak egy példát említve. Ha a helyszínen lévő egyik rendőr nem bujkált volna, hanem a kezében lévő fegyverrel lelőtte volna a támadókat, akkor egy perc alatt vége lett volna az egésznek.
A történet további részéről Leizer fiamtól hallottam, akinek jó barátja, Leibel Lazarov a helyszínen volt és a szervezőknek segített. Leibel később másokat mentve súlyosan megsérült, könyörgött ennek a rendőrnek, hogy lőjön, vagy ha nem, adja át neki a fegyverét, hiszen ő texasi fiú lévén kiválóan tud lőni.
Az, hogy a rendőrök éles helyzetben nem lesznek képesek tenni a dolgukat, olyan tényező, amit nem lehetett előre látni. Ugyanakkor ez az eset rávilágít arra, hogy a biztonságból nem lehet túl sok, mindig érdemes többet és többet szervezni. (Ennek a cikknek az írásakor Leibelt több műtét után még mindig kórházban ápolják. Adja a Jóisten, hogy a többi sérülttel együtt mihamarabb felépüljön. Érte, a többi sérültért és az áldozatok emlékére mondhatunk Tehilimet vagy magunkra vállalhatunk plusz micvákat.)
Miért nem a valós problémákkal foglalkozik a blogger úr?
Azonban ennek a bizonyos bloggernek, aki Budapesten ül és kéretlenül tudálékoskodik az ausztráliai tragédiával kapcsolatban, nincs bátorsága megírni a problémát, ami itt a városban, alig néhány kilométerre tőle zajlik. Ehelyett nekem írta azon a napon, amikor a fenti írását olvastam, az egyik budapesti neológ főkántorról.
Az üzeneteiből az derül ki, hogy a kántor édesanyja nem-zsidó, és ő maga biztosan nem tért be. Arra a kérdésemre adott válaszaiból, hogy miért nem tesz valamit, ha biztos a dolgában, azt lehet kivenni, hogy szólt már más neológ vallási vezetőknek, de nem ő a kántor munkáltatója.
Oberlander Báruch az Énekek éneke midrási tanítását idézi
Noha a sydney-i szervezetek esetében – még munkáltatói jogkör nélkül is – képes volt világosan megfogalmazni a véleményét, addig ott, ahol a budapesti neológ zsidóság ügyeiről van szó, kifogásként hivatkozik arra, hogy nem ő a munkáltató. Éppen ezt a magatartást leplezi le az Énekek éneke midrási tanítása (1:6.): amikor a menyasszony így vall – „a magam szőlőjét nem őriztem”.
A Midrás rábá (uo.) szerint e mondat fájdalmas önvád: mások szőlőit őriztem, a világ dolgait gondoztam, miközben a saját szőlőm – ami igazán rám volt bízva – elhanyagolva maradt!
A fentiek valóságtartalmától függetlenül érdemes megjegyezni, hogy ha valaki, aki évtizedek óta vezeti az Isten-tiszteletet, nem-zsidó, akkor az több háláchikus kérdést is felvet. Mert igaz ugyan, hogy a zsidóság tisztel minden embert, zsidót és nem-zsidót egyaránt, de zsidó szertartásokban csak az szerepelhet, aki zsidó vallású. Nézzünk néhány különböző esetet!
Háláchikus problémák egy nem-zsidó kántorral
Ha abban a zsinagógában kilenc zsidó van és ő a tizedik, akkor háláchikusan nincs minjen és nem lehet kádist mondani vagy Tórát olvasni.
Ha ő az, aki előimádkozik, és kádist mond, arra nem mondunk ámént, hisz nem érvényes.
Ha az előimádkozás részeként elmondja az ámidá ismétlését, akkor megint csak nem mondunk ámént és nincs kedusá.
Ha Tórát olvasnak és felhívják mondjuk a negyedik álijához, akkor a következő, ötödjére felhívott embernek nem az ötödik áliját kell olvasni, hanem meg kell ismételni a negyediket.
Ha az esküvői szertartás során ő az, aki elmondja a sevá bráchot hét áldás egyikét, akkor a szertartás nem kóser, amíg nem ismétlik meg ezt az áldást.
Ha részt vesz egy közösségi hanukai gyújtáson és ő mondja el az áldásokat, akkor annak a zsidónak, aki gyújtana, újra el kell azokat mondania mielőtt gyújt.
A fenti problémákból is jól látszik, miért is olyan nagy a felelőssége a rabbiknak, hogy megbizonyosodjanak a közösségükbe járók háláchikus státuszáról.
Végzetül egy előnye van annak, ha a főkántor nem-zsidó: nincs akadálya, hogy ő kapcsolja be a Zoomot a sábeszi imához…
Borítókép: Almássy Bettina.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.