A Chájé Szárá hetiszakaszban olvassuk, hogy hogyan vásárolta meg Ávráhám a hevroni Máchpéla-barlangot sírbarlangnak elhunyt felesége, Szárá számára.
Mit tudunk erről az ősi barlangról? A legfontosabbakat az aish.com írása foglalja össze.
A kettős barlang (ezt jelenti a „máchpéla” név) megvásárlására mintegy 3700 évvel került sor, és onnantól fogva több generáción át szolgált a család temetkezési helyéül. Itt nyugszanak az ősapák, az ősanyák (kivéve Ráchelt) és a zsidó hagyomány szerint az első emberpár is. A cádikok (igaz emberek) sírjánál való imádkozás a zsidóság évezredes hagyománya. A Máchpéla-barlanghoz ellátogatva azonban nem barlangot, hanem egy monumentális, kétezer évvel ezelőtt emelt épületet látunk. Hol van tehát az eredeti barlang?
A méretes mauzóleumot a nagy építtető, Heródes király emelte – a hatalmas kőtömbök formája és megmunkálása megegyezik a Siratófal azonos időszakból származó köveinek kialakításával. (Ugyanezt láthatjuk többek közt Mászádá erődjénél és a Herodionnál.) Nem tudjuk, hogy hol volt az épület bejárata (ha volt egyáltalán), a ma ismert nyílásokat a polgári időszámítás szerinti X. században vágták a helyi arab uralkodók. (A bejárat nélküli vagy csak titkos bejárattal mauzóleum nem volt ismeretlen fogalom a régi világban.)
Az épületet az idő múlásával több alkalommal átalakították. Mivel az épület alsó szintje (ahol feltételezhetően ott volt a kettős barlang) megközelíthetetlen volt, dekoratív síremlékeket emeltek a felső szinten, melyek mindegyike egy-egy ősapát és ősanyát szimbolizál. A barlang látogatói az elmúlt ezer évben a látogatók kizárólag ezen a szinten imádkozhattak és róhatták le kegyeletüket őseik előtt.
E látogatók egyike volt a XII. századi zsidó utazó, Tudelai Binjámin, aki Spanyolországból kiindulva beutazta Európa, a Közel-Kelet és Észak-Afrika számos zsidó közösségét. Abban az időszakban Izraelben a keresztesek uralkodtak, és Hevron egyike volt a legkedveltebb zarándokhelyeknek. A látogatók fogadására és irányítására a keresztes urak őröket rendeltek ki, akik a zsidó látogatóknak elárulták, hogy amit látnak, azok nem az igazi sírok, és jó pénzért levezetik őket a valódi sírhelyekhez. Miután Binjámin kifizette a kért összeget, egy szobába vezették, ahol egy vaskapun át egy szűk lépcsőházba jutott. A kezében vitt gyertyalánggal megvilágított folyosó egy nagy, üres barlang nyílásához vezetett, egy további nyílás egy másik üres barlangba vezetett és a harmadikban – állítása szerint – hat sírt látott, melyeken héberül volt olvasható az ősapák és az ősanyák neve.
A XIII. században az egyiptomi eredetű mameluk dinasztia űzte el a kereszteseket és vette át a hatalmat a Szentföld felett. A hódítás nyomában szigorú rendeleteket hoztak a nem-muszlimok ellen, akik ettől fogva nem látogathatták a szent helyeket. A rendelet hétszáz éven át, 1267-től 1967-ig, a helyszínt felszabadító hatnapos háborúig maradt érvényben.
A XVII. században, az oszmán periódusban került sor a szultán kardjának históriájára. A szultán (akit a történelmi anekdota Ibrahimnak, vagyis Ábrahámnak nevez) Jicchák (Izsák) termében kíváncsian egyenesen a valódi sírokhoz vezető járat fölé hajolt, és drágakövekkel kivert arany kardja beleesett a lyukba. A mélybe kötélen leengedett katonákat egymás után holtan húzták ki onnan. Ekkor a helyi arabok azt javasolták a szultánnak, hogy jelöljön ki egy zsidót a feladatra. Ávráhám Ázuláj, a közösség rabbija (és történetünk harmadik Ábrahámja) jelentkezett „önként” (jelentkező hiányában a szultán tömeges kivégzésekkel fenyegetett). Amikor a rabbit leengedték, odalent három szakállas alakkal – az ősatyákkal – találkozott, akik megígérték neki, hogy ha felviszi a kardot, hét nap elmúltával visszatérhet hozzájuk. Így is lett, a rabbi visszaszolgáltatta a kardot, egy héten át éjjel-nappal a Tóra legmélyebb titkaira oktatta a tanítványait, majd hét nap elteltével visszaadta lelkét a Teremtőnek.
Egy rövid időszakot kivéve az évezredek során folyamatos volt a zsidó jelenlét a városban. A zsidó folklór szerint titkos járatokon át többször is megpróbálták zsidók megközelíteni a szent helyet. Hevron az 1967-es hatnapos háború alatt került ismét zsidó fennhatóság alá, és ezzel eljött a lehetőség a zsidó régészek számára a barlang tanulmányozására. Mose Dáján védelmi miniszter azonban arab forrongásoktól tartott, miután a zsidók – hétszáz évnyi muszlim uralmat követően – először létesítettek zsinagógát az épületkomplexumban.
Dáján tudott a mecsetként működő Jicchák terméből a barlangba levezető nyílásról. Azt remélte, hogy a barlangba leereszkedve lehet olyan bejáratot találni, melynek megközelítéséhez nem szükséges a mecseten keresztülmenni, és ez lehetővé tenné, hogy a muszlimok fent, a zsidók lent imádkozzanak, megőrizve a status quót. Miután 1967 októberében egy zsidók ellen irányuló arab merénylet nyomán lezárták az épületet, elérkezettnek látták az időt, hogy valaki leereszkedjen a barlangba. A járat szűkössége miatt egy gyermeknek könnyebb volt a feladat teljesítése. A választás a 13 éves Michál Árbelre, az izraeli titkosszolgálat egyik vezetője, Jehuda Árbel lányára esett. Michál egy keskeny lépcső tetején találta magát, ami egy hosszú alagútba vezetett, aminek a végén egy nagy terem volt. Bár mindent, amit látott, dokumentált, köztük latin és arab feliratos sírokat, magát a barlangot nem találta meg. Ehhez 1981-ig kellett várni, amikor is a bűnbánó szlichot imák leple alatt önkéntesek egy csapatának sikerült annyira kiszélesítenie a bejáratot, hogy egy felnőtt férfi is lejuthatott rajta.
A csapat a korábbi leírásokra támaszkodva tudta, hogy a keskeny lépcsőn és a folyosón áthaladva abba a terembe jut, ahol Michál 14 évvel korábban járt. Azt is tudták, hogy az nem maga a barlang, csupán egy helyiség, melyből bejárat nyílhat a barlangba. A falakat megvizsgálva semmilyen nyílást nem találtak, ám hirtelen a padlóból eredő fuvallat csapta meg az arcukat. A porban kutatva hatalmas, kissé kiálló követ találtak, melyet félrehúzva rábukkantak a keresett nyílásra! A függőleges járat két, egymás fölött elhelyezkedő barlangba vezetett. Megtalálták a kettős barlangot! Mindkét barlang padlóját emberi csontok és az első Szentély idejéből származó kerámiatöredékek fedték, tanúskodva arról, hogy a bibliai királyok korában a helyszín ismert zarándokhely volt. Ez nem meglepő, hiszen tudjuk, hogy már a Mózes által küldött kémek egyike, Kálev ben Jefune is zarándokként ment el az ősatyák sírjához. A csontokat – az ősapák iránti tiszteletből – nem hozták ki a barlangból. A következő években számos kutató foglalkozott a témával, és egyöntetűen megállapították, hogy valóban a középső bronzkorból, az ősapák idejéből való temetkezési barlangról van szó.
Bár mindez fontos, és alátámasztja azt, hogy Heródes valóban az eredeti barlang fölött emelte impozáns épületét, fontos észben tartani az i. sz. I. században élt zsidó bölcs, Rábán Gámliel tanítását, mely szerint „az igazaknak nincs szüksége emlékműre – emlékművüket a szavaik jelentik” (Skálim 7a) – vagyis: az igazak sírhelye nem őket szolgálja, hanem minket, késői leszármazottakat, akik számára a szent helyek meglátogatása lehetőséget jelent az Örökkévalóval való kapcsolatunk mélyebb megélésére.
További cikkeink a témában:
Az ősatyák barlangjának titkai
Kisfilm
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.