Gilgulim – Reinkarnáció
Az utolsó dibuk
Deutsch Gábor
A bonyhádi fakereskedő, az ottani Sász Chevra elnöke R. Jicchok Ausch tanult, bölcs ember volt. Hosszú élete tapasztalatait, kutatásait, tóraértelmezését papírra vetette, és amikor megvakult, egy bóchernak lediktálta. Az pedig segítőtársa lett a tanulásban és az írásban. Gazdag, érdekes és értékes anyag gyűlt össze, rokonai 1981-ben Brooklynban díszes kötetben kiadták. Mindjárt az elején egy dibuk-történetet beszél el a szerző, amelyet átélt. Talán az utolsó dibuktól megszállott emberről szól a beszámoló, hiszen vagy száz éve az ilyen tartalmú történetek megritkultak, s ki is haltak. A könyvnek ezt a részét bemutatta nekünk Oberlander Baruch rabbi, akinek R. Jicchok a dédnagybátyja volt.
A dibuk a zsidó legendában létező bolyongó lélek, akit annyi gonoszság, bűn terhel, hogy halála után sem menny, sem pokol nem fogad be; lebeg ég és föld között, megpróbál bejutni becsületes emberek testébe, megrontva, megzavarva lelki egyensúlyukat.
1895-ben, azaz 5655 telén, amikor a Mispátim szidráját olvasták, egy csütörtöki nap testvéreivel, Mojseval és Bunnával – ez utóbbi gyógyulásáért imádkozott – a galiciai Sienawa városába érkeztek, ahol a szent cadik, Jeheszkel Halberstám volt a rabbi. A templomban a délutáni imát recitálták, ám, amikor a cadik a Módim (hálaadás) imarészhez érkezett, egy ember – mint megtudták, a Volchotból érkezett Gecül – jajgatni, ordítani kezdett. Benne volt a dibuk. R. Jichok saját szemével látta, és a könyvben elmondja fiainak, lányainak, mindenkinek, hogy tudják, a hitetleneknek nincs remény. Az ilyenek, mint a görög Epikürosz (Apikajresz), azt hirdetik, hogy a halálból még senki nem jött vissza elmesélni élményeit, és nem hisznek a lélekben, a túlvilágban. Tanúsítja, hogy ott állt mellette a szerencsétlen ember, jajgatva, remegve, és lengyel kiejtésű jiddissel ordított: Cádik, ich vel ájch folgen (Cádik, én szót fogadok magának, nem csapom be magát!) hallatszott a hang az emberből. A nevem Chájim Zev ben Szender. Ezután hasra vágódott, mint egy béka, és gurulni kezdett. A Cádik befejezte imáját, és a templom északi oldalán távozott, bezárva maga mögött az ajtót. A földön fekvő férfi felemelkedett a levegőbe, és fektében a fejét többször beütötte a Cádik ajtajába, mint egy koldus, aki bebocsátást kér. Másnap, pénteken a délutáni imát ismét a Cádik recitálta. Amikor az átokáldás, a velámálsinim részben e sorokhoz érkezett „a gonosz uralmát tépd ki gyökerestül”, a megszállott újra ordítani kezdett. Szombaton nem hallatszott a hangja, mert a Cádik szigorúan ráparancsolt, de este, mikor a Hávdálá gyertyáját meggyújtották, nagyon keserűen jajdult fel. – Der Cádik brent mich mit dem Hávdole (éget engem a Cadik a Havdalával)! A belzi és sztreliszki cadikok nem égettek engem így. Hagyjon engem békén, és akkor én is megnyugszom. Mondott még sok mást is, összefüggéstelenül. A Cádik hazament, az emberek kérdéseket tettek fel a megszállottnak, és ő válaszolt. Évekkel ezelőtt szombat búcsúztatása után egyedül aludt egy szobában, és akkor a fülén keresztül bújt bele a dibuk. Érzett valami bizsergést, mintha bogár mászott volna a fülébe, majd mindig máshol, a fejében, hasában érzett nyomást, nem tudta, mi történt vele, ameddig meg nem mutatkozott, és beszélni nem kezdett belőle a dibuk. Ennek három és fél éve. Járt már a belzi, sztreliszki szent mestereknél, de nem segítettek neki. Az emberek és a gyerekek kezdtek vele gúnyolódni: – nem akarsz pálinkát? Iszákos voltam egész életemben. Még Jom Kippurkor is ittam egy snapszot… Az ital! – zokogott keservesen. Aki hallotta, annak összetörte a szívét, és hatása akkora volt, mint száz megindító elbeszélésnek.
Másnap reggel, a sachrit ima után, a szent Cádik imádkozott még. A közösség tagjai (emlékezve egy elhalt rokonra) pálinkát ittak. Mojse R. Jicchok testvére megkérdezte Gecült, nem inna-e ő is egy kortyot. – Nekem nem szabad pálinkát innom – felelte. Míg beszélt, repülve vágódott a Cadik lába elé, nem érintve őt, de oly közel, hogy egy hajszál sem fért volna el közöttük. A szent kiment a teremből, továbbra is ott feküdt, mint egy élettelen test. A rabbi visszatért a helyére, az ember felállt, a falnál is sápadtabban, mint akiben nincs élet. A Cádik megkérdezte: – Hány éves voltál Chájim Zev ben Szender? – Ötvenhat – válaszolta. – Volt feleséged? – hangzott az újabb kérdés. – Nem, mert iszákos voltam, és akit én el akartam venni, mert szerettem, az nem jött hozzám, aki meg jött volna, azt én nem akartam, mert nem szerettem. Kérlek rabbi, adj nekem egy kicsiny helyet, egy egész kicsinyke nyugvóhelyet. A cádik szigorúan szólt: – Hagyd el ezt az embert, akiben most vagy! Aztán a körülötte állókhoz fordult: – Tanuljatok érte sok misnájeszt, az Örökkévaló, aki gonosznak kegyelmez, neki is megkegyelmez majd.
Amikor a Cádik megenyhült, mesélni kezdett. Egyszer egy szent mesternél járt, ott is volt egy megszállott ember, akiből rimánkodva szólt a dibuk, szintén egy csekélyke nyugvóhelyet kérve, akár a pokol bejáratánál is. Megígérte a bölcs, hogy kap helyet, ha elhagyja, akit megszállt. Menjen a kisujján keresztül. Az ablaküveg is megrepedt, amikor elhagyta azt az embert. Jött egy másik megszállott, abból is szólt a dibuk, az is kért egy kicsiny helyet a pokol bejárata mellett, de őt elutasította a bölcs, mert súlyos volt a bűne… De mit tudnék én adni? – nézett maga elé a Cádik. Reb Jicchok a bambán bámuló emberhez fordult: – Érted, hogy mit mondott neked a rabbi? – Az azt válaszolta, hogy semmit sem értett.
A délutáni imánál a megszállott sokat kiabált, zavarta az áhítatot. Ekkor a Cádik erőset dobbantott a lábával, erre elhallgatott. – Ha nem hagyod el ezt az embert, holnap kiűzlek! E szavakra csend lett, több hangot nem hallatott. R. Jicchoknak tovább kellett utaznia, így a történet végét nem ismeri. De látta – talán az utolsó – dibuktól megszállott embert, aki – mint írja – biztosan meggyógyult, mert, ha a gonosznak is jut kegyelem, jusson akkor mindnyájunknak, erősítse szívünket az Írás, hogy a Cádik a hitében él!
* * *
Jicchok befejezte emlékezését nagy élményéről. Valamit nem irt meg, amit a családi legenda megőrzött: megvakulásának történetét. A Cádik, mikor a megszállott emberről beszélt, felszólított mindenkit, hogy ne nézzen oda. R. Jicchok azonban egy ízben nem állt ellen a kísértésnek, és odapillantott. Rettenetes dolgot látott, hogy mit, soha nem mondta el senkinek. Ez féltve őrzött titka maradt, mégis fokozatosan romlott a szeme világa, és néhány év alatt elveszítette látását. Nyolcvannégy évet élt, amikor Auschwitzban elpusztították. Emléke legyen áldott. Kevés dolog van, amelyben a legkülönbözőbb irányzatú rabbik egységesen foglalnak állást. Ilyen az a határozott meggyőződés, hogy dibuk ma nincs, és dibukűzés sincs. Ha valaki megszállottságról panaszkodik, hangokat hallat, azt pszichológushoz, vagy idegorvoshoz irányítják. A miértre nehéz választ adni. Talán mert a XX. Században elszabadultak a pokol erői, háborúk, félelem, gyűlölködés. A tengernyi pusztítás miatt lépten-nyomon mondjuk az engesztelő káddis-imát, emlékezésünk bizonyítékát. A sok kaddis, amit annyiszor el kellett mondanunk, feloldhatta a büntetést és elérhette az eltávozottak örök nyugalmát.
