XI. Biblia, Zsidó jog és filozófia

Zsidó filozófia

Maimonidész, Mose ben Máimon, a Rámbám:

 

Széfer Mádá: Az tudás könyve

Hilchot Tesuvá: A megtérés szabályai

 

Ide tartozik 1 tevőleges micvá:

A vétkes térjen meg az Örökkévalóhoz, és vallja meg bűneit!

 2. fejezet

Melyik az igazi megtérés?

1. §. Mit nevezhetünk igazi megbánásnak? Ha valaki olyan helyzetbe kerül, hogy alkalma kínálkozik egy már egyszer elkövetett régi bűnének újabb elkövetésére, feltéve, hogy ez az alkalom újra, teljes egészében kínálkozik és nincs mitől tartania; képessége sem gátolja; de tiszta bűnirtózattól nem teszi meg – ezt nevezhetjük őszinte megbánásnak.

Erről mondotta Salamon király[1]: „Ifjú korodban gondolj Teremtődre!”

Aki viszont öreg korában tér meg, amikor bűnre hajtó cselekvési vágya már rég elhagyta; bárha nem ez a megtérés legüdvösebb ideje, mégis erkölcsi hasznát veszi, bűnbánónak ismerik el.

De még, ha egész életén keresztül tartósan követ el egy bűnt és csak halála napján tér meg, akkor is megbocsátják azt, amint az Írás mondja[2]: „Mielőtt elsötétül a nap, a fény, a hold, a csillagok, eltűnnek majd a felhők az eső után”, – vagyis a halál napján. Ebből azt tanulhatjuk, hogy ha valaki halála előtt a Teremtőjére gondol és igaz szívből megtér, bűnbocsánatot nyer.

2. §. Mi szükség az őszinte megbánáshoz? Először a bűnt s azután még a gondolatát is el kell távolítani magunktól. Továbbá őszintén kell elhatároznunk, hogy többé soha nem követjük el[3]: „Hagyja el a gonosz az útját és a bűnös ember a gondolatát!”

Bánkódnunk kell a múlt miatt, hogy teljesítsük a próféta szavát[4]: „Megtérésem után meg is bántam bűneimet.” Akkor a titkok ismerője Maga fogja tanúsítani igaz megbánásunkat, mert „nem a kezünk alkotását fogjuk többé Istennek nevezni”[5].

Bűnvallomásunk élő szóval történjék. Ez vonatkozik a jövő magatartásunkra teendő fogadalomtételre is.

3. §. Aki csak szavakkal tesz bűnvallomást, de nem szívből tér meg, az olyan, mintha tisztátalan csúszómászót tartana a kezében, amíg tisztulási fürdőzését végzi. Amíg el nem dobja a kezéből, hiábavaló a tisztulásra törekvése. Csak az részesülhet tehát kegyelemben, „aki a bűnét beismeri és el is hagyja”[6]. Élő szóval fejezzük ki az elkövetett bűnt, amint Mózes cselekedte az aranyborjúnál, midőn így szólt[7]: „Óh nagy bűnt követett el a nép, aranyborjút készített magának!”
4. §. A megtéréshez tartozik az is, hogy a bűnös könyörgéssel és könnyekkel forduljon a Teremtőhöz. Minden tehetségével jót tegyen és minden emberi képességével távolodjon a bűnös úttól. Még a nevét is változtassa meg, mintha nem is az lenne, aki a bűn elkövetésére vetemedett. – Nevével együtt a magatartása, minden emberi megnyilatkozása is változzék meg, jobbra, nemesebbre, helyesebbre. Még a lakóhelyéről is távozzon el, mert a száműzetés alázatosságra, szerénységre késztet, ami bűnengeszteléshez vezet.
5. §. A megtérő dicséretére válik, ha a nyilvánosság előtt tesz bűnvallomást, ha mások előtt is feltárja a felebarátjával szemben elkövetett sérelmeket és bűnöket és így szól: „Vétkeztem X.Y. ellen, ezt és ezt követtem el és most őszintén megbánom és sajnálom.”

Aki pedig vélt büszkeségből nem tárja fel bűnét, hanem azt elpalástolni igyekszik, bűnbánása nem lehet teljes. „Aki bűnét eltakarja, nem boldogul soha.[8]„

A nyilvánosságra hozatal csak a felebarátunkkal szemben elkövetett bűnöknél kívánatos. Ha Isten ellen vétünk, akkor nincs erre szükség, az még kérkedésnek és arcátlanságnak is minősül. Az Isten ellen való megtérésünknél csak a bűn halk elmondására van szükség. Halkan soroljuk fel bűneinket, hogy senki ember ne hallja, mert a tudat, hogy senki sem tud bűneinkről, jót tesz. „Boldog, aki bűnét magában hordozza és (mások előtt) eltakarja.[9]„

6. §. Bár minden idő alkalmas a megtérésre és könyörgésre, a tíz bűnbánó nap mégis a legalkalmasabb erre. Isten ekkor fogadja a legszívesebben a megtérni akarót, amint a próféta mondja: „Keressétek az Örökkévalót (abban az időben), amikor számotokra (a leginkább) megtalálható.” (Vagyis: a 10 bűnbánónapon).

Ez csak az egyénre vonatkozik. A közösség ha bármikor megtér és egész szívéből Istenhez fordul – meghallgatják, amint azt megírták: „Ki olyan, mint az Örök­kévaló, bármikor Hozzá kiáltunk!?”

7. §. Jom Kipur a megtérés napja, úgy az egyén mint a közösség számára. Ez a nap nyújtja az engesztelés utolsó lehetőségét, ezért teszünk akkor bűnvallomást, ezért igyekszünk akkor megtérni.

A bűnvallomást a nap előestéjén, vagyis az ünnep előtti délutánon az „elválasztó lakoma” előtt eszközöljük. Ez a korai bűnvallomás abból az aggodalomból történik, hogy netán baj érhetne lakoma közben, ami miatt nem érhetnénk el a jom kipuri engesztelés lehetőségét.

Ezenfelül ismételnünk kell a bűnvallomást az engesztelő nap minden imája keretében, az egyén a főimák végén, az előimádkozó a főimák közben, a negyedik áldásnál.

8. §. A szokásos bűnvallomás rövid szövege a következő: „Valóban vétkeztünk!” Ez a lényeg.

Ha valamely bűnről az egyik Jom kipuron már bűnvallomást tettünk, azt a következőkben is meg kell ismételnünk, bárha az első megtérésünk őszinte volt. A zsoltárköltő is azt mondja[10]: „Ismerem bűneimet és a vétkeim állandóan szemem előtt vannak.”

9. §. A bűnbánat és a Jom kipur csak az Isten ellen elkövetett bűnöket engeszteli ki. Ha pl. tiltott dolgokat élvezünk, vagy ha a másik nembelihez megengedhetetlen módon közeledünk stb. De ha az embertársainkkal szemben vétkezünk, legyen az testi sértés, átkozódás, vagy anyagi megkárosítás; azt addig nem bocsátják meg, amíg az okozott kárt meg nem térítjük és a sértettet kérlelésünkkel ki nem engeszteljük. Amíg a megbántottól nem kérünk bocsánatot, nem nyerhetünk engesztelést. Még, ha csak szavakkal bántottuk meg embertársunkat, ha megsértettük vagy felbosszantottuk, akkor is addig kell kérlelnünk és hozzá könyörögnünk, amíg engesztelésre nem bírtuk.

Ha magunk nem vagyunk erre képesek, akkor három barátja jelenlétében kíséreljük ezt meg. Ha három ízben történt ez irányú kísérletünk nem járt eredménnyel, mentesülünk a bűn alól és az állhatatosé a bűn – Tanítómesterünkkel szemben, ezerszer is meg kell ezt kísérelnünk. Minden törekvésünk az legyen, hogy engesztelését feltétlenül elnyerjük.

10. §. Ember ne legyen engesztelhetetlen, akaratos. Legyünk „könnyen meg­bocsátók és nehezen haragíthatók”. Ha bocsánatot kérnek tőlünk, fogadjuk azt szívesen. Ha bármilyen fájdalmat is okoztak nekünk, ne kiáltsunk bosszúért és ne legyünk gyűlöletünkben hajthatatlanok. Az engedékenység Izrael gyermekeinek alaptermészete. Csak a pogányokról jegyezték fel[11] azt, hogy „gyűlöletük örökké tart”. A Gibeonitákról is olvashatjuk[12], hogy nem voltak megbocsátók, engedékenyek. Ők valóban nem tartoztak Izrael fiaihoz.
11. §. Ha az, aki ellen vétettünk meghalt, mielőtt kiengesztelhettük, akkor a sírjánál tíz ember jelenlétében a következő kijelentést tegyük: „Vétkeztem Izrael Istene és az itt nyugvó ellen. Ezt és ezt cselekedtem ellene.”

Ha megkárosítottuk, akkor a kárvallott örököseinek meg kell azt térítenünk. Örökösök hiányában helyezzük az összeget az egyházi bíróságnál (Rabbiság) letétbe és egyszersmind ott tegyük meg bűnvallomásunkat is.

 

5. fejezet

A szabad akarat

1. §. Minden embernek megadatott a lehetőség, hogy a jó út felé irányítsa magát, hogy jámbor legyen, vagy pedig ha akarja a rossz úton is járhat, gonosz is lehet. Erről mondja a Tóra: „Íme az ember olyanná lett, mint valaki közülünk, ismeri a jó és a rossz közötti különbséget.” Ez azt jelenti, hogy a földi teremtmények között az embernél egyedül van meg az, hogy saját belátása szerint követheti a jót, vagy a rosszat. Azt cselekszi, amit akar, senki sem akadályozza, semmi sem állja útját. Kényszer nélkül nyilvánítja ki belső óhaját, szándékát – és mivel ez így van, félő, hogy „talán kinyújtja kezét…”
2. §. Ne kövesd azok felfogását, akár zsidók, akár más vallásúak; akik azt az oktalanságot hangoztatják, hogy a Szent áldassék Neve, már a születéskor meghatározza, hogy gonosz, vagy jámbor legyen valaki. Ezt ne hidd, mert az igazság az, hogy minden ember alkalmas arra, hogy jámborrá váljon, mint Mózes vagy olyan gonosz, mint Jerobeám. Minden ember lehet jószívű, vagy irgalmas, fösvény vagy bőkezű. Egyetlen tulajdonságnál sincs előre való meghatározás. A hajlam egyformán van meg minden tulajdonság iránt és nincsen velünk született kényszer, ami különösen vonzóvá tesz valamilyen irányban. Az ember tehát, saját jószántából odahajlik, amerre akar. Erről szól a próféta, midőn azt mondja: „Nem a Felséges szájából jó a jó és a rossz.” Értsd ezt úgy, hogy nem az Isten rendeli azt el, hogy valaki jó vagy rossz legyen! Ha pedig ez így van, akkor önmagára vessen a bűnös, mert bűnének ő az egyedüli okozója. Ezért fájlalja fájdalmas önmegismeréssel a bűnös a bűnét. Panaszkodjon hát bűnvallomása idején. Sírjon fel a lelkében az önmarcangoló szemrehányás, hisz egyedül ő volt vesztének okozója. Ez a gondolat ad értelmet a fenti idézett vers folytatásának is: „Miért panaszkodik az ember bűnei miatt!” „…minden cselekedet tőle függ, ha bajt okozott, önmagára vessen, feladata a jóvátétel és módja is van hozzá…” „Kutassuk tehát és vizsgáljuk meg útjainkat és térjünk meg!”
3. §. Fenti megállapításunk alaptétele és vezérgondolata Tóránknak is: „Lásd, az életet adom íme neked… az áldást nyújtom felétek.” Az eszköz az ember kezében van, övé a cselekvési jog és szabadság a jó és rossz követésében. Hogy ez a lehetőség fennáll, azt abból is láthatjuk, hogy a Mindenható így szólott: „Óh bárcsak ez a gondolatuk állandó lenne!” Nincs kényszer és nincs végzetszerűség cselekvésünkben. A jó vagy rossz utat magunk választjuk.
4. §. Ha jóságunk vagy gonoszságunk isteni végzet következményei lennének, ha elveink, felfogásunk, cselekedeteink felettünk álló természetes erők befolyásának eredményei lennének, – amiként ezt a képzelődők valóban vallják, – hogyan parancsolhatta meg Isten, hogy ezt vagy amazt cselekedjük, hogyan üzenhette meg prófétái által a jó követésének helyességét, s a rossztól való távolmaradást. Ha születésünktől kezdve végzetszerűen követnünk kell azt, ami számunkra hivatásszerűen elrendeltetett mi értelme volna akkor a Tórának, a jutalmazásnak, a büntetésnek, – „hát a föld Bírája ne cselekedne jogszerűen?”

Ha azzal az ellenvetéssel érvelnél, hogy miként lehetséges hogy az ember azt tegye, amit akar, hiszen semmi sem történhet a földön Isten akarata nélkül? Ha a zsoltáros szavaival mondanád: „Amint a Mindenható akar, azt cselekszi az égen és földön!” – erre csak azt válaszolhatom: Valóban Isten akaratától függ minden, de az ő akarata szerint van a tel teljes cselekvés-szabadságod is. Amint az Ő akaratából lobban a magasba a tűz lángja, folyik lefelé a mélybe a víz, mozgásba rendül a föld és forog a mindenség körülöttünk és minden teremtmény rendeltetését végzi; akként kívánta, hogy az ember az Ő rendeltetéséből irányítva önmagával rendelkezzen és minden cselekedetét szabadon végezze. Kényszer nélkül, befolyásmentesen, szabadon cselekedje, amit jónak tart azzal az eszével, amit Isten néki ajándékozott. Jogos tehát cselekedetek megítélése. Jót jóért, rosszat rosszért! Erről szól a próféta is: „Kezetekből való ez!” „Ők is megválasztották útjaikat.” Ugyanerről szól Salamon is: „Örvendj ifjú gyermekkorodnak, de tudd meg, hogy mindezekért ítélet alá von téged Isten!” Cselekedeteid felett magad rendelkezel de számot is kell adnod érettük.

5. §. Ha kétkedéssel kérdeznéd, hogy hogyan kell értelmezned Isten gondviselő előrelátását, ha kérdeznéd, hogy vajon tudja-e Isten, mielőtt valaki megszületik, hogy jámbor vagy gonosz lesz, ha pedig tudja, hogy valakiből jámbor ember lesz, amúgy sem lehet többé gonosz, viszont, ha a jámbor rendeltetéssel született ember is gonosszá válhat, miként lehetséges az, hogy Isten előre lát és mindent tud? – E kérdések valóban súlyosak, a föld méreténél és a tenger szélességénél nem áttekinthetőbbek. A mindenséget megtartó hegyoszlop léte függ e kérdések eldöntésétől.

Rövid szóval megemlítem, amit erről a kérdésről egy másik helyen elmondottam: Isten mindentudása nem hasonlítható az emberi tudáshoz, képességhez. Az ember és az ő tudásképessége két, egymástól elválasztható fogalom, Isten és az Ő mindentudása egyazon fogalom. Lám az ember és aztán életben maradhasson” – hogyan tudná megérteni az isteni előrelátás méreteit; hiszen „nem olyanok az én gondolataim, mint a tieitek, az én útjaim, mint a ti útjaitok!” Tehát nem tudhatjuk soha, hogy mi módon irányítja Isten a teremtményeit és azok cselekedeteit. De abban bizonyosak lehetünk, hogy minden ember azt cselekszi, amit akar. Isten nem korlátozza, kényszeríti cselekvéseit. Ezt nemcsak azért valljuk, mert hisszük; hanem ez észszerű alapon is bizonyítható tény. Ezért jogosan hirdeti a prófétizmus, hogy az ember jó, vagy rossz cselekedete szerint ítélik meg. Fontos tétel ez – ezen épülnek a próféták összes tanításai.

 

 6. fejezet

Az isteni gondviselés és a szabad akarat

1. §. A Tórában és a próféták könyveiben sok olyan tanítást találhatunk, amelyek látszólag megcáfolják a szabad akaratról vallott elveinket. A legtöbb ember azt hiszi, hogy Isten akaratából jó vagy rossz. Az ember nem képes arra, hogy akaratával uralkodhasson érzelmei felett. Ez a körülmény egy igen fontos hitelv közlésére késztet, amelyből az említett tanítások igazi értelmét tudhatod majd meg.

Ahhoz kétség nem fér, hogy a szándékosan tiszta akaratából bűnöző, legyen az magános ember, vagy legyen bár egész ország közössége – büntetést érdemel. Ahhoz sem fér kétség, hogy Isten tudja a legjobban, hogy miként kell büntetnie. Van olyan bűn, amely már itt e földön kíván megtorlást, testiekben, vagyoniakban vagy esetleg a mit sem tudó, ártatlan gyermekekben; akiket míg férfi korukat el nem érik vagyonszámba vesznek (saját bűneik miatt nem halhatnak meg) amint a Tóra mondja: „A férfi haljon meg bűne miatt.” Van olyan bűn, amely csak túlvilági büntetést von maga után. A földi életben látjuk kárát. De van olyan bűn is, amelyért itt e földön és a túlvilágon is szenvednünk kell.

2. §. Mindezen büntetésre csak akkor kerül sor, ha nem igyekszünk jóvátenni, mert: „a megtérés védőpáncélja minden büntetésnek.” Ez pedig legyen őszinte, tiszta szívből jövő, legalább olyan erős akaratából eredő, mint amilyen mértékű volt az a bűn elkövetése idején.
3. §. Olyan súlyos bűnök is vannak, melyeket az igazi Bíró jóvátehetetlennek minősít és oly szigorú megítélésben részesít, hogy a megtérés lehetőségét is megvonja elkövetőjétől. Nincs alkalma többé a megtéréshez, végpusztulás és halál sorsa. Erről szól Jesajás: „Meghájasodott a nép szíve…” „Gúnyolták Isten követeit; megalázták igéit, kijátszották prófétáit, míg Isten haragja gyógyíthatatlanul pusztította népét.” „Gyógyíthatatlanul” – azaz jóvátehetetlenül, mert a bűnük olyan súlyos volt, hogy meg kellett vonni tőlük a gyógyulást, a megtérés lehetőségét.

Ezért írja a Tóra: „Én majd megkeményítem a Fáraó szívét!” Fáraó saját elhatározásából vétkezett megfontolt szándékossággal, tervszerűséggel keserítette el Izrael fiainak életét. „Rajta, bánjunk el okosan velük” – megfontoltan követte el bűnét. Így tehát jogos volt megvonni tőle a megtérés lehetőségét büntetésének elnyeréséig. Ezért viselte szerepét oly kitartó állhatatossággal. „Eresszed el népemet!” – javulj meg, üzente neki Isten Mózes által, bárha előre tudta és megmondta, hogy nem fogja őket elbocsátani. „Azért tartottalak életben, hogy erőmet megmutathassam…” – hogy az emberek lássák, hogy nem minden bűnös felé nyújtom ki megbocsátó kezem. Súlyos gonosz tettekre nincs megtérés. Szántszándékosan választotta a halálhoz vezető utat; el is pusztult gonoszsága miatt.

Szichontól is bűnének súlyossága miatt vonta meg Isten a megtérés lehetőségét: „Megkeményítette az Örökkévaló, a te Istened az ő lelkét és felbátorította a szívét.” Ugyanezt látjuk a kanaánitáknál is. Undorító bálványimádatuk akadályozta őket a megtérésben. Harcba elegyedtek Izraellel és így „Istentől volt az, hogy dacos lett szívük, hogy Izraellel harcoljanak és megsemmisüljenek.” Az Élijahu idejében élt Izrael nemzedéke is sokat vétkezett; azért vonták meg tőlük is a megtérés lehetőségét.” Te magad fordította meg szívüket” – ez azt jelenti, hogy Isten nem engedte, hogy megjavuljanak. Mindebből megállapíthatjuk, hogy a Fáraó gonoszsága, Szichon vétke, a kanaániták eltévedése, Izrael bálványimádata eredetileg nem Isten akaratából vagy rendelkezéséből következett be. Maguk választották meg útjukat és mert cselekedetük súlyos volt, azzal kellett bűnhődniük, hogy a megtérés kapuját elzárták előlük.

4. §. A jámborok, a próféták örök szent könyörgése, hogy megismerhessék az igazi utat. „Taníts meg útjaidat megismerni!” – szólott Dávid. ezzel azt akarta kifejezni, hogy bűneinek sokasága meg ne zavarja látóképességét. Meglátni, megismerni akarta az igazi utat. …Nemes szellemmel üdíts fel!” – mondotta egy másik alkalommal. Ha jót cselekszem, őrködjön ez a szellem fölöttem; ha hibázom, vigyázzon, hogy szívből megtérhessek. Telíts e szellemmel, hogy mindig szabad akaratomból kövessem a jó, a helyes utat. A többi ehhez hasonló kifejezésű zsoltármondatnak ugyanez a vezérgondolata és alapértelme.
5. §. „Jó és igazságos az Örökkévaló, azért vezérli a bűnösöket az úton, irányítja a szerényeket ítélettel.” Dávid e versével azt fejezi ki, hogy Isten helyes utat mutató, bűnmegtérítő prófétákat jelölt ki, megértéssel, logikai érzékkel ruházta fel az emberiséget, vágyat ébresztett fel benne az értelmes, az igazságos dolgok iránt, hogy ha akarja, követni is tudja.

Erről mondják tanítóink: „Aki megtisztulni akar, azt segítik.” Értsük ezt úgy, hogy aki a jó úton halad, úgy érzi, mintha segítenék abban, amit önszántából vállalt. Ha az alant idézett verseket felületesen olvassuk, azt fogjuk hinni, hogy isteni végzet az, hogy gonoszok legyünk. „Dolgoztatni és sanyargatni fogják őket.” Továbbá: „És felkél a nép és idegen isteneket fog bálványozni!” Az előbbi versből az egyiptomiak – az utóbbiból a zsidó nép bűnének végzetszerűsége tűnik ki. Ha Isten előre megmondta és ők végzetszerűen cselekedtek, miért járt nekik a büntetés? E kérdésre azt válaszolhatjuk: Az isteni végzet nincs befolyással az egyén cselekményeire. Ami az egyiptomiakra vonatkozik, nem szól az egyiptomiakra. Ha a Gondviselés előrelátásában embersorsokról gondoskodik, intézkedik, az csak az illető egész közösségre terjed ki, az egyénre sohasem kötelező, kényszerítő. Isten előrelátása nem gátolja az egyént szabad cselekvésében. Melyik gonosz mondhatja, hogy azért tesz rosszat, mert Isten előre megmondta Mózesnek, hogy Izrael kebelében gonoszok is lesznek? Ilyen alapon nem tisztán végzetszerűség az sem, hogy „nem fog megszűnni a szegény a földön”. Éppen így nem kényszerültek külön-külön az egyiptomi gonoszok sem arra, hogy a zsidókkal kegyetlenkedjenek. Az a körülmény, hogy Isten előre tudatta, hogy gyermekei ott fognak rabszolga sorsban sínylődni, még nem jelent kötelezettséget a gonoszság vállalására az egyének részéről.

Hogy miként tudja Isten a jövő titkát, azt emberfia nem értheti meg soha.

[1] Prédikátor 12:1.

[2] Uo. 12:2.

[3] Jesájá 55:7.

[4] Jeremiás 18:31.

[5] Hoséá 14:4.

[6] Példabeszédek 28:13.

[7] 2Mózes 32:31.

[8] Példabeszédek 28:13.

[9] Zsoltárok 32:1.

[10] Uo. 55:5.

[11] Ámosz 1:11.

[12] 2Sámuel 21:1–10.