Likuté Szichot – Ünnepek

 

 

Nincs olyan gondolkodó ember, aki szem elől akarná téveszteni azt az alapvető problémát, amely az Izraelben manapság folyó ideológiai versengés felülete alatt húzódik meg, azaz: vajon le kellene-e mondani bizonyos területekről a békeígéretekért cserébe.

Az 1967-es hatnapos háború óta, pláne az Egyiptommal kötött Camp David-i szerződés kapcsán megtartott, szó szerint több száz nyilvános beszédében a lubavicsi Rebbe, Menachem M. Schneerson rabbi részletesen kifejtette, miért nem szabad feladni akár egy talpalatnyit sem Izrael Földjének felszabadított területeiből. A Rebbe időről időre figyelmeztetett arra a komoly veszélyre, amelyet a békeegyezmények jelentenek Izrael biztonságára nézve.

 

Ez a cikk mintegy összegzése a Rebbe által erről a kérdésről tartott számos nyilvános beszédnek. A Rebbe akkori nézetei ma közel harminc évvel később, pláne az elmúlt három év eseményei után méginkább önmagukért beszélnek.

A békeegyezmények, amelyeknek oly sok zsidó reményei szerint el kellene hozniuk a rég áhított békét, valójában éppen ellenkezőleg hatnak. Ezek az egyezmények komoly veszélyt jelentenek Izrael biztonságára nézve és a pikuách nefesre hivatkozva a Háláchá megtiltja bármely, a biztonság megőrzése érdekében szükséges terület feladását.

Ha egy a határhoz közeli városról van szó, akkor, még ha csupán azért jönnek is, hogy szalmát és tarlót gyűjtsenek, meg kell miattuk szentségteleníteni a szombatot; mert ha nem akadályozzuk meg a jövetelüket, még a végén elfoglalják a várost és onnét kiindulva már könnyen meghódíthatják az egész országot.

Sulchán Áruch, Orách Chájim 329:6.

 A zsidó nép fájdalmasan gyászolja az elmúlt évek háborúiban elesett legderekabb fiait. Meddig kell még állandó háborús rettegésben élnünk, szakadatlan éberségben őrködve saját életünk felett? Mindenki vágyik a békére, sóvárogva várja azt az időt, amikor már nem lesz szükség fegyverekre ahhoz, hogy fennmaradásunkat biztosítsuk.

    Így aztán, amikor évekkel ezelőtt a béke esélye egyszerre valamicskével kevésbé látszott távolinak, a zsidók világszerte reménykedni és imádkozni kezdtek – talán végül mégiscsak békében élhetünk majd. Szadat egyiptomi elnök Jeruzsálemben tett látogatása új, eladdig nem is álmodott távlatokat nyitott. Lehet, hogy az arab országok valóban készek felhagyni szűnni nem akaró ellenségeskedésükkel és hajlandóak elismerni jogunkat ehhez a földhöz?

   

Így született meg a Camp David-i békefolyamat. A három főszereplő: egy amerikai elnök, akinek békére és stabilitásra volt szüksége a közel-keleti régióban, egy izraeli miniszterelnök, aki elkeseredetten akarta, hogy népe és országa végre békében élhessen és egy egyiptomi elnök., aki… mit is akart? Valódi békét? Vagy csupán egy politikai eszközt annak elérésére, amit háborúval nem tudott kivívni? Nem számít, gondolták az izraeliek. A béke az béke; és bármilyen béke jobb, mint a semmilyen béke.

   

De valóban így van-e? Már maga a szó is, hogy béke, mély érzelmeket vált ki az emberből; és az összes népek közül a zsidók, akik oly sokat szenvedtek már az évezredek során, sóvárognak utána a legjobban. De éppen mert olyan kétségbeesetten vágyunk rá, tudnak mások olyan könnyedén port hinteni a szemünkbe a valóságot illetően. Ha kertelés nélkül akarunk fogalmazni, azt kell mondanunk, hogy a Camp David-i egyezmény nem jelent békét, de még csak egy aprócska lépést sem a béke irányába. Ez az egyezmény valóságos katasztrófa Izrael számára és ezzel most több mint hárommillió zsidó élete nagyobb veszélyben forog, mint korábban bármikor.

 

Mielőtt elemeznénk a Camp David-i egyezményt, tisztázzuk először, pontosan miféle feltételeket és megállapodásokat is tartalmaz. Izrael lemond a Sínai-félsziget legnagyobb részéről (három lépésben, amelyből az első kettőt akkor – amikor a lubavicsi rebbe e beszédét tartotta – már teljesítette). Ez tartalmazza a) magát a földterületet, b) az olajmezőket, c) a modern repülőtereket, d) az összes zsidó település kiürítését, e) a „palesztinok” még valamiféle autonómiát is kapnak. Mindezért cserébe Egyiptom elismeri Izraelt, a zsidó államot és békeszerződést ír alá vele, ezzel hivatalosan is véget vetve az elmúlt évek háborús állapotainak. Röviden ez a lényege a Camp David-i egyezménynek. Most tehát fogjunk hozzá az elemzéshez.

 

    A kritikus kérdés itt a pikuách nefes, az életmentés kérdése. A Tóra azt mondja, hogy a pikuách nefes-nek szinte minden helyzetben prioritása van[1]: a szombat megszentségteleníthető, ha életet kell menteni, a kásrut törvényeit figyelmen kívül lehet hagyni, ha ezzel egy élet megmenthető, stb. A zsidók azért járultak hozzá Camp Davidhez, mert azt remélték, hogy ez majd elvezet a békéhez, s így el lehet majd kerülni az újabb áldozatokat. Hogy ezt a célt elérték-e, az már egy más kérdés.

    Senki sem állíthatja, hogy a „béke”, amelyet Camp Davidben aláírtak, biztos vagy biztosítható. A szerződés csak annyit ér, amennyit annak az embernek a szava, aki aláírta és az égvilágon semmi sem szavatolhatja annak tartósságát. Túlságosan is sok olyan példa idézhető a történelemből, amikor az ilyen szerződéseket olyan könnyedén szegték meg, mint amilyen könnyed mozdulattal az erről szóló okiratot tépték darabokra. Jelen esetben számos probléma fokozza a bizonytalanságot. Senki sem tudhatja teljes bizonyossággal, Szadatot milyen intenciók vezették a szerződés aláírásában. Valóban tartós békére vágyott? Vagy csupán így akart hozzájutni ahhoz, amit háborúval nem tudott megszerezni? Könnyedén megszakíthatta volna a kapcsolatokat, miután Egyiptom megkapta, amit akart. De még ha maga Szadat becsületes volt is, nincs semmi garancia arra, hogy az utódja is az lesz. Ráadásul Egyiptom nem egy stabil demokrácia. Ki tudja, hogy egy politikai földrengés miféle vezetést szül majd? Egyiptomban bizonytalan állapotok uralkodnak, ezt bizonyítja Szadat meggyilkolása is; és egy új rezsim nem biztos, hogy kötelezőnek érzi majd magára nézve az elődje által vállalt kötelezettségek megtartását. Erről később még többet kívánunk szólni.

 Röviden tehát, ez a béke nem egy biztos béke, hanem egy nagyon is rizikós béke. Lehet, hogy tartós lesz – de lehet, hogy nem. A rizikóvállalásnak éppen ez a lényege.

   

Ezzel szemben a zsidó nép által tett engedmények nem puszta szóbeli vagy írásbeli nyilatkozatok, hanem nagyon is valódiak. Olyannyira valódiak, hogy ezek az engedmények Izraelt még az eddiginél is nagyobb veszélybe sodorhatják – amint ezt rövidesen ki is fogjuk fejteni. Más szavakkal: míg az engedményeket éppen azért tették, hogy elkerüljék az életek veszélyeztetését, paradox módon épp az ellenkezőjét érték el velük: maguk az engedmények váltak a zsidók életét veszélyeztető forrássá Izraelben. Vagyis a következő dilemma előtt állunk: A békefolyamattal talán elkerülhetők a további áldozatok, ám a területek feladása egyértelműen életet veszélyeztető helyzetet teremt (amitől Isten óvjon minket!). mindkét aktus látszólag a pikuách nefes érdekében történik. A lényegi kérdés azonban az: melyiknek van elsőbbsége?

Egy zsidó életének minden aspektusát a Tóra vezérli és útmutatásért is, bármivel legyen is az kapcsolatos, hozzá fordulunk. Van egy olyan háláchá a Sulchán Áruch-ban a zsidó jog törvénytárában, amely egyértelmű direktívával szolgál egy pontosan ilyen, a mienkéhez hasonló esetre. A Sulchán Áruchbanez áll[2]:

„Olyan esetben, amikor nem-zsidók vesznek ostrom alá zsidó városokat, amennyiben zsákmányszerzés céljából jönnek, nem szentségtelenítjük meg a szombatot miattuk azzal, hogy hadra kelünk ellenük. Ám ha azzal a szándékkal jönnek, hogy életeket oltsanak ki, vagy ha nem hirdetik is, hogy ez a céljuk, de okkal lehet azt gyanítani, hogy embereket lemészárolni jöttek; még abban az esetben is, ha ugyan még nem érkeztek meg, de már előkészületeket tettek arra, hogy jönnek, fegyverrel kell ellenük törnünk és meg kell miattuk szentségtelenítenünk a szombatot. Ha egy a határhoz közeli városról van szó, akkor, még ha csupán azért jönnek is, hogy szalmát és tarlót gyűjtsenek, meg kell miattuk szentségteleníteni a szombatot; mert ha nem akadályozzuk meg a jövetelüket, még a végén elfoglalják a várost és onnét kiindulva már könnyen meghódíthatják az egész országot, mivel ez egy határváros.”

   

Ebből a háláchá-ból a következőt tudjuk meg: Még ha az ellenség célja és szándéka csupán az is, hogy „szalmát és tarlót” gyűjtsön és nem az, hogy embereket mészároljon le; és még ha engedünk is az ellenség követelésének és odaadjuk nekik a szalmát és a tarlót, hogy „béke” legyen és ne legyen szükség harcra; a Tóra még egy ilyen esetre vonatkozóan is azt mondja nekünk, hogy már maga a veszély, hogy nem-zsidók elfoglaljanak egy határhoz közeli várost, apikuách nefes állapotát eredményezi – és a szombatot meg kell szentségteleníteni annak érdekében, hogy ezt a helyzetet megelőzzük, kivédjük. Ugyanis az ellenség egy ilyen esetben olyan stratégiai pozícióba kerülhet, ahonnét esetleg meghódíthatná az egész országot, azaz az egész ország veszélyeztetett helyzetbe kerülne. Ezért, jóllehet ez csupán egy jövőbeli lehetőség, a Tóra megparancsolja nekünk, hogy tekintettel a pikuách nefes-re, tegyünk meg mindent, beleértve a tényleges harcot is, ha az szükséges, hogy megelőzzük egy ilyen helyzet kialakulását. Más szóval: a Tóra a közvetlen pikuách nefes állapotának ítéli már annak a puszta lehetőségét is, ha az ellenség jelenlegi tevékenységei a jövőben esetleg meggyengíthetik az ország határainak biztonságát.

 

   A Sulchán Áruch-ban leírt háláchá egyértelműen fogalmaz. Elég egy felületes pillantást vetnünk az Izraelben ma uralkodó helyzetre, hogy észrevegyük a közte és a háláchá-ban vázolt helyzet közötti megdöbbentő hasonlóságot. A fentebb ismertetett háláchá lényege az, hogy nem szabad az ellenségnek átengedni egy határhoz közeli város uralmát, nehogy ezzel veszélybe sodorjuk az egész ország biztonságát. Ma pontosan ez a helyzet. Izraelben, ma minden egyes talpalatnyi föld növeli az ország biztonságát; vagyis ha az ilyen, határ menti területek ellenség kezére kerülnek, a biztonságot veszélyeztetik. Katonai szakértők egybehangzó véleménye szerint a területek elsőrendű fontosságúak Izrael biztonsága érdekében és feladásuk katonai veszélybe sodorja az ország egész létezését. Ennek egyszerű az oka. A stratégiai elhelyezkedés létfontosságú a biztonság szempontjából, amint ezt az 1973-as Jom Kipur-i háború is egyértelműen demonstrálta. Csak elképzelni tudjuk, hogy, Isten ments, mi történt volna, ha akkor Egyiptomé a Sínai-félsziget; az egyiptomi hadsereg könnyedén behatolhatott volna akár Izrael legbelsejébe is. Júda, Somron és a Golán-fennsík, ha lehet, még sorsdöntőbb fontosságú a védhető határok érdekében; és teljes feladásuk vagy a területükön engedélyezett autonómia, ami valójában ugyanaz, mintha lemondtunk volna róluk, a mi biztonságunkat veszélyezteti. Ezen földterületek mindegyike – a Sulchán Áruch szavait idézve – „közel vannak a határokhoz”, vagyis az ellenségnek történő kiszolgáltatásuk az ország többi részének meghódítását könnyíti meg az ellenség számára.

   

Ami azt illeti, a mai helyzet még a Sulchán Áruch-ban vázolt helyzetnél is sok tekintetben súlyosabb. A Sulchán Áruch a következő útmutatást adja: 1) még ha az ellenség csak szándékozik jönni és nem lehetünk biztosak abban, hogy valóban jönni fognak-e; 2) még ha csupán szalmáért és tarlóért jönnek és feltehetően megelégszenek vele és távoznak; 3) és még ha ténylegesen meg is akarják hódítani a határhoz közeli várost, nem biztos, hogy sikerül elérni céljukat. Mindezen kétségek ellenére a Tóra azt mondja, hogy mivel van rá esély, hogy jönnek és van rá esély, hogy nem elégszenek meg csak a szalmával és a tarlóval és mivel van rá esély, hogy akkor meghódítják a várost – és így akár az egész ország könnyebben meghódíthatóvá válik számukra –, katonai lépéseket kell tennünk, hogy ezt már a kezdet kezdetén megakadályozzuk, akkor, amikor még csupán csak fontolgatják, hogy elinduljanak ellenünk.

   

A mai helyzetben a körülményeket messze nem övezi ennyi kétség. Míg a Tóra utasítása szerint már azt meg kell előznünk, hogy a helyzet odáig fejlődhessen, hogy az ellenségnek alkalma nyíljék meghódítani egy határ közeli várost, a mai konkrét helyzetben szabályosan felajánlottuk ezen területek teljes egészükben történő átadását! Amint ez megtörténik, megszűnik az ország stratégiai ütközőzónája. Oda a légvédelmünk aktiválásához szükséges értékes extra idő is. Az egyiptomi hadsereg ennyivel is közelebb kerül Izrael többi részéhezés az ország sűrűn lakott szíve határtalanul sérülékenyebbé válik a támadásokkal szemben. Veszélyeztetheti-e valami is ennél jobban a zsidók életét?

   

A konkrét földterületeken kívül azonban számos egyéb olyan tényező is van, amely pikuách nefes-t eredményezhet. Manapság egy nemzet katonai gépezetét (csakúgy, mint egész gazdaságát) az olaj működteti. Megfelelően biztosított olajforrások nélkül semmiféle háborút nem lehetséges kellő ideig folytatni. A Sínai-félszigeten számos fontos olajmezőt tártunk felés ezek szolgáltatták olajellátásunk zömét. Ezek nélkül az olajmezők nélkül Izraelnek olajszükséglete 98%-át importból kell beszereznie. És a Camp David-i békefolyamat miatt most mégis lemondunk ezekről az olajmezőkről.

   

Szükséges hangsúlyoznunk, hogy Izrael számára nincs más lehetőség olajszükségletének beszerzésére. Nincs meg a szükséges felszerelés, hogy az olajat kellő ideig tároljuk (amint azt számos e témában készült tanulmány is külön kiemelte). Így aztán az ennek ellenkezőjére adott garanciák dacára, sem az USÁ-ra, sem semelyik másik országra nem számíthatunk, hogy ellátnak minket olajjal. Az USÁ-nak megvannak a maga energiaellátási gondjai. Botorság és naivitás lenne azt gondolni, hogy majd épp egy olyan időszakban fogja ellátni Izraelt olajjal, amikor saját polgárai is ingerült, hosszú sorokban várakoznak az üzemanyagtöltő-állomásoknál.

   

A Sínai-félszigeten ezen kívül még rendkívül értékes zsidó települések és repülőterek is vannak, amelyeket zsidó leleménnyel és zsidó költségekből építettek fel.. A határ menti települések képezik az ellenséges hadseregekkel és a terroristákkal szembeni első védelmi vonalunkat. Ezen települések elhagyása egyet jelent legerősebb védelmi eszközeink elmozdításával, ami által ember életek kerülnek óriási veszélybe.

   

A repülőterek, amelyekről a szerződés értelmében le kell mondanunk, a világ legfejlettebb technikáját felvonultató repülőterei közé tartoznak; és ezek most egyiptomi kezekbe fognak kerülni! Ez kettős veszélyt jelent: elveszítjük repülőtereinket; az ellenség pedig előretolt bázisokra tesz szert, amelyekről egész országunkat fenyegetheti.

   

A fentebb ismertetett biztonsági aspektus mellett, amely, mint azt kifejtettük, nyilvánvaló pikuách nefes szituációt jelent, más, másodlagos vonzatai is vannak ennek a békeszerződésnek. Tisztán gazdasági nézőpontból szemlélve a dolgokat, a szerződés katasztrofális következményekkel fog járni. Egy olyan időszakban, amikor minden más ország azon küszködik, hogy megtalálja a módját, miképpen faraghatna le valamicskét energiaköltségeiből, Izrael elajándékozza olajmezőit. Az olajmezők fokozatos átadása óta az ország energiaszámlája dollármilliárdokkal emelkedett meg és miután sor került az utolsó olajmező átadására is, Izraelnek, iszonyatos költségek árán, olajszükség­leté­nek 98 százalékát kell majd importból beszereznie. Hogy sót dörzsöljünk a sebbe, még elvárják, hogy hálásak is legyünk, amiért Egyiptom hajlandó nagy kegyesen „hozzá­já­ru­lását” adni ahhoz, hogy vásárolhassunk abból az olajból, amit a mi általunk feltárt olajmezőkből termeltek ki!

 

Összegzésül tehát: a Sulchán Áruch szerint tilos megengedni, hogy a határok biztonságát szolgáló földterületek az ellenség kezére jussanak. Ez az egész ország számára veszélyt jelent és meg kell akadályozni, akár még azon az áron is, hogy emiatt megszentségtelenítjük a szombatot. Minden katonai szakértő egyetért abban, hogy a Sínai-félsziget nagy része, a Golán-fennsík, Júda és Somron elsőrendű fontossággal bírnak Izrael biztonsága szempontjából. A háláchá tehát az, hogy tilos feladni ezeket a területeket, mert az ilyen területfeladás pikuách nefes-t zsidó életek veszélyeztetését vonja magával.

 

 

---