Auschwitzban járva sokan némán emlékeznek a borzalmakra, mások imádkoznak, gyászolnak vagy keresik a lelkükben a választ a felfoghatatlanra. De vajon lehet-e, sőt: kell-e ott áldást mondani? Oberlander Báruch rabbi, a Budapesti Ortodox Rabbinátus vezetője egy különleges rabbikonferencián merített ihletet ehhez a kérdéshez – és útja során talált is egy mély, spirituális választ.
Múlt héten a brüsszeli székhelyű Európai Rabbikonferencia (ERC) szervezett találkozót a tagjai számára Krakkóban. Oberlander Báruch rabbi, a magyarországi Chábád mozgalom vezetője és a Budapesti Ortodox Rabbinátus feje, valamint az ERC vezetőségi tagja, szintén részt vett a konferencián. Ezen a héten egy olyan kérdést vizsgál, amit ő maga tett fel egy másik rabbinak ezen az úton.
A szüleim túlélték a holokausztot
Május 28-án a program részeként ellátogattunk Auschwitzba is. Nem ez volt az első utam Auschwitzba és elhatároztam, hogy ezúttal nem szomorkodni megyek oda, hanem a túlélésre fogok fókuszálni és az efölötti örömre. És tényleg, minél szörnyűbb dolgokat láttam, annál boldogabb voltam, hogy hála Istennek, hogy a szüleim mindettől megmenekültek, túlélték a holokausztot és én így most itt lehetek.
Ennek kapcsán azon gondolkodtam el, nem kell-e Auschwitzban áldást mondania a túlélőknek és a leszármazottaiknak: A háláchá (Sulchán áruch, Orách chájim 218:4.) azt mondja, hogy ha valakivel csoda történik, akkor áldást kell mondania: ’Áldott vagy te Örökkévaló… aki csodát tett velem ezen a helyen’. Ha a leszármazottai mennek arra a helyre, akkor ők is áldást mondanak, kicsit módosítva: ’Áldott… aki csodát tett az apámmal, anyámmal, őseinkkel’. Úgy gondolom, hogy biztos, hogy kell a túlélőknek és leszármazottaiknak áldást mondani Auschwitzban, de tény, hogy soha nem hallottam bárkiről, aki mondta volna. Bár Stern Böcálél (1911–1988) pápai majd bécsi rabbi szerint, aki maga is túélő volt, (Böcél háchochmá responsum 5. kötet 62. fejezet) el is kell mondani az áldást, de azt hiszem, hogy mégsem szokták ezt mondani.
Kell, vagy nem kell áldást mondani?
Az auschwitzi látogatóközpontból kifelé jövet összetalálkoztam az új izraeli askenáz főrabbival, Kalman Meir Berrel, aki maga is holokauszt-túlélők gyereke és szintén a konferenciára érkezett Lengyelországba. Ismertem még korábbról, amikor Netánjá főrabbija volt, én pedig ott a városban eskettem egy kedves tanítványomat, aki korábban a Vasváriba járt. Az esküvőn Ber rabbi is részt vett, így megismerkedtünk és talán mondhatom, hogy össze is barátkoztunk. Úgyhogy megkérdeztem az áldásmondásról. Nagyon érdekesnek találta a kérdést, de nem tudott kapásból válaszolni rá, és miközben beszélgettünk, a következőket hoztam fel ennek kapcsán magyarázatul:
A háláchá (uo.) nagyon szűkre szabja a csodára mondott áldás kereteit: csak akkor kell áldást mondani, ha például egy vadállat megtámadta az embert, ráesett egy nagy kő és túlélte stb., de ha csak veszélyben volt az ember, de pl. kiabált és megijedt az állat, akkor nem mond csoda-áldást Isten nevével. Ilyenkor a gojmél áldást kell elmondania, mivel veszélyben volt és megmenekült tőle, akár természetes módon (uo. 219:9.). De ez is csak csak akkor érvényes, ha valami nagyon konkrét dolog történt és az ember túlélte, de ha csak történhetett volna valami és a csoda az, hogy nem érte el őt a csapás, akkor nem kell mondani (lásd Cic Eliezer responsum 18. kötet 22:3.). Például, ha valaki ott áll, ahol leesik egy rakéta és ezt túléli, akkor kell áldást mondani. Ha azonban állt egy helyen, és miután odébb ment, leesett oda egy rakéta, akkor nem kell mondani, mert a tény az, hogy nem ott állt, ahova a rakéta esett. Lehetett volna veszélyben, de mivel arrébb ment, ezért nem volt.
Tény, hogy mindenkinek, aki Auschwitzban volt, annak nagy esélye volt a halálra, és a többsége a foglyoknak meg is halt, de ha idézőjelbe téve semmi különleges, csodaszámba menő nem történt, pl. nem akasztották fel vagy lőttek rá, amit túlélt, akkor lehetett volna emberfeletti veszélyben, de hála Istennek nem volt, így nem kell áldást mondani neki és a leszármazottainak Auschwitzban a csodáért.
A mélyebb magyarázat a Talmudban van
Ber rabbi egyetértett velem, hogy ez lehet a magyarázat, ami miatt nem szoktak áldást mondani a túlélők és leszármazottaik Auschwitzban. Azonban nem elégedtem meg mégsem a válasszal. Túlélni Auschwitzot az önmagában egy nagy csoda és akkor kizárjuk technikailag az áldás lehetőségét?! Mi a magyarázat erre? Hazafelé úton is ez járt a fejemben, mígnem rájöttem a magyarázatra.
A Talmud szerint (Sábát 118b.), aki minden nap mond hálélt, hála imát (113–118. zsoltár), az olyan mintha, Istent gyalázná. Miért? A kommentátorok azt mondják, hogy ha valaki minden nap egyvalamiért hálát ad, pl. hogy átkelt az úton és nem halt meg, akkor az olyan, mintha azt mondaná, a nap többi részében nem Isten csodájának köszönhetné az életét. Hiszen valójában csoda, hogy élünk, hogy tudunk járni stb. Ha ezekért nem add hálát, csak azért az egy kiválasztott dologért, az olyan, mintha Istent gyalázná. Van egy másik talmudi mondat (uo. 13b.), hogy ha elkezdenénk feljegyezni a velünk történt jó dolgokat, akkor minden napot fel kéne írnunk, hiszen az egész életünk tele van csodákkal illetve egy nagy csoda, így nem lehet egy bizonyos pontot kijelölni.
Oberlander Báruch rabbi: egész életünk a csoda
Talán ez a magyarázat a csodáért mondott áldásnak a szűkítésére, mert elvileg nem lehetne áldást mondani a csodára, mert az egész életünk a csoda. Azonban mivel a bölcseink előírták a csodára az áldást, akkor ez lehet csak arra az esetre vonatkozik, amikor valami nagyon-nagyon konkrét történik, ami nem illik a természet rendjébe, ami kilóg a csodák mindennapi sorából.
Ez lehet a magyarázat, hogy nem mondunk áldást Auschwitzban, mert meg vagyunk róla győződve, hogy az egész életünk egy nagy csoda, és hát valóban az csoda, hogy a zsidók még mindig jelen vannak a sok pusztítás után. Tehát nem azért nem mondunk áldást, mert ne lenne csoda Auschwitzot túlélni, hanem azért, mert az egész létezésünk, a túlélésünk egy csoda. Nincs egy konkrét helye és ideje a csodának, hanem ez egy általános csoda.
Ezt már megnyugtató válasznak találtam. A Zsoltárok utolsó mondata (150:6.) jutott eszembe minderről: kol hánösámá töhálél ká – „minden élő lélek dicsérje az Örökkévalót”. „A Midrás (Dvárim rábá 2:37.) ezt úgy magyarázza, hogy minden lélegzetért (nösimá unösimá) adjunk hálát az Örökkévalónak. Lényegében minden másodpercben kéne áldást mondanunk az Örökkévalóra. Ennek a legutóbbi auschwitzi látogatásomnak ez volt a tanulsága: minden pillanatban hálát adok az Örökkévalónak, amiért a szüleim túlélték a Holokausztot még akkor is, ha nem tudom elmondani érte a csodák áldását .
Oberlander Báruch
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.