A szentség és a tisztátalanság harca: Jákob és Ézsó küzdelme a Zohár fényében
Rivka prófétikus keresése
A Zohár, a zsidó misztika alapkönyve szerint nem véletlen, hogy a Tóra így fogalmaz: „És elment, hogy megkérdezze az Örökkévalót” (1Mózes 25:22). A klasszikus értelmezés szerint ez a „lidros et Hásém” nem egyszerű ima, hanem prófétikus keresés, egyfajta isteni útmutatás iránti igény. Rivka elmegy a Sém és Éver által fenntartott tanházba, ahol a Zohár szerint próféciát kaphatott – hiszen ha csak imádkozni szeretett volna, azt otthon is megtehette volna férjével, Izsákkal együtt.
A méhben vívott kozmikus harc
A méhében tusakodó gyermekek, Jákob és Ézsó, nem pusztán testvérek voltak, hanem a szentség és a tisztátalanság misztikus szimbólumai. A Zohár szerint Ézsóhoz a tumá, a tisztátalanság, a kígyó, a Sátán és a gonosz angyal kapcsolódik. Jákob pedig a szentséget, az isteni oldal erőit testesíti meg. Ezért írja a Tóra, hogy „És tusakodtak a gyermekek a méhében”, a kifejezés itt valójában harcra, összetörésre utal – nem csak civakodásról, hanem élet-halál küzdelemről van szó.
Miért volt szükség Jákob ravaszságára?
A Tóra Jákobot „jámbor sátorlakóként” mutatja be, mégis, életében több ponton is ravasz, taktikus lépésekhez folyamodik: megszerzi az elsőszülöttségi jogot, elnyeri apja áldását. A Zohár magyarázata szerint ez nem ellentmondás, hanem szükségszerűség: ha a tisztátalanság Ézsó oldalán ravasz módon lép fel, akkor a szentség oldalán is megengedett a „kettősség” – de csakis védekezésképp. Ahogy a Zsoltárok könyvében áll: „Aki alattomos, azzal járj alattomosan” (Zsolt 18:27). Ez nem erkölcsi gyengeség, hanem a szentség védelme.
A Zohár szerint Jákobnak küldetése volt: lenyomni Ézsót
Ez a harc – amely már az anyaméhben elkezdődött – a Zohár szerint egyértelmű célt szolgál: Jákobnak le kell nyomnia Ézsót, hogy a tisztátalanság ne férkőzhessen közel a szentséghez, ne merítsen abból éltető erőt. Ezért fogta meg Jákob Ézsó sarkát: nem testvéri ragaszkodásból, hanem hogy „lent tartsa” őt, és ne engedje felemelkedni az isteni szférák felé.
A névadás isteni aktusai
A Tóra több helyen is egyes szám első személyben írja, hogy „elnevezte őt Jákobnak”, illetve később „El nevezte őt Élnek” – anélkül, hogy megnevezné, ki adta a nevet. A Zohár ezt úgy értelmezi, hogy a névadás maga az Örökkévaló aktusa. Jákob nem pusztán egy emberi név viselője, hanem isteni küldetéssel bíró alak: „Én vagyok az Isten fent az egekben – te vagy az Isten itt lent”, mondja neki az Örökkévaló a Zohár értelmezésében. Ez nem istenítés, hanem felhatalmazás: Jákob Isten képviselője a világban.
Áldozat az újholdkor és Jom Kipurkor
A zsidó hagyományban különleges jelentőséggel bírnak az újholdhoz kötődő áldozatok, valamint a Jom Kipur napi kecskebak-rituálék. A Zohár szerint ezekkel az áldozatokkal „dobunk valamit” Ézsónak, hogy ne közeledjen a szentséghez. Ez a „lelökés” stratégiai eszköz, amellyel a szentség megőrzi fölényét a tisztátalanság felett. Különösen fontos ez a malchut, a királyság szintjén, amely mint a női princípium a legalsó szféra, és leginkább kitett a „külső erők” hatásának.
Az ember örök harca önmagával
Az Alter Rebbe Tánjá-jából ismert fogalom, a „benoni”, vagyis a középszerű ember, akinek soha nem lesz vége a belső harcnak, itt új értelmet nyer. A Zohár tanítása alapján minden egyes belső küzdelem – ha az ember elnyomja az ösztöneit – isteni fényt vonz le a világba. Az, hogy az ember nap mint nap nemet mond a rossz ösztönének, a legnagyobb eredmény, amit elérhet: „Minden egyes önmegtartóztatás egy új isteni világosságot hoz el.”
Az EMIH rabbijai és közösségi vezetői élő adásban izgalmas témákkal várják a Virtuális Bét Midrás hallgatóit a zsido.com Facebook oldalán. Minden érdeklődőt szeretettel várunk!
www.facebook.com/Zsidocom/
#Oberlander
