Elsőre akár azt is gondolhatnánk, hogy sokféle magány létezik: „most ez a baj, máskor meg amaz”. Ám jobban belegondolva rájövünk, hogy a magány érzete ehhez túlságosan egysíkú.
Lehetséges, hogy magányunk mindig ugyanaz, csak azt mindig más hívja elő bennünk?
Tudjuk, hogy egyedülléttel önmagában nem azonosíthatjuk magányunkat, hisz könnyedén lehetünk magányosak társasan is; s hol van ilyenkor az a bizonyos könnyed én?
Úgy tűnik, először önmagunkban kell felfedezünk azokat az értékeket, amelyek által képesek leszünk jobbítóan kapcsolódni környezetünkhöz; belső erőforrásainkat csatornázzuk valami rajtunk túlmutatóba: legyen az a transzcendens Isten, családunk vagy akár egy nemes eszme, s az elmagányosodás mázsás súlyától máris lélegzethez jutunk.
