A Synhedrion tagjai
„Sehol sem találtam oly istenfélő, jámbor zsidókat, mint Magyarországon, s biztosra veszem, hogy amennyiben a jeruzsálemi Synhedrion tagjainak a választásáról volna szó – amely testületbe tudvalevőleg csakis istenfélő, igazságos, önzetlen, erkölcsös, tudós s bölcs egyéneket hívhatnak meg –, úgy a tagok túlnyomó része Magyarországról kerülne ki.” (Erre a kijelentésre még napjainkban is jogosan büszkék a magyar zsidók.) Külön érdekességgel bírnak az oroszországi rabbi Mechele Kurimába történt jövetelének rémregénybe illő körülményei. –, a szent Báál Sém unokája, híres rebbe volt Oroszországban, de a denunciálások s feljelentések orosz földön annyira zaklatták, hogy több ízben elhatározta, miszerint végképp hátat fordít Oroszországnak, s kivándorol Magyarországra. 1831-ben végérvényesen eltökélte magát az elutazásra. Váratlanul azonban egy újabb feljelentés történt ellene, s ezúttal Szibériába való deportálásra ítélték, ahonnan akkor soha senki élve vissza nem tért. A chászidok persze nem maradtak tétlen, belátták, hogy itt gyorsan kell cselekedni, s cselekedtek is. Nagy titokban megtanácskozták a dolgot, s arra a meggyőződésre jutottak, hogy csak egy módon lehet a cádikot megmenteni. Tudták, hogy a szokásos kíséret, amely a deportáltakat kíséri, csak nyolc emberből áll; ismeretes volt előttük továbbá az is, hogy a Szibéria felé vezető út egy bizonyos erdőn vonul át, amely erdő sűrűjébe egy rettegett rablóbanda fészkelte be magát. Az volt tehát a chászidok terve, hogy felbérelik az erdőbeli rab-lókat, álljanak lesben, s az ott a deportálttal elvonuló kíséretet fegyverezzék le, s eresszék szabadon a cádikot, akit ők, a hívek majd kiszöktetnek Magyarországra. A tervet közölték a cádikkal is, aki hozzá is járult, azzal a kikötéssel, hogy a támadóakció folyamán a zsiványok ártatlan vért ne ontsanak, hanem csupán fogják el a fedezet embereit, tartsák nyolc napig őrizet alatt, amíg a cádik már a határon túl lesz, aztán eresszék őket szabadon.
„Zsidónak álcázott rendőrök”
A chászidok kiválasztottak néhány embert, akik a rablókkal tárgyaljanak s megállapodásra jussanak. Addig keresték a rablókat az erdőben, amíg a tanyájukat meg is találták. A rablók azonban gyanúperrel éltek, hogy a láthatáron feltűnt alakok zsidó álruhában rejtőzködő rendőrök (mivel a hatóság így szokta lépre csalni a különböző rablóbandákat). Amint tehát észrevették az általuk rendőröknek hitt chászidokat közeledni, hirtelen minden oldalról megrohanták őket, körülfogták, s erősen megkötözték, s betuszkolták barlangjukba, hogy ott aztán féktelen dühükben leszámoljanak velük… Az ily módon kelepcébe került chászidok váltig esküdöztek, hogy ők bizony nem rendőrkémek, s kérlelték a zsiványokat, hogy legalább hallgassák meg idejövetelük okát, de a feldühödött haramiák oda se hederítettek a jajveszékelésükre s esdeklésükre, hanem éles gyilkolószerszámjaikat kirántva előké-születeket tettek a „leszámolásra”… A chászidok otthon maradt része egybegyűlve türelmetlenül s dobogó szívvel várták a deputáció visszatérését, hogy a rablóbandával folytatott tárgyalások eredményét megtudják, mikor hirtelen, nagy izgatottan betoppant rabbi Mechele, s többször egymás után felkiáltott: „Ét cárá! Ét cárá! (Veszedelmes óra! Veszedelmes óra!) Hamar, siessetek a rablók tanyájához az erdőbe, mert halálos veszedelemben forognak szegény testvéreitek! Ó, siessetek, siessetek!” A jelen volt chászidokban elhűlt a vér, lélegzetük is elállott, amikor a cádik vészkiáltását hallották, s lóhalálában elvágtattak az erdőbe, ahol addig kutattak, amíg a haramiákat megtalálták. Nagy nehezen sikerült nekik a haramiavezért rábírni, hogy meghallgassa őket, s miután az megengedte nekik, hogy jövetelük célját előtte kifejtsék, arra a meggyőződésre jutott, hogy ez egyszer tévedett a feltevésében, s alkudozni kezdett velük. Aztán tanácsot ült bandája tagjaival, s egyhangúlag megkötötték az egyezményt a chászidokkal, akik a megállapított bért előre ki is fizették. Utána pedig a mentési tervet minden részletében kidolgozták. Az erdei út ama pontját, amelyen a kíséretnek a deportálttal okvetlenül el kell haladnia, nagy ívben körülállják majd a chászidok, akik a cádik kíséretében lesznek, tettetni fogják magukat, mintha búcsút vennének szeretett mesterüktől, s ennek tiszteletére a Jom ze mechubád mikol jomim… című énekre fog-nak rázendíteni – s ez lesz a jel, hogy a haramiák rajtaüssenek a kísérő katonákon.
„Most segíts, szent Atyám!”
A chászidok eddig fogva tartott testvéreikkel együtt visszatértek, s jelentést tettek rabbi Mechelének, aki természetesen mindent jóváhagyott. Másnap jött a kíséret, s elhurcolta a sápadt, aggódó cádikot… Engedelmével több chászid csatlakozott a szomorú menethez, hogy a cádikot az erdőig elkísérjék. Már az erdőben haladnak lassan előre… már az útnak megbeszélt pontján vannak… A cádik s híveinek a szíve hevesen dobog, felette izgatottak… „Ácind helf, heiliger Fóter! (Most segíts, szent Atyám!)” – fohászkodott rabbi Mechele, ég felé emelve nedves szemeit. A chászidok pedig e pillanatban belefogtak a Jom ze mechubádba. „Hurrá, hurrá!” – visszhangzott erre körös-körül a haramiák csatakiáltása, s a sűrűségből előretörve, kettesével rajtaütöttek a kíséret minden egyes katonáján. Ezek nagy meglepetten azonnal tisztában voltak azzal, hogy itt minden fegyveres ellenállás hiábavaló volna, s azt meg sem kísérelték. Mialatt a haramiák a katonákat ártalmatlanná tették és megkötözték, addig a chászidok rabbi Mechelével a titokban előre előkészített kocsin vágtatva elhajtottak – egyenesen a magyar határ felé. Mikor sok viszontagság után Kurima falu határába értek, rabbi Mechele így kiáltott fel: „Itt maradok!” – s ott is maradt, s ezért később a világ csak úgy is-merte, hogy „reb Mechele Küremer”. Minden évben sziván hó 15-én, amely napon sikerült volt elmenekülnie Muszkaországból, hálaadó örömlakomát ren-dezett, s azon el szokta beszélni életének fent leírt kalandos epizódját. Húsz esztendeig lakott rabbi Mechele Kurimában, s nagy hírnévre tett szert. Messze vidékekről keresték föl a chászidok, hogy áldásában részesüljenek. De azért ott sem élhetett teljesen nyugodtan, mert mindig voltak kellemetlenségei. Olykor-olykor följelentették, hogy nem magyar születésű honpolgár, s több efféle. Végre kieszközöltek részére a császártól egy engedélyt, hogy joga van Magyarország bármely vidékén lakni. Ettől az időtől fogva csak derűs napokat látott a sok megpróbáltatáson átment cádik. Híveinek száma napról napra növekedett, s jó hírneve mind messzebbre jutott el. Rabbi Mechele Kurimában halt meg, s ott is van eltemetve.
