Hirsh Katz édesapja, Yankel Katz egy belorussziai lubavicsi családból indult útnak, majd Chicagóban lett a közösségi élet egyik meghatározó alakja. Történetük nemcsak a lubavicsi örökség erejéről mesél, hanem arról a mély emberi és spirituális kapcsolatról is, amelyet a Rebbe jelentett számukra.
A Katz család élettörténete egy olyan zsidó hagyományba és közösségi elköteleződésbe vezet be, amely generációkon átívelve kapcsolta össze az embereket a Rebbével, a lubavicsi mozgalom ikonikus vezetőjével. Hirsh Katz személyes visszaemlékezéseiben nemcsak apja, Yankel Katz példamutató jótékonyságát idézi fel, hanem megmutatja, hogyan vált a Rebbe a család szellemi iránytűjévé, és hogyan hatott mindennapi életük legapróbb részleteire is.
Lubavicsi gyökerek Chicagóban
Apám, Yankel Katz a belorussziai Mogilevben született, lubavicsi családban. 1905-ben kivándoroltak, és Chicagóban telepedtek le.
Már gyerekként munkába állt egy nyomdában, és tizenöt éves korára ő lett a fő kenyérkereső, mert nagyapám nehezen talált állást.
Bár nagyapám szakított a hászid életvitellel, apám számára fontos maradt a közösség. Az elegáns Congregation Anshei Lubavitch zsinagóga megbecsült tagja lett, mely a városban működő négy lubavicsi imaház egyike volt. Apám a kor legnagyobb bölcseivel állt kapcsolatban. Olyan rabbikkal levelezett, mint a Cháfec Chájim vagy Ozer Grodzinski rabbi. Rendszeresen adakozott is a számukra.
Találkozás a Rebbével
Amikor 1929-ben az előző lubavicsi rebbe, Joszef Jicchák Schneersohn rabbi Chicagóba látogatott, apám megismerkedett vele, és közeli barátságba kerültek. Apámat lenyűgözte a Rebbe karizmája, viselkedése és kedvessége.
Apám sohasem beszélt arról, hogy mennyi pénzt fordított jótékonyságra. Bár elég szűkösen éltünk, nagylelkűen adakozott a Chábád-mozgalom központi épületének megvásárlására, majd az izraeli Kfár Chábád település megalapítására. Miután elhunyt, a fiókjában egy nagy halom bizonylatot találtam, melyekből kiderült, hogy sok ezer dollárral támogatta a háború idején Sanghajba menekült zsidókat. Soha nem beszélt erről sem.
Gyermekként a Rebbe körében
Az előző rebbével nem találkoztam, de 1955-ben, amikor tízéves voltam, apám elvitt New Yorkba a Rebbéhez, akivel szintén közeli kapcsolatot alakított ki. Akkoriban a Rebbe minden héten felhívta apámat, általában a szombat kimenetele után. Mindig tudtuk, hogy mikor van a Rebbe a vonalban, mert olyankor apám felpattant a székről, felvette a kalapját, kezet mosott, és csak azután kezdett beszélni. Néha előfordult, hogy én vettem fel a telefont. Bemutatkozásként a Rebbe mindig csak annyit mondott, hogy „Schneerson rabbi”.
Sokszor jelen voltam, amikor személyesen beszélgettek. Rengeteg témát érintettek, és sokat nevettek. Egyszer apám arról panaszkodott a Rebbének, hogy bélyeget gyűjtök, ami sok időt elvesz a tóratanulástól. A Rebbe erre a következőt mondta: „Higgye el, a bélyeggyűjtés nem olyan rossz dolog. Igazság szerint, régen én is gyűjtöttem a bélyegeket. A szüleim egyszer igen rossz anyagi helyzetbe kerültek. Eladtam a gyűjteményemet, és az árából sokáig fenn tudtuk tartani magunkat. Úgyhogy nem kell amiatt aggódnia, hogy a fia bélyeget gyűjt.”
Ez megnyugtatta apámat, és többet nem tett megjegyzést a hobbimra.
A Rebbe útmutatása: beszéd, áldás, vezetés
Gyakran előfordult, hogy amikor a Rebbe megpillantott a Chábád-központban, hozzám lépett, és a hogylétem felől érdeklődött. Olyan is volt, hogy az utcán látott meg. Olyankor szólt a sofőrjének, hogy húzódjon le, és úgy beszélgettünk. „Emlékezz, hogy mit mondtam korábban” – mondta egyszer. „Nyilvános helyeken kell beszédeket mondanod. Fontos, hogy nyilvános beszédeket tarts.” Úgy vélte, hogy van tehetségem a kommunikációhoz, és rabbiként igyekeztem megfelelni az elvárásának.
Mivel kohén vagyok, arra is figyelmeztetett, hogy vegyem komolyan a papi áldás micváját a nagyünnepeken. Apámat sokszor megkérte, hogy kohénként áldja meg. Amikor apám nyolcvanöt éves korában nyugdíjba vonult, némileg depresszióba süllyedt. „Az a feladata, hogy megáldja az embereket a papi áldással” – biztatta a Rebbe. Apám ezután a Chábád központjában sorra áldotta meg az embereket, és ez nagyon boldoggá tette.
A széderesti vendégek a Rebbe házában
1970-ig minden évben a Rebbe vendégei voltunk a széderre. Az ünnep első estéjén a Rebbe a központi lubavicsi zsinagógában imádkozott, majd felment az irodájába. Apámmal követtük, és beszélgettünk vele egy kicsit. Ezután magára hagytuk, majd egy idő múlva megjelent, és elkezdtük a szédert. A Rebbe úgy tíz percet töltött a szédertál összeállításával. Az asztal körül számos megbecsült hászidja ült, mindegyikük előtt egy külön szédertál. Amikor eljött az a mozzanat, melynek során kinyitjuk az ajtót Élijahu prófétának, mindig több száz jesivatanulót találtunk az ajtó előtt, akik azért jöttek, hogy bepillantást nyerjenek a Rebbe széderjébe.
Mindig apám vezette a szédert, ami annyit jelentett, hogy hangosan olvasta a szöveget, a Rebbe és a többi résztvevő pedig halkan követte. Az előző rebbénél is ez volt a szokás. Amikor a Nismát kezdetű imához értünk, apám elhalkult, hogy mindenki hallhassa a Rebbét, Ő azonban rászólt apámra: „Hangosan!”. Mintha azt mondta volna ezzel, hogy nem akar a figyelem középpontjába kerülni, és apámat tekinti a széder vezetőjének.
Időnként feltett valaki egy kérdést a Rebbének, aki rövid válaszokat adott. Egyszer én is kérdeztem tőle: „Az áll a Dájénu című részben, hogy »ha elhozott volna minket [az Örökkévaló] a Szináj-hegyhez, de nem adja nekünk a Tórát, már az is elég lett volna«. Hogy lehet ilyen kijelentést tenni? Azért létezünk, mert megkaptuk a Tórát. Hogy lehetett volna elég, ha végül nem kapjuk meg?”
A Rebbe azt válaszolta, hogy a Színáj-hegyi gyülekezésnek nemzeti jelentősége volt. Azzal váltunk nemzetté, hogy összegyűltünk a Szináj-hegy körül, melynek ezért önmagában is nagy jelentősége volt.
A széder csúcspontja
A széder végén a Rebbe fogott egy zacskóba csomagolt bort, melynek csak a nyaka látszott ki, és visszatöltött bele egy keveset az Élijahu prófétának kikészített pohárban lévő borból. Ezt követően az üvegből töltött a pohárba, majd többször megismételte ezt a folyamatot, míg végül az összes bor az üvegbe került. Ekkor már nagyon sokan voltak a szobában, és rákezdtek az „Éli Átá veodeká” című haszid dallamra.
Számomra hatalmas élményt jelentett, hogy láthattam a zsidó nép nagy vezetőjét, miközben ezt a szertartást végzi, és ez a gyönyörű dallam szól közben. Földöntúli hatással volt rám. Ez volt a szédereste csúcspontja.
Hirsh Katz (1945–2008) New Yorkban dolgozott ingatlanügynökként. Az interjú 2007 decemberében készült. Forrás: Myencounter.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.