5. 📖 – V. kötet Biblia, Talmud, Chaszid filozófia

Grünwald Lipót: A chaszidizmus története Magyarországon

Grünwald Lipót

A chaszidizmus története Magyarországon

 

A magyarországi chaszidizmus nem rendelkezik olyan mély gyökerekkel, mint orosz vagy lengyel elődei. Mégis vannak jelei annak, hogy a mozgalom első nemzedékének egyes tagjai már megfordultak a Kárpátok alatt. Az itt közölt anyag illusztris szerzője, Grünwald Lipót (Jekutiél Jehudá Grünwald, Márama­ros­sziget, 1890–Columbus, Ohio, 1955) szemléltetően mutatja be a „magyar” chászid dinasztiák kialakulását és a körülöttük kavargó ellentéteket.

 

 1. fejezet

Rabbi Baruch titka

A legenda azt meséli, hogy amikor a berdicsevi cádik Nagykárolyba érkezett, be akart menni a helyi rabbi dolgozószobájába, hogy megismerkedjék vele. De a rabbi nem akart szóba állni vele, még az arcába sem mert nézni, s amikor a vendég jövetelét jelentették neki, a rabbi az ablakon át az udvarra szökött, annyira félt szembenézni a cádikkal…

A nép a rabbi elutasító viselkedésére ügyet sem vetett, és a cádik befolyása még sokkal hathatósabbá vált.

Mádon is voltak buzgó chászidok. A legenda szerint egyszer a berdicsevi cádik Mádon lévén, első útja az ottani zsidó mészáros házába vezette. Amint a mészáros meglátta az előkelő külsejű hitsorsost, legott kérdezte tőle: „Talán sakter ön, atyafi?” A cádik csodálkozva néz a mészáros arcába, emez pedig folytatja: „Egy tehenet akarok ugyanis vágatni, s nem várhatok, amíg a sakter kijön a városból; vágja le tehát ön, s szívesen megfizetem a fáradságát.”

„Jól van – válaszolá az inkognitóját megőrzött cádik –, jól van, levágom a tehenet, de előbb egy kérésem volna. Kénytelen vagyok ugyanis még ma egy ismerőssel egy bizonyos összeget küldeni a feleségemnek, hiányzik azonban még tíz forintom. Legyen szíves nekem a hiányzó tíz forintot kölcsön adni, sietni fogok a kölcsönzött pénzt mielőbb megfizetni.”

„Bocsásson meg, sakter – viszonzá erre a mészáros –, nem értem önt: hogyan adjak én kölcsön pénzt, mikor most látom először csak életemben?”

„Vagy úgy? – vágott vissza a berdicsevi cádik a mészárosnak. – Egy állatot kóserra levágni valamivel fontosabb dolog, s ebben a tekintetben ismeretlenül is teljesen megbízhatónak talált engemet. Tíz forint kölcsön erejéig pedig, ami bizony sokkal könnyebb dolog, s csekélyke összeg, már megvonja bizalmát tőlem, mivel még nem ismer közelebbről?” – S ekkor a cádik felfedte az ámuló mészáros előtt, hogy ő bizony nem is sakter, hanem a berdicsevi rabbi. A mészáros lélegzete elállott nagy meglepetésében s attól a perctől fogva valóságos „báál-tsuvá” (megtért) lett belőle.

A nevezett cádikok terjesztették a chaszidiszmust Magyarországon, s a Lengyelországhoz közeli vidékekről gyakran sokan elzarándokoltak hozzájuk, hogy ügyes-bajos dolgokban tanácsukat s segítségüket kérjék. Így beszéli például Rabbi Judel abaújszinai rabbi, hogy egyszer a következő eset fordult elő. Egy asszony sok éven át „águná” állapotban volt, mert férje egy folyóban nyomtalanul odaveszett, és ennek következtében nem volt szabad újból férjhez mennie. Nagy bánatában elment a híres R. Jirmijah akkori nagymártoni rabbihoz, hogy tanácsát kikérje, miként szabadulhatna meg az águnaság mindinkább szorító bilincseiből. De a sajnálkozó rabbi nem talált felmentést a szerencsétlen asszony számára. Történt azonban azután, hogy a kétségbeesett asszony egyik cádik létezéséről szerzett tudomást, s késedelem nélkül hozzásietett, s segítségért könyörgött hozzá. A cádik emígy szólt a kesergő asszonyhoz: „Wie soll ich Dir helfen, wenn die Fische ihm schon lange aufgegessen haben?” (Hogyan is segítsek már rajtad, amikor a halak már régen megették a férjedet?) – S ezt a esetet a sennyei rabbi a híres, s nagytudományú R. Joáb hunfalusi rabbi elébe terjesztette a következő szavakkal: „… s az asszony az egyik távol lakó, nagy hírnévnek örvendező chászidhoz fordult, akiről a nép azt tartja, hogy valóságos próféta…”

Egy ugyanilyen csodálatos esetet találunk följegyezve a nagyhírű R. Mose Szofer világismert pozsonyi rabbinak Chátám Szofer című, nagy tekintélyre szert tett responsumgyűjteményében: Kisnici faluban (Máramaros megyében), nem messze Dolha községtől, lakott egy jámbor, József nevű Talmud-tudós, aki az ottani tekintélyes Kisniczer Sámuel veje volt. A jámbor József is persze kocsmát bérelt, amelyet az uraság jószágigazgatójától néhány esztendőre vett ki. Egy szép napon hirtelen elvették a kocsmát tőle, s teljesen kenyérkereset nélkül maradt. Tanácskozott tehát barátaival, mitévő legyen, mihez is fogjon. Barátai pedig erősen rábeszélték, hogy siessen a rymanówi cádikhoz, mert csak egyedül ez tudna segíteni rajta nagy bajában. A megszorult ember elhatározta, hogy nekivág a nagy útnak. Merész elhatározás volt ez bizony, mert az ilyen utazás akkortájt gyakran életveszedelemmel is járt a sok útonálló rablónépség miatt. De a kenyér nélkül maradt szegény ember mit sem törődött a hosszú út fáradalmaival s veszedelmes voltával, annyira bízott a biztos sikerben, amelyhez a rymanówi cádik segíteni fogja.

Akkor az volt a szokás, hogy szombat este, hávdálá után, indult az ember az ilyen „nagy” útra; a mi emberünk is jól felkészülve elutazott, s minden baj nélkül szerencsésen megérkezett Rymnanówba. Előadta a kérését a cádiknak, s ez minden hosszabb tárgyalás nélkül azt mondotta neki: „Fiam, utazzál Pestre, s eredj egyenesen a „pricához” (az úrnőhöz), ott szerencséd lészen.” – A hívő József a cádik szavai szerint cselekedett: felment Pestre, kihallgatást nyert a „pricánál”. Mit beszélt vele, mit nem, arról tudomásunk nincsen, de elég az hozzá, hogy az úrnő megígérte neki, miszerint kocsmáját visszaadatja neki, s valóban olvasható a Ch. Sz. idézett responsumában az egyik tanú vallomásában, hogy „valóban odautazott, s elérte célját”.

De sajnos, amikor emberünk boldogan visszatérőben volt, útközben megtámadta egy Szász Ferenc nevű haramia, s agyonverte szegényt. Amint a hivatkozott helyen tovább olvashatjuk, Geidler csendbiztos megkínozta a gyilkost, kezeit még szorosabban hátrakötötte, s amint újból kettőt-hármat rávágtak; legott töredelmes vallomást tett, hogy bizony ő a gyilkos, s kötél általi halálra ítélték.

Még egy különös csodálatos esetet jegyezhetünk föl a chaszidizmus történetében Magyarországon.

Rabbi Báruch – rabbi Snéur Zálmán, a Tánjá című könyv híres szerzőjének atyja, akit nagy „rebbe” gyanánt tiszteltek, s becsültek, – rabbi Báruch hirtelen eltűnt az országból, s ezen cádik összes életrajzírói sehol semmi nyomát nem találták többé. Mi azonban csodálatos módon mégis nyomára akadtunk.

Rabbi Báruch ugyanis, aki nagy Talmud-tudós, s akinek fia az egész világon ismert, híres nagy „rebbe” volt, – hirtelen elszökött hazulról, otthagyva családját, s nagy tiszteletnek örvendő fiát. Magyarországra vetődött, s gyermekek álefbét-oktatásából tartotta fenn magát. Két évig tartózkodott Munkácson, három évig pedig Nagyszőllős városában lakott, ahol 1792-ben nagy szegénységben s teljesen elhagyatva halt meg, s az ottani zsidó temetőben van eltemetve. Mindenki joggal fog csodálkozni azon, hogy tulajdonképpen mi is késztethette rabbi Báruchot arra, hogy családját otthagyja, s általános tisztelettől környezett, nagy fia mellől titokban távozzék, s mint földhözragadt szegény ember idegenben hánykolódjék mindhaláláig.

A nagyszőllősi chevrá kádisá szolgája s néhány ottani öregember sok különös legendát beszélt nekem erről az emberről. Amit látták a chevrá kádisá emberei, hogy az öreg, idegenből jött „melámed” a végét járja már, s a halál félreismerhetetlen nyomai megjelentek a sápadt arcán, megkérdezték tőle, hogy valójában ki is ő (mert már régen fölismerték egész viselkedésén s életmódján, hogy nem közönséges lengyelországi tanító ő), micsoda is ő, s hol van a hazája, talán vannak gyermekei, felesége, akiket majd értesíthessenek? De minden faggatás hiábavalónak bizonyult: a haldokló öreg mit sem akart elárulni személyes viszonyairól – s meghalt.

Néhány esztendő múlt el már, majdnem teljesen elfelejtették volt az ismeretlen öreg melámedot. Egyszer csak Nagyszőllősre érkezett a nagy rabbi Snéur Zálmán Ljadiból, magához vett tíz embert, akikkel kiment a zsidó temetőbe, egyenesen atyja sírjához, ott levetette lábbelijét, s „mechilát” (bocsánatot) kért az elhunyttól… A nagy rejtély meg volt fejtve. Az öreg ugyanis nagyon ellenezte a chaszidizmus irányát, amelyet a fia lelkesedéssel magáévá tett volt, pertpatvara támadt egész családjával, akik pedig az új irány lelkes, buzgó képviselői voltak, s minthogy ezek tántoríthatatlanul megmaradtak álláspontjukon, – hirtelen otthagyta családját, s kivándorolt Magyarországra[1].

A nagyszőllősi öregek még ma is büszkék arra, hogy a nagy ljadi cádik egykor falaik között tartózkodott, sok szép legendát beszélnek róla, így többek között azt is, hogy ott szombatolt közöttük, s a Lechu neránneno imát olyan bensőséggel s tűzzel recitálta, hogy – csodák csodája – az imaház előtti téren levő sok akácfa fiatal, pajkoskodó kecskebak módjára ugrándozott!…

Akkor már nagyon elszaporodtak a chaszidizmus hívei s követői nálunk, úgyhogy több cádik ellátogatott gyakran Magyarországra, sok chaszid pedig odazarándokolt hozzájuk, hogy a szent emberek árnyékában tartózkodhassanak néhány rövid napig…

 

 2. fejezet

Az első „magyar” rebbe

A chaszidizmus meggyökeresedése Magyarországon, majd lassú térhódítása után, az „öreg kállói” fellépésével az új irány hatalmas lendületet vett, s zászlója alá csoportosította a hazai zsidóság legnagyobb részét. (Az „öreg kállói” alatt a világhíres nagykállói rabbit, rabbi Eisik Taubot értjük, akit halála után mindenki csak úgy említett, hogy „der alter Kálever”, azaz „az öreg kállói”). Minthogy ő volt az, akinek a chaszidizmusnak egész Magyarországon történt nagy elterjesztése köszönhető, illő, hogy kiválló egyéniségével kissé bővebben foglalkozzunk.

Rabbi Eisik Taub Nagykállón született 1751-ben, tehát „magyar” rebbe volt, akinek a neve messze országokban is jó hangzású s ismert volt, s akihez évente mindenfelől ezrek s ezrek zarándokoltak. De nemcsak cáddik minőségében hódoltak neki az egész országban s annak határain túl is, hanem általánosan elismert, kiváló „gáon” is volt a talmudikus diszciplinák terén.

Rabbi Eisik Taub édesatyja szegény ember volt, s nem volt módjában melamedot tartani fia számára. A gyermek Eisikl vadon nőtt föl, mint a többi szegény sorban lévő zsidó gyermek akkor… Jámbor édesanyja azonban, a jó Reisel, akiről az öreg kállói később oly nagy kegyelettel s fiúi gyöngédséggel szokott volt könnyes szemmel megemlékezni, erényeit s jámborságát hirdetve, édesanyja maga látott hozzá a négyéves korában atyját vesztett gyermekkel legalább az álefbétet megismertetni, s aztán az imákra megtanítani. De már több nem tellett a szegény özvegytől… Amikor a gyermek már hétéves lett, kiküldte az anyja a mezőre néhány juhval, hogy ott legeltesse.

Abban az időben jött éppen a szentéletű R. Léb Száráhsz Magyarországra pénzgyűjtés céljából. A hosszú, nehéz utazástól meglehetősen kifáradt, s elcsigázott öreg rabbi Nagykálló határába érkezvén, megfelelő árnyékos helyet keresett a közelben, hogy kissé kipihentesse összetörött tagjait. Éppen annak a legelőnek a mezsgyéjén állott meg a rabbi rozoga, egylovas alkalmatossága, ahol Eisikl Taub vigyázott a nagy nyári forróságtól eltikkadtan a fűben hasaló juhaira… A rabbi leszállott a szekérről, lepihent egy nagy, terebélyes vadkörtefa hűs árnyékában, amely körül a lovacskának ennivalója is akadt. A gyermek észre sem vette a jövevényeket, de az öreg rabbi éles fülét igenis megütötte a gyermek vékonyka hangja. Kezd odafigyelni, s hallja, amint az egyre csak azt hajtogatja:

„Ribbónó sel Ólam! Efser hast Du auch ein paar Schéfelech, gib sie her, ich well sie Dir hüten… Gott, süsser Gott, ich hab Dich so lieb!…” (Drága jó Istenem, Világ Ura! Ha neked is van egypár barmocskád, csak add ide, majd én őrzöm neked őket… Édes Istenem, úgy szeretlek…)

Rabbi Léb Száráhsz, aki nagyon elcsodálkozott ezen különös szavak hallatára, odament a gyermekhez, s megkérdezte, hogy kinek a fia. Ez elmondta neki, hogy ő a „Reisel fia”, s hogy atyja három évvel ezelőtt meghalt. Az öreg kérésére elvezette őt az anyjához. A szegény özvegy éppen a tűzhelynél foglalatoskodott az ebéd elkészítésével, amikor fia az idegen kíséretében a konyhába belépett. Be sem várva csodálkozva rátekintő anyja kérdését, így szólt a gyermek: „Anyukám, egy sakter jött, aki beszélni akar veled” (akkor ugyanis minden hosszú kabátban járó zsidóban saktert sejtettek).

„Bóruch hábbó, Sóchet!” (Isten hozta, sakter.) „Én Reisel, az özvegy vagyok. Jöjjön, szívesen látom ebédre.” „Nem ebédelni jöttem, hanem más nagy dolog vezetett ide. Különben nem is vagyok sakter, jó asszony, amint gondolja; én Lengyelországból való, s rebbe vagyok. A fia megnyerte tetszésemet, s azért jöttem, miszerint arra kérjem, hogy bízza reám a fiát, taníttatni fogom, s rabbit csinálok belőle, mert az a meggyőződésem, hogy kellő útbaigazítás mellett azzá is válhatik.”

Örömkönnyeket sírt a jó Reisel, amikor az idegen rebbe ezen kijelentését hallotta, s habár sose látta volt még azelőtt, de nemes kifejezésű arca s hófehér, hosszú szakálla teljes bizalmat váltottak ki nála az idegen iránt, s hitt neki, hogy árva kisfiát oltalmába veszi, s rabbivá neveli. Az a gondolat, hogy az ő fia, a szegény özvegy Reisel gyermeke valaha rabbi lehet, minden aggodalmát elosztatta, fájdalmát elcsitította, s beleegyezését adta, hogy fiát a rebbe magával vigye, miután előbb őt magát is megáldotta. A nagy örömében majdnem eszelőssé vált anya fájós szívvel, érzékenyen elbúcsúzott gyermekétől, akit az idegen még aznap magával is vitt.

Rabbi Léb Száráhsz nagyon örült, hogy sikerült neki egy „nagy lelket” felfedezni, akinek szárnybontogatását elősegítheti, nemkülönben örvendezett a kis Eisikel is, hogy már most ő tanulni fog, s – közelebb lesz az Istenhez, akit ő „úgy szeret…” Elutaztak, s megérkeztek Nikolsburgba, ahol akkor a híres szent Rabbi Smelke Horovitz ült a rabbiszékben.

Útközben – az út meglehetősen hosszú volt, s sokáig tartott – rabbi Léb Száráhsz Bibliára fogta a fiút, aki éles felfogása révén meglepő nagy előhaladást tett. Amint Nikolsburgba értek, a rabbi búcsút vett a gyermektől. Ez sírva fakadt, s nem akart elválni tőle, de már a rabbi eltűnt, nem látta már sehol, s egyedül maradt az utcán…

A gyermek Rabbi Smelke házába került, aki szívesen befogadta, s maga kezdte tanítani. A fiúcska rendkívül tehetségesnek mutatkozott, felfogása nagyon könnyű, szorgalma lankadatlan, tudásvágya telhetetlen volt, s általános feltűnést keltett a városban. Teljes tíz évig volt a nagy rabbi Smelke keze alatt, akinél az egész Talmudot s több más fontos könyvet alaposan végigtanult. Most tanítója imigy szólt Eisikelhez:

„Íme, fiam, Tórát nálam már eleget tanultál; most pedig utazzál Lizsenszkbe, rabbi Elimélech-hez, őtőle jirát (istenfélelmet) fogsz tanulni. Itt adok neked egy levelet hozzá, ő is saját fia gyanánt fog tekinteni; nála tökéletesíteni fogod tudásodat, erényeidet, s öt év múlva haza fogsz utazni édesanyádhoz, aki bizony már epedve várja visszatértedet.”

* * *

Fájdalmas érzéssel vált meg az immár fiatal emberré cseperedett kis Eisikel Taub szeretve tisztelt mesterétől, s mély gondolatokba merülten, szomorúan kelt útra Lizsenszk felé, persze gyalogszerrel. Ment, mendegélt vagy egy óra hosszáig, egyszer csak megriadva állt meg az út közepén: egy szekér jött vele szemben, amelyről egy nagyon ismerős öreg ember szállt le, barátságosan kezét nyújtva feléje… „Eisikel! – szólt hozzá nyájasan. – Ülj föl hozzám a szekérre: én hoztalak volt Nagykállóból Nikolsburgba, most pedig elviszlek Lizsenszkbe.”

A fiatalember fölismerte a hozzá szólót (hiszen rabbi Léb Száráhsz volt), áhítattal sietett kezet csókolni az öreg rabbinak, s szemei könnyekkel teltek meg… „Gyerünk, fiam, siessünk – szólt r. Léb –, mert a lizsenszki cáddik már régen vár reád!” (Később az „öreg kállói” sokszor mondotta környezetének: „Azok a napok, amelyeken megadatott nekem vele együtt utazhatni Lizsenszkbe, életemnek legkedvesebb, legbecsesebb ideje voltak. Mert amikor először mentem volt vele, még nem tudtam, ki is ő és mi ő, de akkor már kellően tudtam őt értékelni.”)

 

 3. fejezet

A nagykállói rabbi és a megtért antiszemita

A lizsenszki szent rabbi házában nagyban gyarapodott a mi hősünk erényben, s istenfélelem dolgában. A lizsenszki rabbi nagyon kedvelte, s valóban fiának tekintette, amint azt Rabbi Smelke neki már előre megmondotta. A fiatalember alig vette észre, hogy az öt év már letellett, annyira ragaszkodott szeretetben, s tiszteletben a lizsenszki rabbihoz. De egy este rabbi Elimélech megszólította Eisikel Taubot imígy: „Fiam, íme elérkezett ideje annak, hogy visszatérj édesanyádhoz, amint a cáddik rabbi Léb Sáráh’s azt neki megígérte. Térj tehát vissza anyádhoz, vegyél feleséget, hogy öreg jó anyádnak öröme teljék benned. Egyben ezennel felavatlak, s megáldlak azzal, hogy akit Te fogsz megáldani, az áldott legyen!” S fejére tette mindkét kezét, s hosszan megáldotta, s ezzel végezte ünnepélyes szavait:

„Nézd, kedves fiam, csak amikor már betöltötted a 30. életévedet, akkor vállalj rabbiságot. Különben iparkodjál elsajátítani, s gyakorolni az „áhávát-jiszráél” (Izrael szeretetének) nagy erényét… Sok viszontagság fog ugyan fejed fölött elviharzani, de végre is nap gyanánt fog igazságod kiderülni: – eredj, s lény boldog!”

Mélyen megrendülve, érzékenyen elbúcsúzott második mesterétől is, s immár mint felavatott rabbi és cáddik vette útját – hazafelé édesanyjához… Nem is kételkedett abban, hogy anyja még életben van, hiszen a nagy cáddik, rabbi Léb Sáráh’s biztosította volt őt, hogy mint „nagy világosság”-ot fogja a fiát viszontlátni! Két hónapig tartott az utazás Nagykállóig, s ott megérkezve, első kérdése természetesen anyja lakása után volt. A viszontlátás fölötti öröm viharos kitörésének csillapulta után apróra elbeszélte örömében folyton sírdogáló anyjának kalandos élményeit, s lassan-lassan összegyűltek a szomszédok arra a hírre, hogy az özvegy Reisel fia mint valóságos rabbi tért haza. Nagy volt a csodálkozás mindeneknél, mindenki kezdett titokban reménykedni: hátha jön ismét valamelyik idegen cáddik „nagy lelkeket” fölkutatni ezen a vidéken?… De sajna, rabbi Léb Sáráh’s csak egyszer járt Nagykállón, s rabbi Eisik Taub is csak egy született – Szabolcs földjén…

Amint a lizsenszki rabbi Elimélech előre megmondotta harmincéves korában, 1781-ben, megválasztották reb Eisik Taubot Nagykállón, s egész Szabolcsban rabbinak. Nemes szép tulajdonságai mellett gyönyörű hangja is volt, érzésteljesen tudott énekelni és – last not least – kitűnő zamatossággal beszélt magyarul; sok költeményt is szerzett magyar nyelven, ezek között híressé vált „Szól a kakas már” című mély érzésű, zsidó nemzeti vonatkozású költeménye, amelyet a rabbiköltő által komponált, s általánosan ismert melódiára még ma is országszerte énekelnek nagy áhítattal, s bensőséggel majdnem minden nagyobb szabású zsidó mulatságon.

Negyven esztendeig volt reb Eisik Taub rabbi és „rebbe” Nagy­kál­lón. Egész Szabolcs megyében még ma is csodákat mesélnek e szent, istenes emberről. Nemcsak zsidók, de számtalan keresztény is fordult hozzá tanácsért, segítségért bajukban. Jellemző e tekintetben egy eset, amelyet chászid-körökben még ma is mesélnek:

Egyszer történt ugyanis, hogy chanuka szombatjára sok chászid útra kelt Hajdúnánásról Nagykállóba. Nagyon kemény, zimankós téli idő volt, majdnem megfagytak az úton. Amikor Nyíregyházához közeledtek, messziről megpillantottak egy kocsmát, aminek nagyon megörültek, mert ott kissé magukhoz fognak térni jóféle melegített homoki bor mellett, amit magukkal hoztak.

Végre elérték a kocsmát. Nagy robajjal belépnek a söntésbe, de ki írhatná le elámulásukat, amidőn látták, hogy a kocsmáros, a hírhedt zsidófaló: Pálinkás István, kiváló előzékenységgel, s tiszteletadással fogadja őket! S hozzá még azonkívül azonnal tüzet rakatott a nagy szobában az előkelő vendégek tiszteletére, s ő maga különféle jó italokkal szolgált föl. Sehogysem tudták megérteni a dolgot. Kezdtek attól is tartani: talán méreg van az italban, s szépszerivel akarja őket láb alól eltenni. A már most kétszeresen megdermedt nánási zsidók elhatározták, hogy mit sem élveznek ott. – Amikor a kocsmáros visszatért a szobába, észrevette, hogy a vendégek még hozzá se nyúltak az italokhoz. Ekkor kérte leányától a kalapját, fejére tett, s zsidók módjára – vizet öntött a kezeire… Majd eképp szólott:

„Kedves zsidó barátaim! Jól látom én azt, hogy féltek nálam valamit enni, vagy inni. Tudjátok meg tehát, hogy én már nem vagyok a régi Pálinkás, hallgassatok meg: Vagy fél évvel ezelőtt betért a korcsmámba egy kéregető zsidó. Megvallom, jól megkínoztam régi szokásom szerint szegényt, meg is vertem, s végre kidobtam. Ő innen egyenesen Nagykállóba ment a szent paphoz (mielőtt a korcsmáros ezt a két szót kimondta, ismét vizet öntött a kezeire), s elbeszélte neki, amit vele tettem. – Egy héttel rá jött hozzám egy zsidó, akiről csak azután tudtam meg, hogy a kállói zsidó pap volt, s azt kérdezte a háznéptől, hol van az a Pálinkás István. Én a másik szobából kijöttem, s azt mondom neki nagy hetykén: Itt vagyok. Mit akarsz kutya zsidója? Erre ő azzal vág vissza: „Élni akarsz-e, vagy meghalni?” – Én persze nem értettem a dolgot, de röviden ráförmedtem: Takarodj ki innen, piszkos zsidó! – Ő erre elment én én – abban a percben ágynak estem, egy tagomat sem bírtam mozgatni. Beszélni ugyan nem volt erőm, de már jól sejtettem ennek a dolognak az összefüggését… Az a zsidó, akit az imént kiparancsoltam, az én halálangyalom!… Mondom magamban: de miért is kínoztam én minden zsidót, aki kezem ügyébe került? Miért is gyűlöltem én a zsidókat ártatlanul, amikor mi rosszat se tettek nekem soha?!… Így feküdtem én nagy kínokban két álló napig, a családom már azt hitte rólam, hogy meg is halok. Ekkor váratlanul úgy estefelé megint jön az a zsidó, aki nálam járt volt két nappal azelőtt, s ismét azt kérdezte a házbeliektől: Hol van Pálinkás úr? – A feleségem bevezette hozzám, és kiment. Ő pedig megint azt kérdezte tőlem: Élni akarsz-e, vagy meghalni? – De minden megerőltetés dacára sem bírtam feleletet adni. Erre közelebb lépett az ágyamhoz, s így szólt lassan: Hallgass meg, Pálinkás: Te most meg fogsz halni, mivel zsidógyűlölő voltál egész életedben. Ne tagadd: tudom jól azt is, hogy egy esztendővel ezelőtt – meggyilkoltál egy zsidót. Most rajtad a sor, hogy elpusztulj!… Mindamellett, hogyha megfogadod most, hogy nem bántod soha többé a zsidókat, sőt inkább minden zsidóval szemben tisztelettel, s szeretettel fogsz viselkedni, úgy meg fogsz gyógyulni. Megértettél-e engem?

Csak fejbólintással jelezhettem, hogy úgy fogok ezentúl tenni, amint ő akarja. Erre azt mondta parancsoló hangon: Kelj föl hát, Pálinkás, hisz nincs már semmi bajod! – S én leugrottam az ágyról, mintha soha beteg se lettem volna…

Attól fogva, barátaim – végezte be a kocsmáros elbeszélését – azóta tisztelettel, s szeretettel fogadok minden zsidót, kivált azokat, akik Nagykállóba mennek. – Tehát egyetek, igyatok kedvetek szerint.”

A hajdúnánásiak szent áhítattal hallgatták a korcsmáros szavait, késő estig mulattak a megtért zsidógyűlölővel, s aztán emelkedett hangulatban folytatták útjukat Nagykálló felé.

 

 4. fejezet

Amulettek és ellenzők

Negyven évig tartott az „öreg kállói” cáddik uralkodása ezrek s ezrek lelkei fölött. Vannak akik csodálatosabbnál csodálatosabb történeteket tudnak mesélni e valóban kiváló erényekkel megáldott szent életű emberről. Könyveket lehetne megtölteni a reá vonatkozó legendákkal. Hetvenéves korában szólította az Úr magához 1821-ben (Ádár hó 7-én). Sírkőfeliratának a szövege pedig a következő:

„Itt nyugszik urunk és tanító mesterünk, aki 40 évig tanította a zsidó népet igazságra … második Ádár hetedikén hunyt el, vasárnap, a teremtés 5581. évében. Tudott tanulni talmudot és rendes zsidó volt („ehrlicher jid”)”.

Az „Öreg Kállói” emlékezete még ma sem homályosodott el, s fenn fog maradni még sokáig; mert a szó valódi értelmében nagy ember, csodálatos egyeniség volt. Legyen emléke áldott!

* * *

Még a nagykállói cáddik életében több rebbe jött Magyarországra, s itt le is telepedett. Sátoraljaújhelyen fölvették az utóbb híressé vált rabbi Teltelbaum Mózest: Orosz Lengyelországból jött be rabbi Mosele, s Kurimában (Sáros megye) telepedett meg. Valamivel később jött S. A. Újhelybe rabbi Szender Komarno-ból, akinek az volt ugyan tulajdonképpeni célja, hogy meglátogasson néhány magyar várost, ahol számos chászid hívei laktak, de 1818-ban Újhelyen hirtelen meghalt.

– Gyakran jött továbbá Máramarosra a nagy tekintélynek örvendő rabbi Mendele a galiciai Kossówból, hogy chászidjait meglátogassa, mert akkortájt egész Máramaros zsidósága őhozzá húzott. – Munkácson pedig fölvették rabbi Spira Cvi Elimélech-et. Így aztán lassan-lassan megszaporodtak hazánkban a cáddikok, s ezek révén természetesen a chászidok is.

Az „Öreg Kállói” halála után S. A. Újhely lett a chászidizmus központjává. A S.-a.újhelyi rebbe: rabbi Móse Teitelbaum Przemyslben született 1759-ben, s nagybátyjánál: a kolbosowai rabbinál tanult. Tizenhároméves korában, ősi galiciai szokás szerint, megházasodott. 1785-ben Sieniowában rabbivá választották. A rabbiszéket ott elfoglalván, még mindig ellenzéki álláspontra helyezkedett a chászidizmussal szemben, s a cáddikok ellen beszélt. De egyszer elhatározta, hogy Lublinba megy, megismeri a híres rabbi Jákob Jichákot. Nem mint chászid zarándokolt oda, hanem mint kiváló talmudtudós kívánta megismerni a lublinit, s meggyőződést szerezni azokról a csodálatos dolgokról, amiket a chá­szi­dok róla meséltek.

Annak a különös jelenségnek a megfejtésére is törekedett, miképp is lehetséges az, hogy ellentétben a Sulchán Áruch szabályaival, mely szerint „illő”, hogy minden istenfélő szüntelen bánkódjék, s búslakodjék a szent Templom elpusztulása miátt”, – hogy ezen szabállyal ellentétben a chászidok mindig vígságban vannak, s jókedvben élnek. Erre nézve kívánt fölvilágosítást szerezni magának. – De amint a lublini cáddik küszöbét átlépte, Teitelbaum rabbi nem kis meglepetésére, imígy szólott hozzá:

„Olvasta-e ön valaha a Chovát Hálövávot című könyvet?” – „Igenis, átta­nul­mányoztam ezt a drága könyvet” – felelé Teitelbaum.

„Nos”, folytatta a lublini cáddik, „nos, még mindig feltűnő ön előtt a chászidok viselkedése? – Külsőleg vigadnak ugyan, de szívükben gyász honol… Én magam is bánkódom, s búslakodom a Szentély pusztulásán, szívem ezer darabra szaggatva, arculatomon mindamellett derűs vígság ül: mert a fő dolog az, hogy mégis vígan, s vidám kedéllyel zengedezzük Isten dicsőségét!”

A jámbor rabbi Móse Teitelbaum felette elcsodálkozott a lublini cáddik ezen átszellemült hangon kiejtett szavain, mert most látta, hogy a szíve legtitkosabb gondolatait találta el… S attól a perctől fogva, lelke egész melegével híve lett a lublini cáddiknak: chászid lett! – S amikor aztán Újhelyen rabbivá választották, rebbe lett ő maga is, és sok hívet szerzett magának, akik nagyon gyakran zarándokoltak hozzá.

Móse Teitelbaum csodatevő cáddik hírében állott. Különféle úgynevezett káméá-t (amulettet) írt, s adott ki. Minden hozzáforduló betegnek adott egy ilyen káméát. Egy hetven fiókos szekrénye volt, s minden egyes fiókban különféle káméák voltak elhelyezve, s ahogy egy beteg megjelent előtte, azonnal a megfelelő fiókot húzta ki, s abból adta neki a betegségéhez illő káméát.

De nagy neve volt az újhelyi cádiknak mint mély- és szélestudású talmudistának is: még a világhírű Chátám Szófer is elismerően nyilatkozik roppant tudásáról, ami nagyon sokat mond.

Sajnos azonban, a nagy emberek sorsát az újhelyi szent rabbi sem kerülte el: Ezer és ezer tisztelői és dicsérői mellet voltak olyanok is, akik ellenezték tevékenységét. Ezek között volt az újhelyi dájjon (rabbihelyettes) rabbi Friesenhausen Dávid, aki azelőtt több zsidó hitközségben működött, s végre Újhelyben kapott alkalmazást. Az akkori nagy rabbik, köztük a nagy Chátám Szófer, valamint maga rabbi Teitelbaum Mózes is, felette dicsérőleg nyilatkoztak róla, s valamennyien megállapították Friesenhausenról, hogy „nagy ember”. Ez a rabbi Friesenhausen Dávid aztán Moszdót Tévél című művének (megjelent 1820-ban) 77-ik oldalán terjedelmes cikkben erősen kikelt a chászidok ellen, de főleg, s elsősorban – maga rabbi Móse Teitelbaum ellen.

 

5. fejezet

Kossuth legenda Újhelyen

Hogy milyen hatása volt Friesenhausen támadásának Magyarorzágon – nem tudjuk. De az kétségtelenül megállapítható, hogy magában Sátoraljaújhelyen, ahol a dájjon működött, támadó fellépése erős benyomást váltott ki, amelynek következményei csak a rabbi Móse Teitelbaum elhalálozása után mutatkoztak gyakorlatilag is. Mert utódjául unokáját: a később ugyancsak nagy hírnévre szert tett Rabbi Jekutiél Juda Teitelbaumot választották volt meg, de már a következő feltételek, s kikötések mellett:

  1. A rabbinak tilos a pulpitus előtt Muszáf-ot előimádkozni.
  2. Semmiképp sem szabad neki káméá-kat adni, akár ingyen, akár pénzért.
  3. Senkinek sem szabad írásos varázsiratot (kvittliket) kiszolgáltatni.
  4. A hitszónoklatban senkit sem szabad átkozni, vagy sértegetni.

Az új rabbi azonban nem tartotta be ezeket a feltételeket, s ennek következtében nagy egyenetlenségek, s háborúskodások támadtak az újhelyi hitközségben. A perpatvar végre a kormány elé került, aminek aztán a következménye az volt, hogy Teitelbaum rabbi kénytelen volt Újhely városát elhagyni.

Rabbi Móse Teitelbaum neve különben nagy tiszteletnek örvendett még nem zsidó körökben is. Jellemző erre nézve egy általánosan ismert, nagyon bájos, s kedves legenda:

Nagy hazánkfia, Kossuth Lajos anyja, aki zsenge korú gyermekében máris feltűnő képességek jeleit vélte fölfedezni, egyszer elhatározta, hogy nagy titokban elmegy az újhelyi cáddikhoz, s esedezni fog, hogy áldja meg a fiát. – Aznap a cáddik egyre említette a környezete előtt: „vegyétek tudomásul, hogy ma nagy vendég lesz a házamban.” – Az emberei kíváncsian várták, s találgatták: ki is légyen ez a cáddik által előre bejelentett előkelő vendég, honnan jöhet, micsoda egyéniség is az? – Végre, úgy estefelé, jelentik a cáddiknak, hogy egy keresztény nő vár az előszobában egy kisfiúval, s bebocsáttatást kér. A cáddik parancsot adott, hogy az asszony csak várjon a külső nagy teremben, a gyermeket ellenben azonnal hozzák elébe. Amint behozták a gyermeket, a szent rabbi ünnepélyesen fölemelkedett a székéből, s azt mondotta: „Bárúch hábbá!” – (Áldott legyen az érkezett!) – Aztán ölébe vette a gyermeket, jól megnézte néhány percig, s hangosan recitálta a Zsoltár 60:6. versét:

„Tisztelőidnek zászlót adál, melyet felemeljenek az Igazság kedvéért, széláh!” Folytatólag hozzátette még: „Nagy ember váljék belőled, ne légy soha ellensége Izráelnek!”

A körülállók nagyon elcsodálkoztak a cáddik talányszerű szavain… Ekkor így szólott a környezetéhez: „Ez a gyermek valaha nagy és híres ember lesz, amilyen nem nagyon gyakran születik, s biztos vagyok abban, hogy nemesen fog gondolkodni, s nem lesz soha zsidó-gyűlölő, ezért is jött hajlékom árnyékába.”

S az újhelyi cáddik eme jóslata később aztán be is vált.

Magyarázatul még csak azt kívánjuk hozzáfűzni ehhez a bájos Kossuth-legendához, hogy az újhelyi cáddik által a Kossuth fejére olvasott zsoltárversben előforduló „koset” szó héber betűelemei a magyar Kossuth-szó mássalhangzóival teljesen egyeznek.

Még rabbi Teitelbaum Mózes életében hívták meg rabbi Spira Cvi Elimélechet Libits-ből Munkácsra. Ez híres rabbi volt, világhírű szent cáddikok nemzetségéből származott, s a nagy lublini és rymanowi rebbék kedvenc tanítványa volt. Eleinte nagy tiszteletnek örvendett Munkácson, s békésen működött ott, de a béke és nyugalom napjai nem sokáig tartottak, csakhamar zajos civakodások váltották föl azokat.

Akkor, 1830-ban ugyanis, nagy egyenetlenségek törtek ki Magyarországon a chászidim között, a különböző cáddikim egymástól sokszor lényegesen eltérő irányaik miatt.

Ez volt a sorsa a Máramarosszigeten székelő rabbi Teitelbaum Elázár Niszon-nak is. Az ő hívei, s a kossówi cáddik máramarosi követői között ugyanis elkeseredett harc tört ki, amelynek következményeképp a szigeti rabbi kényszerült helyét otthagyni. Ugyancsak így járt a munkácsi cáddik is. Az első időben örült nagyon odajövetelének, s zavartalan békés működést remélt. De alig múlt el néhány esztendő, ő neki is meg kellett kóstolnia a szenvedést.

 

 6. fejezet

A rebbe, akit rablók segítettek Magyarorszára

Az üldözött munkácsi pap az akkori erdélyi országos főrabbihoz, rabbi Panéth Ezékielhez fordult, aki iskolatársa s kebelbarátja volt, elpanaszolva neki, hogy a környékbeli chászidok nem hederítenek szavára, és bosszantják őt.

Olyannyira elkeserítették a más rebbék után szaladó chászidok, s olyannyira lealázták őt, hogy végre is otthagyta Munkácsot, s elköltözött Dy­nówba, Galíciába.

Voltak azonban jámbor tisztességes chászidok is, akik minden cádiknak megadták az őt megillető tiszteletet. Így aztán évente sok cádik jött be Galíciából, mint például rabbi Élimelech Rudnikból, akit nagyon megbecsültek, s tiszteltek, továbbá rabbi Sálom Rokéách Belzből, aki sokszor fordult meg hazánkban, s aki mindig nagyrabecsülésének adott kifejezést a magyarhoni zsidók iránt, imígy nyilatkozván róluk:

 

A Synhedrion tagjai

„Sehol sem találtam oly istenfélő, jámbor zsidókat, mint Magyarországon, s biztosra veszem, hogy amennyiben a jeruzsálemi Synhedrion tagjainak a választásáról volna szó – amely testületbe tudvalevőleg csakis istenfélő, igazságos, önzetlen, erkölcsös, tudós s bölcs egyéneket hívhatnak meg –, úgy a tagok túlnyomó része Magyarországról kerülne ki.” (Erre a kijelentésre még napjainkban is jogosan büszkék a magyar zsidók.)

Külön érdekességgel bírnak az oroszországi rabbi Mechele Kurimába történt jövetelének rémregénybe illő körülményei. –, a szent Báál Sém unokája, híres rebbe volt Oroszországban, de a denunciálások s feljelentések orosz földön annyira zaklatták, hogy több ízben elhatározta, miszerint végképp hátat fordít Oroszországnak, s kivándorol Magyarországra. 1831-ben végérvényesen eltökélte magát az elutazásra. Váratlanul azonban egy újabb feljelentés történt ellene, s ezúttal Szibériába való deportálásra ítélték, ahonnan akkor soha senki élve vissza nem tért.

A chászidok persze nem maradtak tétlen, belátták, hogy itt gyorsan kell cselekedni, s cselekedtek is. Nagy titokban megtanácskozták a dolgot, s arra a meggyőződésre jutottak, hogy csak egy módon lehet a cádikot megmenteni.

Tudták, hogy a szokásos kíséret, amely a deportáltakat kíséri, csak nyolc emberből áll; ismeretes volt előttük továbbá az is, hogy a Szibéria felé vezető út egy bizonyos erdőn vonul át, amely erdő sűrűjébe egy rettegett rablóbanda fészkelte be magát. Az volt tehát a chászidok terve, hogy felbérelik az erdőbeli rablókat, álljanak lesben, s az ott a deportálttal elvonuló kíséretet fegyverezzék le, s eresszék szabadon a cádikot, akit ők, a hívek majd kiszöktetnek Magyarországra.

A tervet közölték a cádikkal is, aki hozzá is járult, azzal a kikötéssel, hogy a támadóakció folyamán a zsiványok ártatlan vért ne ontsanak, hanem csupán fogják el a fedezet embereit, tartsák nyolc napig őrizet alatt, amíg a cádik már a határon túl lesz, aztán eresszék őket szabadon.

 

„Zsidónak álcázott rendőrök”

A chászidok kiválasztottak néhány embert, akik a rablókkal tárgyaljanak s megállapodásra jussanak. Addig keresték a rablókat az erdőben, amíg a tanyájukat meg is találták. A rablók azonban gyanúperrel éltek, hogy a láthatáron feltűnt alakok zsidó álruhában rejtőzködő rendőrök (mivel a hatóság így szokta lépre csalni a különböző rablóbandákat). Amint tehát észrevették az általuk rendőröknek hitt chászidokat közeledni, hirtelen minden oldalról megrohanták őket, körülfogták, s erősen megkötözték, s betuszkolták barlangjukba, hogy ott aztán féktelen dühükben leszámoljanak velük…

Az ily módon kelepcébe került chászidok váltig esküdöztek, hogy ők bizony nem rendőrkémek, s kérlelték a zsiványokat, hogy legalább hallgassák meg idejövetelük okát, de a feldühödött haramiák oda se hederítettek a jajveszékelésükre s esdeklésükre, hanem éles gyilkoló­szer­szám­ja­i­kat kirántva előkészületeket tettek a „leszámolásra”…

A chászidok otthon maradt része egybegyűlve türelmetlenül s dobogó szívvel várták a deputáció visszatérését, hogy a rablóbandával folytatott tárgyalások eredményét megtudják, mikor hirtelen, nagy izgatottan betoppant rabbi Mechele, s többször egymás után felkiáltott: „Ét cárá! Ét cárá! (Veszedelmes óra! Veszedelmes óra!) Hamar, siessetek a rablók tanyájához az erdőbe, mert halálos veszedelemben forognak szegény testvéreitek! Ó, siessetek, siessetek!”

A jelen volt chászidokban elhűlt a vér, lélegzetük is elállott, amikor a cádik vészkiáltását hallották, s lóhalálában elvágtattak az erdőbe, ahol addig kutattak, amíg a haramiákat megtalálták. Nagy nehezen sikerült nekik a haramiavezért rábírni, hogy meghallgassa őket, s miután az megengedte nekik, hogy jövetelük célját előtte kifejtsék, arra a meggyőződésre jutott, hogy ez egyszer tévedett a feltevésében, s alkudozni kezdett velük. Aztán tanácsot ült bandája tagjaival, s egyhangúlag megkötötték az egyezményt a chászidokkal, akik a megállapított bért előre ki is fizették. Utána pedig a mentési tervet minden részletében kidolgozták. Az erdei út ama pontját, amelyen a kíséretnek a deportálttal okvetlenül el kell haladnia, nagy ívben körülállják majd a chászidok, akik a cádik kíséretében lesznek, tettetni fogják magukat, mintha búcsút vennének szeretett mesterüktől, s ennek tiszteletére a Jom ze mechubád mikol jomim… című énekre fognak rázendíteni – s ez lesz a jel, hogy a haramiák rajtaüssenek a kísérő katonákon.

 

„Most segíts, szent Atyám!”

A chászidok eddig fogva tartott testvéreikkel együtt visszatértek, s jelentést tettek rabbi Mechelének, aki természetesen mindent jóváhagyott. Másnap jött a kíséret, s elhurcolta a sápadt, aggódó cádikot…

Engedelmével több chászid csatlakozott a szomorú menethez, hogy a cádikot az erdőig elkísérjék. Már az erdőben haladnak lassan előre… már az útnak megbeszélt pontján vannak… A cádik s híveinek a szíve hevesen dobog, felette izgatottak… „Ácind helf, heiliger Fóter! (Most segíts, szent Atyám!)” – fohászkodott rabbi Mechele, ég felé emelve nedves szemeit. A chászidok pedig e pillanatban belefogtak a Jom ze mechubádba.

„Hurrá, hurrá!” – visszhangzott erre körös-körül a haramiák csatakiáltása, s a sűrűségből előretörve, kettesével rajtaütöttek a kíséret minden egyes katonáján. Ezek nagy meglepetten azonnal tisztában voltak azzal, hogy itt minden fegyveres ellenállás hiábavaló volna, s azt meg sem kísérelték.

Mialatt a haramiák a katonákat ártalmatlanná tették és megkötözték, addig a chászidok rabbi Mechelével a titokban előre előkészített kocsin vágtatva elhajtottak – egyenesen a magyar határ felé.

Mikor sok viszontagság után Kurima falu határába értek, rabbi Mechele így kiáltott fel: „Itt maradok!” – s ott is maradt, s ezért később a világ csak úgy ismerte, hogy „reb Mechele Küremer”. Minden évben sziván hó 15-én, amely napon sikerült volt elmenekülnie Muszkaországból, hálaadó örömlakomát rendezett, s azon el szokta beszélni életének fent leírt kalandos epizódját.

Húsz esztendeig lakott rabbi Mechele Kurimában, s nagy hírnévre tett szert. Messze vidékekről keresték föl a chászidok, hogy áldásában részesüljenek. De azért ott sem élhetett teljesen nyugodtan, mert mindig voltak kellemetlenségei. Olykor-olykor följelentették, hogy nem magyar születésű honpolgár, s több efféle. Végre kieszközöltek részére a császártól egy engedélyt, hogy joga van Magyarország bármely vidékén lakni. Ettől az időtől fogva csak derűs napokat látott a sok megpróbáltatáson átment cádik.

Híveinek száma napról napra növekedett, s jó hírneve mind messzebbre jutott el. Rabbi Mechele Kurimában halt meg, s ott is van eltemetve.

 

7. fejezet

A cicit és kard párbaja

Rabbi Mózes Teitelbaum halála után a chaszidiszmus alapjai Magyarországon nagyon megrendültek. Nem volt abban az időben az országban egy olyan cádik, aki képes lett volna Tóra-tudás és jámborság tekintetében az újhelyi cádik elköltözésével támadt űrt betölteni, a különböző pártokat egyesíteni s a széthúzó árnyalatokat egymással kibékíteni.

Az újhelyi cádik fia, rabbi Eliezer Niszon is, aki tehetség tekintetében messze mögötte maradt atyjának, még ő is elhagyta Magyarországot, s elfogadta a rabbiállást Drohowica városában. Unokája, rabbi Jekutiél Judá Teitelbaum pedig, aki viszont nagyon tehetséges ember volt, szintén eltávozott Magyarországból, s így a chaszidiszmus vezető s irányadó nélkül maradt, s a tömeg sok kis csoportra forgácsolódott szét. Többnyire Galíciában kerestek föl egy-egy cádikot; nagyon sokan csatlakoztak rabbi Chájim Halberstamm neusandeci (szánci) rabbihoz, aki egyedül állott az akkori nemzedékben Tóra-tudásával és jámborságával. Sokan voltak, akik rabbi Herseléhez zarándokoltak Rymanówba, mások meg Zydicówba, Komarnóba, Belzbe utaztak az ottani cádikok áldásáért, a máramarosi chászidok azonban tántoríthatatlanul hűek maradtak a kossówi udvarhoz.

 

Istálló a templom mellett

A hatvanas évek elején kezdett kisütni a hazánkban született cádikim napja, nevezetesen az olaszliszkai, máramarosszigeti, tassi, csengeri stb. váltak nagy híres rebbékké.

Az olaszliszkai cádik, rabbi Hersele Magyarországon született, éspedig Sátoraljaújhelyen 1808-ban. Első tanulmányait rabbi Mózes Teitelbaumnál végezte, később a világhírű rabbi Jiszráélhoz került Ruzsinba (Oroszország). Igaz, hogy nagyon furcsának találta a ruzsini cádik életmódját, fejedelmi udvartartását, sok drága lovát, dúsan ezüstözött szerszámait s hintóit; az is nagyon irritálta, hogy az imahelyiség s a lóistálló között csak egy kis vékony válaszfal volt, úgyhogy a paripák topogása s nyerítése jól behallatszott imádkozás közben. (A bennfentes chászidok ugyan váltig erősködtek, hogy azok a paripák nem közönséges lovak voltak, hanem valamely „nagy lelkek” inkarnációi, gilguljai…)

A liszkai 19. század hatvanas éveiben kezdett híressé válni, s nagyon sokan keresték föl szorultságukban. Nagy cáddik volt erényessége, önmegtartóztatása, jámborsága s istenfélelme révén. Rabbi és rebbe volt Liszkán, ahol meg is halt (1874. áv hó 14-én).

 

Aki méltatlannak bizonyult

A liszkai reb Hersele kortársa volt a jámbor rabbi Fájs, aki rabbi volt Tasson [Nyírtasson]. Ez a cádik cseh születésű volt, s Magyarországra jött, hogy itt tanuljon, s a híres nagykárolyi rabbi Májer Perls tanítványa lett. Még fiatal bócher korában nagy viták törtek ki közte és nagy mestere között a chaszidizmus iránya s a cádikok világnézete fölött. Amikor Perls rabbinak tudomására jutott, hogy egykori tanítványa, rabbi Fájs, a chászidokkal egy követ fúj, s hogy cádikokhoz utazik, sírva fakadt elkeseredésében, s így kiáltott föl: „Ó, jaj, miért is oktattam ki a Tórára ezt a tanítványomat, aki utólag erre méltatlannak (!) bizonyult!”

A chászidok, akikhez csatlakozott, fölismerték nagy erényeit, s nagyon megkedvelték, elannyira, hogy méltónak találták arra, miszerint őt is cádiknak deklarálják. Azt beszélik róla, hogy imádkozásban a lublini iskolát követte, ugyanolyan bensőséggel végezte imáit, mint maga a lublini nagy rebbe. Rabbi Fájs imádkozás közben csupa tűz s átszellemülés volt. Egy legenda meséli róla, hogy még bócher korában egyszer az utcán ment, s a négy hosszú „cicisze” kilógott hosszú kabátja alól, s egészen földig ér. Jön vele szemben egy katonatiszt, aki azt kérdezte tőle:

– Hát ez mire való?

Erre a bócher, csöppet sem megijedve, a tiszt oldalán függő hosszú kardra mutatva, azt kérdezte vissza:

– Hát ez mire való az úrnak?

– Ez a kardom, amellyel majd a háborúban küzdeni fogok – magyarázta meg neki a már türelmetlen tiszt.

– Ez pedig – vágott vissza a fiatal bócher –, ez pedig az én fegyverem.

– Vagy úgy – folytatta a párbeszédet a tiszt már kissé felpaprikázva –, hát ha így áll a dolog, akkor vívjunk meg ketten, ki-ki a saját fegyverével!

A veszedelmessé vált kellemetlen helyzetnek aztán hamar véget vetettek az odaérkezett zsidók, akik siettek a mérges tisztet kiengesztelni.

Sok nagy Talmud-tudóst s más előkelőségeket számíthatott tisztelői között, s általában szent ember hírében állott. 1875. sziván hó 1-jén halálozott el. (Elárvult hívei aztán vejéhez, Rottenberg József mezőkászonyi rabbihoz csatlakoztak, aki 1900-ban halt meg.)

Országos hírnévnek örvendett, Jungrájz Á. Áncsel csengeri rabbi is. 1804-ben született, atyja volt Sámuel Jungrájz szécsai rabbi. Nagy híres mesterek tanítványa volt, mint rabbi Májer Ás ungvári s rabbi Kopel Chárif verbói rabbi. Veje volt rabbi Á. Jungrájz, a nem kevésbé híres rabbi Almás Májer nagymartoni rabbinak.

Rabbi Áncsel Jungrájz éles elméjű Talmud-tudós volt, de mint rebbe is nagy tekintélynek örvendett. Nagyon sok ember kereste föl évente. Minden hozzá forduló beteg számára volt valami orvossága, s sokakon segített is. 1874. évi kiszlév hó 5-én halt meg.

 

„Eszlár” a zsoltárban

Máramarosban nagyon elszaporodtak a rebbék. Elsősorban említendő rabbi Jekutiél Judá Teitelbaum , az országos hírre szert tett máramarosszigeti rabbi. Mint már említettük, ő az újhelyi cádik, rabbi Mózes Teitelbaum unokája volt, s nagyatyja utódjává választották. Később, 1858-ban, Máramarosszigetre jött. Kiváló, nem mindennapi tehetségű ember volt. Kitűnő Talmud-tudósnak ismerték el, s ebbeli készültségéről a megjelenésekor méltó feltűnést keltett Ávné Cedek című re­spon­sumgyűjteménye tanúskodik. Elragadó hitszónok volt, aki képes volt három teljes órán át beszélni. Sok száz talmudista került ki iskolájából. A felekezetet érintő országos ügyekben pedig döntő befolyása volt.

Amikor 1882-ben a szomorú emlékű tiszaeszlári ügy még ítélethozatal előtt állott, s a zsidók természetesen nagyon aggódtak, a nyugalmát megőrzött máramarosszigeti cádik csillapítólag mondotta: „Fiaim! Ne féljetek, nem lesz Isten segedelmével semmi baj. Mert íme, nézzétek csak: a szent Dávid király zsoltárának ezen szavai: »Lo szeuná élecho ru« (»Téged balsors nem érhet«) kezdőbetűikben ezt a szót adják: Eszlár, tehát Eszlárból ránk nézve szerencsétlenség nem származhatik…”

S nem is történt semmi baj…

 

8. fejezet

Nadvorna, Szpinke, Munkács…

Élete alkonyán Teitelbaum a legtiszteltebb s leglátogatottabb rebbe volt az egész országban. Ezrek és ezrek zarándokoltak hozzá évenként, ügyes-bajos dolgaikban tanácsát, áldását, segítségét kérve.

  1. elul hó 6-án halt meg. Utódjául fiát, rabbi Chánánjá Jomtov Lipe técsői rabbit választották meg, aki később rebbe gyanánt is nagy szerepet játszott az országban.

Volt Máramarosban még egy ismert rebbe: rabbi Mordecháj Leifer, akit általában „reb Mordchele Nadvorner” név alatt ismertek, mert azelőtt a galíciai Nadvornán tevékenykedett, aztán letelepedett Bustyaháza falujában. A nép sok csodát mesélt imarendjéről s különös módon kifejezésre jutó jámborságáról. Nagyon izgékony embernek ismerték, de alapjában nagyon jó szívű volt, minden pénzét a szegények közt osztotta ki.

Fiai, vejei s unokái később is mint rebbék szerepeltek Máramarosban és más vidékeken[2].

Volt még a hetvenes évek elején egy rebbe Máramarosban, név szerint rabbi Álter Noách Kájzer, aki tanítványa volt a híres rabbi Jicchák Neschiznek. Ez a rebbe Remete falujában húzódott meg, s a nép közül nagyon sokan keresték föl, s hittek is benne. Szereplése azonban nem sokáig tartott, mert ellenségei azt híresztelték róla, hogy közönséges kuruzsló, s ennek következtében kénytelen volt elhagyni Magyarországot. Sok országban s városban hánykolódott azután, s több könyvet is írt, melyek egyikében önéletrajzát írta meg. Végre elvergődött Jaffa palesztinai kikötővárosba, ahol meghalt és eltemették.

Volt még egy neves rebbe Máramarosban: rabbi Joszéf Méir Weiss Szaploncában. Ennek atyja kiváló rabbi és dáján volt Munkácson. Már atyja életében sokat fordult meg híres cádikok udvaraiban, s tanítói felavatták őt, hogy szintén rebbe legyen. Vagy harminc évig volt rabbi és rebbe Szaploncán: neki is számos híve volt az országban. 1909-ben halt meg, s helyébe a fiát vették föl[3].

1873-ban Munkácson is felvettek egy rabbit, aki egyszersmind rebbe is volt, s pedig a jól ismert rabbi Salamon Spirá. Ez unokája volt a már említett rabbi Cvi Elimélech Spirának. Nagyon rokonszenves egyéniség volt, akit országszerte nagyon szerettek és tiszteltek. 1895-ben halt meg, s utódja lett egyetlen fia: rabbi Hers Spirá.

 

A harmadik legnagyobb könyvtár

Rabbi Hers Spirá nem sokkal azután nagy szerepet vitt az országban az ortodoxia ügyeiben. Rengeteg vagyont fektetett be ritkán található könyvek megszerzésébe, s könyvtárában közel húszezer héber könyv van együtt. Az ő könyvgyűjteménye a harmadik ismert nagy gyűjtemény az országban: a budapesti rabbiképzőé az egyik, a másik a nagyváradi Ullmann Sándoré s a harmadik a munkácsi rabbié. Nagy műve, amelyet Dárké Tsuvá cím alatt adott ki, nagy feltűnést keltett a héber irodalmi világban, mert abban számtalan könyvből adott kivonatot az étkezésre vonatkozó fontos rituális döntvényekből.

1913-ban halt meg, utódjául pedig egyetlen fiát, rabbi Chájim Elázár Spirát választották meg[4].

Jelenleg[5] a magyarhoni chászidok túlnyomó része rendesen Belzbe, Vizsnyicbe, Ottiniába zarándokol az ottani híres rebbékhez. Mindamellett a munkácsi, máramarosszigeti, szaploncai, bodrogkeresztúri stb. rebbéket sem hanyagolják el…

 

A szerkesztő utószava

Érdekessége miatt közöltük az Egyenlőség korabeli számai alapján Grünwald Lipót sorozatát a magyarországi chaszidizmusról és annak vezéralakjairól. Kötelességünk hangsúlyozni, hogy az író bizonyos lebecsüléssel, úgymond „négy lépés távolságból” ír a jelenségről, amelynek jelentőségét a magyar hagyományos zsidóság fennmaradásáért vívott harcban nem mérte föl, nem értékelte kellően. Így a magyarországi chászid mozgalom története még a szakavatott történész tollára vár.

Másrészt a sorozat a század elején ér véget, 1919-ben, amikor a trianoni döntés elszakította Galíciát Magyarországtól, és a chászid tömegeket szellemi bázisaiktól. Belz Lengyelországhoz került, a vizsnyici udvar pedig Nagyváradra költözött, amelyet Romániához csatoltak. Szatmár is Romániához került, míg Munkácsot az újonnan alakult Csehszlovákia birtokolta.

[1] A szerkesztő megjegyzése: Ezzel a változattal ellentétben a chászid történetírás – a lubavicsi hagyomány alapján – azt tartja, hogy rabbi Báruch, aki maga is Báál Sém tanítványa volt, és nagy kabalistának számitott, nem ellenezte az új irányzatot: ellenkezőleg, mindenben támogatta fiát, és büszke volt tevékenységére. Önkéntes száműzetésbe – akár a chászid mozgalom sok más nagyja – azért ment, hogy ezzel bűnbocsánatot nyerjen nemzedékének.

[2] Ma Izraelben több nadvornai rebbeudvar is működik. A szerk.

[3] Manapság ez az udvar is ismeretes sok helyütt, Szpinke néven, ami Szaplonca jiddis neve. A szerk.

[4] Az 1936-ban vele készült interjú az Egység 17. számában jelent meg.

[5] A század elején. A szerk.

  • Küldés emailben

Fejezetek