Auschwitz – egy lengyel város német neve, mely a náci és nyilas rémuralom miatt mindörökké tragikus hangzású lesz; az embertelenség és az erőszakos halál szinonimája. A vészkorszak leghírhedtebb haláltáborát 1945. január 27-én, a héber naptár szerint svát hónap 13-án szabadították fel, 79 éve ezen a napon aludt ki a koncentrációs tábor pokla.
Auschwitzba 1944 nyaráig Európa az összes, náci németek által megszállt országából deportáltak zsidó embereket, – a legtöbbet, több mint négyszázhúszezer lelket Magyarországról. Auschwitzban, alig négy hónap leforgása alatt pusztították el a haza vidéken élő zsidó lakosságának zömét. Körülbelül háromszázhúszezer magyar zsidót, elsősorban gyermekeket, idős és beteg embereket azonnal gázkamrában öltek meg, a „szerencsésebbeket” pedig a legnagyobb éhezés és nélkülözés mellett kényszermunkára kötelezték.
Az auschwitzi haláltáborban legalább egy millió háromszázezer ártatlan embert gyilkoltak meg, közülük majdnem egy millióan zsidók, a többiek pedig lengyel, roma születésűek és szovjet hadifoglyok voltak.
Auschwitz a magyar vidéki zsidók legnagyobb kényszertemetője. Az itt elkövetett borzalmak miatt egész közösségek tűntek el, zsinagógák százai néptelenedtek el.
A rettenetes hiány fölött érzett fájdalmat kifejezni szinte lehetetlen. A túlélők közül sokan némaságba burkolóztak, de voltak akik megpróbálták kifejezni sajgó gyötrelmeiket – ilyen volt a hajdúnánási születésű Vihar Béla költő is, akinek több más költeménye mellett az Elröppent lakodalom címűben (mely 1984-es verseskötetének címe is) pengette meg mardosó hiány hangjait szíve hárfáján:
Fölidézlek a homályból: / négy oszlopon bíborsátor, / amint ott áll a közepén, / a menyasszony, a vőlegény / napkeleti szép kertben, / miként Ráchel, Jákob, ketten, / hogy nászukból ág fakadjon, / éltem rügye kipattanjon. / Lallala, trallala, / a fájdalom pohara / száz szilánkra törik ma.
Serleg csillan, fátyol lebben, / Tisza-parti Betlehemben, / s alkonyatkor, egymaga / perdül táncra nagypapa. / Csattog a taps, újra, újra, / selyemkendőt illet ujja, / másik végét, ahogy illő, / megérinti mint a szellő, / Holdleánya, Virággyermek; / pendül a húr, énekelnek, / sípot fújnak muzsikások, / imígy lejtik ezt a táncot, / illanóan, mint az álom, / körbe, körbe a világon, / országúton, őshegyeken, / hullámzó évezredeken.
Én is bent forgok az árban, / anyám szűzi mosolyában, / pörög a láb, egyre pörög, / bölcsők és a sírok között. / Lallala, trallala, / röppen az idő pora, / ki mondja meg, hogy hova, / merre tűnt e lakodalom, / a hegedű, a cimbalom, / pohár, tányér, az asztalon, / a vigadó sokadalom? / A kis udvar, a kis kert hol van? / Csitrik, szalaggal a hajukban? / Hét szál gyertyaszál hol világol, / Dávid bácsi hol tubákol, / hová szállt a méla kántor, / s a nagymama a konyhából?
Sorra szótlanul fölkeltek, / egy nagy úton így kerengnek, / a koldusok is baktatnak, / a kalácsból mit sem hagytak / elment utánuk az ajtó, / pogácsával a szakajtó, / és a nyomukban, rohanva, / a szekrény is, a birsalma, / gurul, gurul, minden gurul, / örvénylő, mély habokba hull, / s akár tegnap, akár holnap, / mindörökké ott forognak, / nem aranyban, sem ezüstben, / csak gomolygó, szürke füstben. / Lallala, trallala, / mécses lobban, a magasban, / didergő éj csillaga.
|
Forrás:
Vihar Béla, Elröppent lakodalom. Budapest: Szépirodalmi Kiadó, 1984. 36–38. old. |