A fizikai világ célja
A spirituális és az anyagi lét
Nem könnyen fogjuk fel és érezzük át, hogy mindennek a létezése teljes egészében az Örökkévalótól függ. A mi anyagi világunkban az isteni jelenlét annyira rejtett, hogy kellő logikus gondolkodás híján, még arra a téves következtetésre is juthatunk, hogy teremtő és alkotó nélkül létezünk. Ilyen mérvű sötétséggel, és a feltárulkozó isteniség hiányával kell szembeszállni és megküzdeni ebben az anyagi világban, amely a Kabbala leírása szerint minden más világnál sötétebb. A kabbalisztikus és chászid irodalom mindenütt „a világok legalsóbbikaként” utal arra, hogy mennyire erőtlen világunkban az isteniség fénye. Ez a kifejezés a zsidó misztikában állandó emlékeztetőül szolgál arra, hogy a magasabb spirituális szférákhoz képest, ahol az Örökkévaló világossága nyíltan, jóllehet különböző mértékben ragyog, mennyire alacsony szintűek a földi állapotok. Míg az összes spirituális világ készségesen elismeri a forrásához való kötődését, és azt, hogy az Örökkévaló teremtőképességéből származik, az anyagi világ leplezi az igazságot.
Ez mutatja a spirituális és az anyagi közötti különbséget. A legtöbb ember gondolatvilágában a „spirituális” valami olyan dolog, amely nem látható, nem foglal el helyet, emberi érzékszervekkel nem érzékelhető, és így tovább – tulajdonképpen olyan, mint egy angyal. Mikor valaki egy angyalra gondol, képzeletében egy láthatatlan és érzékelhetetlen lény jelenik meg. Az angyal létével az ember a sajátját állítja szembe, mivel az tökéletes ellentéte az angyalénak. Az emberi létezés természetesen kézzelfogható, és anyagi szükségletek mozgatják. Az ember úgy képzeli, hogy az angyalt valamilyen magasabb rendű, tapinthatatlan dologból gyúrták, és magasabb rendű célokat szolgál, ezzel szemben az ember, lévén anyagi szervezet, tapintható, látható, hallható.
De miért? Mi határozza meg a spirituálist és az anyagit? Mitől azok, amik? Mi teszi a spirituális dolgot megfoghatatlanná és „tulajdonságok nélkülivé”, és mi készteti az anyagi dolgot arra, hogy elfogadja a térben-időben létezés korlátait?
Az, hogy tudatában vannak forrásuknak és kötődnek hozzá, vagy sem. Egy spirituális lény állandóan tudatában van a forrásának, és közel van hozzá. Így nem lehet önálló, mivel ismeri az igazságot, és mindig tudatában van saját forrásának. Hogyan válhatna külön egy angyal, és hogyan válhatna anyagivá, mikor minden pillanatban érzi, hogy az Örökkévaló ott lebeg fölötte? A spirituális lény természetes alárendeltje léte eredetének, amely egyszersmind meg is semmisíti őt, és ezt a spirituális lény állandóan érzi is. Az anyagi lény ezzel szemben épp azért lesz anyagi, mert teremtője, az Örökkévaló el van rejtve előle. Ha ez a lény már nincs tudatában az Örökkévalótól való függőségének, automatikusan magára veszi a térben-időben létezés kötöttségeit. Meggyőzi magát saját önállóságáról, elfogadja a szabadság illúzióját.
A király és miniszterei
Az összehasonlítás kedvéért képzeljünk el egy királyt, akinek van két nagyon fontos minisztere: a hadügyminiszter és a külügyminiszter. Óriási hatalmuk forrása természetesen a király. Ha a király nem állította volna őket ezekre a posztokra, ugyanolyanok lennének, mint bárki más. Most viszont a maguk miniszteri posztján, ahol illusztris hazai és külföldi látogatókat fogadnak, államfőktől kapnak ajándékokat, és hétköznapi emberek fordulnak hozzájuk segítségért, a maguk észjárása szerint ők a világ legnagyobb emberei. Ők maguk a saját kis királyaik, olyannyira azok, hogy az állami fogadásokon, mikor a király nincs jelen, mindegyik önmagát tekinti a királyság uralkodójának. A két miniszter még vitatkozhat is egymással, vagy éppen ellenséges érzelmeket is táplálhatnak egymás iránt, mivel vetélytársakat látnak egymásban. Előfordulhat, hogy egy-egy állami fogadáson nem hajlandók szóba állni egymással, vagy éppen veszekednek. Végtére is mindketten roppant befolyásos emberek, és mindketten sokkal nagyobbnak képzelik magukat a másiknál: nehezen viselik el riválisukat. Mikor azonban a királyi palotába rendelik őket, furcsa dolog történik. Az ország jogos és abszolút uralkodójának színe előtt, az előtt az ember előtt, aki nemcsak e magas pozícióba helyezte őket, hanem egyetlen intéssel, mindenfajta indok nélkül le is fejeztetheti őket, hirtelen mindketten elhallgatnak. Olyannyira nem táplálnak ellenséges érzületeket egymás iránt, hogy ha például a király jelenlétében a hadügyminiszter megsértené, vagy pofon ütné a külügyminisztert, akkor az minden valószínűség szerint nem is reagálna erre. Még csak nem is érzékelné a sértést. A királyi hatalom forrásának jelenlétében ugyanis ő abszolút semmi, és képletes szólva nem létezik.
Ugyanez a helyzet a teremtésben lévő dolgok esetében is. Mivel a spirituális birodalomban nem takarja fátyol az Örökkévaló fényét az alattvalók elől, az alattvalók – az angyalok és a hozzájuk hasonlók – sosem válnak anyagivá. Hogy is válhatnának azzá? Létezésük olyannyira teljes mértékben megsemmisül az Örökkévaló jelenlétének erejében és intenzitásában, hogy sosem veszik magukra a látszólag független anyagi valóság korlátait.
Az anyagit a spirituálistól az Isteni fény egyik nagy összehúzódása választja el, amit a Kabbalamászách upárszának, függönynek és fátyolnak nevez. Az Örökkévaló a mi világunkban rejtve van jelen, ennek következtében a világ automatikusan a térben-időben létezés dimenzióit ölti magára. A tárgyak és a dolgok függetlennek érzik magukat, és ezt a függetlenségérzetet azzal fejezik ki, hogy testivé és anyagivá válnak. Az anyagi dolog olyan valami, ami leplezi a forrását, és azt kiáltja a megfigyelőnek: „Én nem vagyok megsemmisült és függő! Én valami vagyok!”
Az igazságot takaró fátyol
RSZ a Tánjában[1] hosszasan tárgyalja ezt a témát, és rámutat, hogy a teremtés célja nem a legmagasabb spirituális világok, hanem a Föld, a legalsó világ léte. Az Örökkévaló azt kívánta, hogy ebben az anyagi birodalomban, ahol „sötétség borítja a földet”, és az isteni nem látható, olyan átalakulás menjen végbe, ami után az isteni világosság békésen és kényelmesen, minden korlátozás nélkül megpihenhet. Ez az oka annak, hogy világunk a legmagasabb spirituális világokkal ellentétben úgy teremtetett, hogy az Isteni Fény ellepleztetett előle; tévesen azt is hihetné valaki, hogy ez a világ egy magában való dolog, és semmiféle teremtője nincs.
Miért volt szükséges mindez? Mert a Mindenhatónak az volt az óhaja, hogy azt a „lakóhelyet”, amelyre vágyott, a világ földi lakói hozzák létre. A Tóra és a micvák által, melyek révén az Örökkévaló végtelen esszenciájának előképe lassan a világra vetül, lassanként megvilágítható ez a lakóhely, és a Királyok Királya méltó hajlékává tehető. Másképp fogalmazva ez azt jelenti, hogy az ember célja az, hogy a Tóra és a micvák szerinti életvitellel feltárja a világ valódi jellegét, miszerint „Rajta kívül semmi sem létezik”[2]. A szolgálat és az Örökkévaló iránti odaadás célja feltárni, a „Rajta kívül nincs más” mikéntjét, ami egyrészt azt jelenti, hogy természetesen nincs más isten Rajta kívül, másrészt pedig azt is, hogy az Ő lényén kívül semmiféle létezés nincs. Az a hamis elképzelés, miszerint a világ tulajdonképpen különálló és független entitás, valójában a teremtés igazi arcának eltorzítása. A világ valójában nem más, csupán az Örökkévaló mindenhatóságának és kisugárzásának egyik kiterjedése. A leplezés, a fátyol azonban, ami a világot borítja, nem engedi feltárulni az igazságot. Ezért van szükség a Tórára és a micvákra: hogy föllebbentsük e fátylat, és feltárjuk a rejtett igazságot.
