2. 
A teremtés lényege

Mit rejt a természet tengere?
 
 
Van egy történet RSZ-ról. Két nappal a halála előtt az ágyához hívatta unokáját, rabbi Menáchem Mendelt, a későbbi Cemách Cedeket, és megkérdezte tőle, tudja-e, miért látja a mennyezet gerendáit. A Cemách Cedek, akit meglepett a kérdés, szótlanul nézett nagyapja szemébe.
 
Végül RSZ törte meg a csöndet, s így szólt: – Én már nem látom őket. Itt, földi létem utolsó perceiben nem látok mást, csak a világmindenség igazi szerkezetét alkotó spirituális életerőt, az isteni erőt, amely szüntelenül újrateremti és életre kelti a világ anyagi létezését.
 
Annak, ha nem látunk valamit, kétféle oka lehet: vagy eltakarja valami a megfigyelő szemét, vagy magán a tárgyon létezik valamiféle takarás – vagy nem látja a szem, vagy a tárgy nem látható. Mi változott meg RSZ esetében? Mit látott most, amit addig nem látott? Talán az Örökkévaló annyira érdemdúsnak találta anyagi léte utolsó óráiban, hogy feltárta előtte a teremtés spiritualitását? Vagy ő emelkedett a tudatnak olyan szintjére, hogy már látta, amit addig nem látott? Más szavakkal: lehullt a lepel az addig leplezett világ spiritualitásáról, vagy korábban volt a szeme vak annak látására, ami mindig is látható volt? A világ változott meg, vagy a RSZ?
 
Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszoljunk, röviden meg kell vizsgálnunk a világ valódi lényegét. A világ az „anyatermészetnek” nevezett természetes rend szerint működik.
 
De mi a természet? A „természet” jelentésű héberteva szónak van egy másik jelentése is: „elsüllyedt”, „alámerült”. A két szó közötti kapcsolat nem puszta véletlen. Az, hogy a teva szó „alámerültet” is jelent, fontos utalást tartalmaz a természet valódi jellegére. Ha az ember körülnéz a tenger színén, csak vizet lát. Nem észlel mást, csak vizet. De megfelelne-e a valóságnak, ha azt állítanánk, hogy a tengerben a vízen kívül semmi sincs?
 
Természetesen nem. Még a Talmud is leszögezi[1]: „Mindennek, ami a szárazföldön létezik, megvan a maga megfelelője a tengerben.” Mélyen az óceán felszíne alatt fekszik egy sok-sok milliárdnyi tengeri növénnyel és élőlénnyel teli víz alatti világ. A megfigyelő azonban mégsem látja, mégsem érzékeli ezt, illetve csak akkor, ha megfelelő eszköz segítségével a tenger felszíne alá hatol. Ellenkező esetben minden a tenger hullámai alatt marad, elmerül a mindent elborító vízben. Még ha csak vizet látunk is, csak ennyiből áll a tenger? Ha valami ténylegesen nem látható, az azt jelenti, hogy nem is létezik?
Anyagi világban élünk, de vajon ez az egyetlen valóság? Lehet, hogy a tevá szó azt jelenti, hogy a tapasztalható világ igazi valósága valahol a világ anyagi szerkezete alá süllyedten létezik?
 
 

A bölcs tanár és a tanítvány

 
A Teremtés előtt az Örökkévalón kívül semmi sem létezett. A végtelen Örökkévaló véges világ teremtésére és létezésére vágyott. Ennek megvalósításához végtelenből véges formában kellett megnyilvánulnia. Csak így jelenhetett meg ennek a világnak a keretei között. Hasonlítható ez a folyamat ahhoz, mikor egy tanár valamilyen nagyon bonyolult és elvont elméletet akar megismertetni a tanítványaival, és ennek érdekében kénytelen saját intellektusa szintjét a diákjaiéra leszállítani. Ha azon a szinten oktatja a tanítványainak az elméletet, amilyen szinten ő már elsajátította azt, akkor nem a tanítványai gondolkodási képességét fejleszti, hanem egyszerűen elárasztja őket a sok új ismerettel. Nemcsak, hogy nem ér el ezáltal semmit, hanem e módszer épp az ellenkező hatást váltja ki. Következésképp engednie kell, és le kell bocsátkozni a tanítványai megértési szintjére.
 
Az összehúzódás azonban nem szükségképp jelent redukciót; egy adott szintről egy másik szintre történő lesüllyedést. Az összehúzódás inkább leplezés vagy besűrűsödés. Másképp fogalmazva: a tanárnak más megvilágításban kell bemutatnia az elméletet. Első pillantásra úgy tetszik, hogy nem mutat rá az elmélet finomságaira és nehézségeire. Valójában azonban még akkor is meg kell őriznie annak mélységeit, ha azt a tanítványai egyelőre nem képesek azonnal érzékelni. Más szavakkal: a tanár által alkalmazott leplezésnek olyannak kell lennie, hogy valójában ne engedje lejjebb az elmélet szintjét, hogy később, mikor tanítványai szellemileg már érettebbek, képes legyen újra átgondolni az elméletet, és megérteni annak igazi horderejét és jelentőségét. Ennek egyik módja például az, hogy a tanár az elméletet valamilyen történetben vagy parabolában foglalja össze. Például ha a tanár, az Einstein relativitáselméletét tanítja, elmesélhet egy egyszerű történetet, amely két emberről szól, akiknek egyike a Napon tartózkodik, a másik a Földön, és mindkettő más, de önmagában elfogadható álláspontot alakít ki az égitestek egymás körüli mozgásáról. Ez az analógia természetesen csak a végletekig leegyszerűsített változata egy döbbenetesen mély elméletnek, amelyet, ha a maga matematikai egyenleteivel és tudományos ismérveivel együtt, a maga teljességében tanítanának, akkor a még nem kellőképp fölkészült tanulók nem tudnák azt befogadni. Az analógiában azonban ott rejlik a teljes intellektuális mélység, de egyelőre még felöltöztetetten, leplezetten.
 
Mindannyian ruhában járunk, mindannyian rendszeresen váltogatjuk ruhadarabjainkat, de ettől még ugyanazok maradunk. A ruhának nincs hatása a viselőjére. A külsőség, a „héj” változhat, de a belső nem. Ugyanez érvényes a párhuzamokon és analógiákon keresztül oktató tanítóra is, aki látszólag leegyszerűsíti a problémákat, és csökkenti mélységüket. A tanított anyagban mindazonáltal ott van az oktató teljes ismeretanyaga, amit a tanítványok csak később ismernek fel.


[1] Chulin 127a.