Gedáljá böjtjét tisré hónap 3-án, közvetlenül ros hásáná után tartjuk. Ha az a nap szombat, akkor a következő napon, vasárnap böjtölünk. A böjtből egy ponton ünnepnap lett, aztán újra böjt. E vallási szempontból kiemelt napon egy politikai gyilkosságra emlékezünk, egy mára szinte teljesen ismeretlen kormányzó likvidálására, egy napra, melynek láthatólag nem sok köze van ros hásáná spiritualitásához – írja az Arutz7.
Nézzük, miről is szól ez a nap? Ki volt Gedáljá? A kettészakadt zsidó királyság két része közül a déli Jehuda királyságában élt. Apja, Áchikám, Sáfán fia Josijá király tanácsadója volt, egyben a próféta, Jirmejá (Jeremiás) védelmezője. Gedáljá politikai tehetsége valószínűleg már az első Szentély lerombolása (i. e. 586) előtt megmutatkozott, így miután a babilóniaiak lerombolták a Szentélyt, falvakat és városokat döntöttek romba és zsidók ezreit gyilkolták meg, mielőtt további ezreket hurcoltak magukkal, ő lett a Szentföldön maradt zsidók vezetője.
A katonai győzelem után a babilóniaiaknak nem állt szándékában, hogy teljesen megsemmisítsék a megmaradt lakosságot, így egy már aktív politikai vezetőt, Gedálját bízták meg azzal, hogy új rendet alakítson ki:
De mindazon jehudabeliek is, akik Móábban, Amon fiai között és Edomban, és akik mind az országokban voltak, hallották, hogy Bábel királya maradékot adott Jehudának és hogy föléjük rendelte Gedaljáhut, Achikám, Sáfán fiának a fiát; visszatértek tehát mind a jehudabeliek mindazon helyekből, ahová eltaszíttattak és eljöttek Jehuda országába Gedaljáhuhoz Micpába és begyűjtöttek bort és gyümölcsöt nagyon sokat. (Jirmejáhu 40:11-12)
Jeruzsálemben és a környező településeken a korábbi lakosságnak csak a töredéke maradt meg, rettenetesen elszegényedve. Az ő élükre állították a babilóniaiak – valószínűleg Jirmejá próféta javaslatára – Gedálját, aki működőképes programot dolgozott ki és ennek hatására, ahogy a fenti idézetből is látjuk, lassan javulni kezdett a gazdaság. Az addig rejtőzködő zsidók is lassan előmerészkedtek és az új, átmeneti adminisztratív központ a Jeruzsálemtől északnyugatra fekvő Micpa lett.
A királyi házzal rokon Jismáel ben Netánjá azonban nem nézte jó szemmel Gedáljá tevékenységét. Szövetségre lépett a szomszédos Ámon királyával és zsidó támogatókat gyűjtött maga köré. Bár a kormányzót figyelmeztették a rá leselkedő veszélyre, ő nem hitt a tanácsadói figyelmeztetéseinek, sőt: újévi ebédre hívta ellenlábasát. Így számol be erről Jirmejá könyve (41. fejezet):
És volt a hetedik hónapban, eljött Jismaél, Netanja, Elisámá fiának fia, a királyi magzatból és a király nagyjai közül való, és tíz ember ővele, Gedaljáhuhoz, Achikám fiához Micpába, és együtt ettek ott kenyeret Micpában. És fölkelt Jismaél, Netanja fia meg a tíz ember, akik vele voltak és karddal leütötték Gedaljáhut, Achíkám, Sáfán fiának fiát, és megölte őt, akit Bábel királya az ország fölé rendelt. És mind a jehudabelieket, akik vele, Gedáljáhuval voltak Micpában és a kaldeusokat, akik ott találtattak, a harcosokat leütötte Jismaél.
A szöveg tovább ecseteli a vérontást, Jismáel emberei még több tucat zsidót mészároltak le az ezt követő napokban. A zsidók a próféta tiltakozása ellenére Egyiptomba menekültek, ahol később bálványimádók lettek és a babilóniaiak kezétől estek el. A meggyilkolt kormányzó emlékére böjtnapot hirdettek, de mivel ros hásánákor nem szabad böjtölni, ezért az ünnepet követő napra tették a megemlékezést.
Bár Gedáljá bölcs ember és jó kormányzó volt, felmerülhet a kérdés, hogy miért pont róla neveztek el egy böjtnapot, holott nála jóval bölcsebbeket és még inkább istenfélőket is meggyilkoltak népünk történelme során, még sincs napjuk a zsidó naptárban. A Talmud (Ros hásáná 18a) Gedálját nemcsak dicséri, de meg is rója amiatt, hogy nem hallgatott a tanácsadói figyelmeztetéseire.
A válasz valószínűleg Gedáljá böjtje mögött meghúzódó szimbolizmusban rejlik. Gedáljá volt az, aki a pusztulás után egyben tartotta a Szentföldön maradtakat és gondos munkával részben helyreállította a gazdaságot. Meggyilkolásával ez a korszak is véget ért, a megmaradt zsidók Egyiptomba menekültek, így megszűnt a zsidó közösségi élet Izrael Földjén. A név tehát csupán egy rövidítés, kifejezés, mely az egész katasztrófát szimbolizálja. Hetven éven át, a babilóniai fogság idején ez a név emlékeztette a zsidókat mindarra, amit elveszítettek. A második Szentély felépülésével a böjtnapokból ünnepnapok lettek, ám a fél évezreddel későbbi második pusztulást követően bölcseink ismét bevezették a böjtöket, így immár lassan kétezer éve emlékezünk meg évről évre, közvetlenül ros hásáná után arról, hogy hova vezet az irigykedés és a széthúzás.
Kép: Jeruzsálem a babilóniai uralom idejében, Nuremberg, 1493 (Forrás: Wikipédia)