A „kiválasztott” zsidó nép mássága
Mit jelent „kiválasztottnak” lenni?
Zalman I. Posner
Kiválasztottság: küldetés, nem felsőbbrendűség
Címkékben, azonosságtudat tekintetében lehet túlságos leegyszerűsítést látni – de hogyan tekintheti magát egy nép „kiválasztottnak”?
A „kiválasztott nép” fogalma iránt mutatkozó kételkedés különösen a jelenkorban öltött komoly méreteket, mikor a világ tanúja volt annak a pusztításnak, melyet egy magát „Herrenvolk”-nak, tehát felsőbbrendű fajnak hirdető nép zúdított rá.
Ennek folytán napjainkban sok zsidó vonakodik önmagára nézve elfogadni a „kiválasztott nép” elnevezést, amint azt általában értelmezik. Védekező álláspontot foglalnak el atyáik látszólagos „sovinizmusával” szemben. Vannak olyanok is, kikben ez keserűséget ébreszt, mert a „kiválasztottságban” olyasmit látnak, ami túl gyakran a gázkamrákba és krematóriumokba vivő „szelekciókkal” esik egybe. Először is tisztázzuk a légkört, hogy azután megvizsgálhassuk ezt a kifejezést sajátos értelmében!
Ha a Tóra arról beszél, hogy Isten Izraelt „választotta”, ennek eléggé világos a jelentése. A zsidókat nem arra választotta, hogy másokon uralkodjanak. Nem örököltek semmiféle előjogot. Ha elfogadjuk a kiválasztás tényét, akkor az arra irányul, hogy a kötelesség és felelősség különleges terhét viseljék, amely semmi más népet nem terhel. Bármennyire szimpatizálunk is a demokrácia és az egyenlőség elveivel, be kell ismernünk, hogy azok alkalmazásukban igen korlátozottak. Világos, hogy az emberek már velük született képességeikben sem egyenlőek. Testi erőt sem osztottak ki közöttük egyformán. Irigyelhetjük Einsteint elméje nagyságáért, de világos, hogy az kizárólag az övé s nem a miénk. Még azokkal a különbségekkel és rétegződésekkel is számolnunk kell, melyeket a társadalom mesterségesen kényszerít ránk. Egyenlő lehetőségek, egyenlő választójog és törvény előtti egyenlőség még távolról sincsenek megvalósítva.
Tekintsünk vissza a történelemben, ahogy az a Tórában olvasható! Ádám és leszármazottai hasonló fogalmat alkottak maguknak Istenről, mint mi ma; már ismerték az egyisten, az erkölcs és erkölcsösség fogalmait. Noé fiainak hét törvénye, az emberiség univerzális etikai kódexe, közel hozta az embert Istenéhez.
De e vallási átéléseket csak a véletlen folytán, gyengén és részlegesen adták tovább. Egy-egy szentéletű ember inkább kivételnek számított, mint szabályszerűnek. Kétségtelen, hogy Ábrahámig semmiféle folyamatosság vagy hagyomány sem létezett. Ábrahám igyekezett terjeszteni az előtte megnyilatkozott Istenség nevét; az egyistenhit tanítását és terjesztését kötelességének érezte. Igaz, hogy ebben nem volt nagy sikere. Csak egyik fia, Izsák, ragaszkodott tanításához.
Ábrahámot nem elégítette ki „Noé hét törvénye” s nem is elégedett meg azzal. Nemcsak időnként, hanem állandóan Isten közelében akart élni. Nemcsak bizonyos szentesített szertartásokban, hanem mindenben, amit tett és átélt. Hiába követték egymást nemzedékek, a sokaságot nem tudta meggyőzni. Úgy tűnik, hogy szűkebb családján és leszármazottain kívül a világ oly közömbös maradt, mint egy szikla. De Isten, Ábrahám Istene, nem volt megelégedve azzal, hogy az emberiség vég nélkül botladozzon. Nem elégedett meg egyetlen szentéletű ember létezésével; azt kívánta, hogy az egész emberiség ismerje meg, s ezért eszközt választott, mely igéjét hordozza. Ama merész individualistának, Ábrahámnak ivadékai voltak hivatva arra, hogy ősatyjukhoz méltók legyenek. Attól fogva nem egy család, hanem egy egész nép tanítja majd meg az emberiséget egy annál magasabb lény létezésére, mint amit az emberek addig ismertek. Ez a nép elsősorban azzal oktat, hogy fennmarad mint élő tanúsága annak, hogy Isten törődik az emberrel: azáltal, hogy Isten akarata szerint él.
Ezért történt Izrael kiválasztása.
Kölcsönös választás
Fel kell tételeznünk, hogy a „választás” kölcsönös volt. Isten kiválasztotta Izraelt, de Izrael (vagy legalábbis Ábrahám) is Istent választotta. Kétségtelen, hogy nem minden zsidó élő tanúja az emberről alkotott isteni ideálnak; lehet, hogy ezek a példamutató egyéniségek kevesen vannak, s bizonyos, hogy nem minden zsidó viseli szívesen kötelessége jármát. De nem tud az alól kibújni, mert bármerre vetődött is, bármilyen körülmények között élt is, zsidó léte megmaradt, s azokkal a múlhatatlan eszmékkel azonosították, melyekre ősatyjuk tanította utódait az ókori Kanaánban. Nem a zsidó valláshoz való ragaszkodása, hanem puszta létezése emlékeztet állandóan a zsidóság különleges helyzetére e világban.
Vannak filozófus népek, kereskedő népek és így tovább. De csak egy nép van, mely azt jelképezi, hogy Isten törődik az emberrel – s ez a zsidó nép. Tiltakozhatunk küldetésünk ellen, meg is tagadhatjuk azt, de még azt a luxust sem engedhetjük meg magunknak, hogy feloldódjunk és eltűnjünk. Ez nem jelenti azt, hogy a zsidók sosem kísérelték meg, vagy ellenségeik vad dühükben nem próbálkoztak azzal, hogy ezt a jelképet megsemmisítsék. Torquemada és Hitler fizikai eszközökhöz folyamodtak, s ijesztően közel jutottak céljukhoz, s ők csak két példa a sok közül.
A szovjet hatóságok több mint fél évszázadon keresztül igyekeztek eltörölni a zsidóság legkisebb nyomát is, és semmiféle eszköztől sem riadtak vissza. Egy elsőrendű világhatalom, mely hidrogénbombák felett is rendelkezett, hatalmas nemzetközi befolyással bírt, és globális törekvései is voltak, szemünk láttára próbálta megakadályozni, hogy egy maroknyi zsidó pászkát ehessen Peszáchkor, vagy hogy a délutáni Minchá imának pár percet szentelhessen.
Tényleg túlzás, ha azt mondjuk, hogy a zsidó nép Hitler, Sztálin és Torquemada ellenpólusát képviseli?
Messzire megyünk, ha azt is állítjuk, hogy ezek a kényurak azért viseltettek pokoli gyűlölettel a zsidók iránt, mert rájöttek, hogy ha csak egy zsidó is életben marad, elveik nem tudnak uralomra jutni?
Véleményünk szerint ez az, ami a zsidó nép küldetésének igazi lényegét jelenti, ez a rendeltetés, amire kiválasztottsága vonatkozik. Lehet ebben a küldetésben valami mellékes csekélységet látni, amit nem érdemes viselni?
