A Cháfec Chájimról (Jiszráel Meir Kágán rabbi), a XX. század elejének talán leghíresebb bölcséről meséli az anekdota, hogy mindaddig nem volt hivatalos rabbidiplomája, amíg egyszer útlevélre nem volt szüksége. Mivel ebbe a dokumentumba be kellett írni a foglakozását is, úgy döntött, hogy szüksége van egy szmichára – rabbidiplomára – ahhoz, hogy nyugodt szívvel kitölthesse ezt a rovatot. Kérésére egyik kollégája, a vilniusi Chájim Ozer Grodzinski rabbi küldött neki szmichát – távírón.

A zsidó közösségek élén közismerten rabbik állnak. De vajon így volt ez mindig és mindenhol? Írásunkban szólunk a rabbivá avatás szokásának alakulásáról az évezredek során és bemutatjuk, hogy a rabbikon kívül miféle vallási és spirituális vezetők léteznek még a világ zsidó közösségeiben.

 

Augusztus 28-án, a már hagyományosnak számító Sóletfesztivállal indul el az EMIH rendezvénysorozata a Zsinagógák Hete, amelyen egészen szeptember 7-ig, változatos zenei és kulturális programokkal várják az érdeklődőket Budapesten és vidéki helyszíneken. A Debrecenben tevékenykedő Faigen Sámuelt is ebben az időszakban avatják rabbivá, neves külföldi vendégek jelenlétében.  

 

Mégis ki a rabbi és mi teszi azzá?

A rabbi szó annyit tesz: mesterem, tanítóm. A rabbi zsidó vallási vezető, többek közt elláthat különféle közösségi feladatokat, vallásjogi döntéseket hozhat és taníthat. A rabbik felavatását szmichának nevezik, ami azt jelenti: rátétel, megbízás, átadás.

A hagyomány nemzedékről nemzedékre való továbbadása a zsidó történelem korai szakaszából származik, a zsidó vallási vezetőket azonban csupán a polgári időszámítás szerinti második századtól kezdték rabbinak hívni, és a cím megszerzéséhez szükséges követelmények rendszere is fokozatosan alakult ki. Korábban a mózesi hagyományt követték a vallási vezetők felavatásánál. Mózest a zsidó hagyomány így emlegeti: Mose rábénu – Mózes mesterünk, akinek az Örökkévaló megtanította az egész Tórát, és ezt adta tovább halála előtt utódjának, Jehosua bin Nunnak, akire egy jelképes mozdulattal ruházta rá Isten parancsára a vezetőséget:

Mózes pedig úgy cselekedett, amint az Örökkévaló parancsolta neki; vette Jehosuát és odaállította őt Elázár, a pap elé, meg az egész község elé; ő pedig rátette kezeit és parancsot adott neki, amint szólt az Örökkévaló Mózes által. (4Mózes 27:22-23.)

A Szináj-hegytől eredeztethető tradíciót évszázadokon keresztül nemzedékről nemzedékre adták tovább, a klasszikus szmichá – a kéz fejre helyezése és a vezetőség szimbolikus továbbadása – biztosította a láncolat folytonosságát. A kéz fejre helyezésének szokása lassanként eltűnt, de a lánc egészen a talmudi korig megszakítatlan maradt: a talmudi bölcsek vissza tudták vezetni mestereiket egészen Mózesig. A talmudi korban léteztek a nagy vezetők, akiket a „rábán” cím illetett, az Izraelben felavatott vallási vezetők, a rabbik, akik igen széles döntéshozatali jogkörrel rendelkeztek, valamint a babilóniai diaszpóra rávjai, akik – mivel nem Izraelben avatták fel őket – bizonyos dolgokban nem dönthettek, ám jogi és vallási kérdésekben hozhattak döntéseket.

A polgári időszámítás szerinti 132-135-ben zajlott Bár Kochvá szabadságharc leverése utána Hadrianus császár a szmichá intézményében a zsidók állandó önállósodási törekvését látta, ezért elrendelte, hogy aki felavat vagy akit felavatnak, azt meg kell ölni, a várost pedig, amelyben sor került erre, le kell rombolni. A szmichá hagyományát végül Jehuda Ben Bává rabbi mentette meg, aki saját életének feláldozásával avatta rabbivá a korábban mártírhalált halt rabbi Akiva öt tanítványát. A klasszikus szmicha azonban így sem maradhatott fenn, elsősorban azért, mert annak alapvető követelménye volt az Izraelben való felavatás. Hogy mikor szűnt meg teljesen a rabbivá avatás e klasszikus változata, nem tudjuk pontosan, ám írásos emlékekből úgy tűnik, hogy a X-XI. században még létezett a Szentföldön valamiféle, a régi szmichá hagyományait követő rabbivá avatási szertartás. Bár volt néhány próbálkozás az eredeti szmicha felelevenítésére, a hagyomány szerint erre majd csak a messiási korban lesz lehetőség.

Napjainkban a rabbivá avatás azt jelenti, hogy az illető jogot kap arra, hogy háláchikus kérdésekben döntéseket hozzon – ellentétben a klasszikus rabbivá avatással, amikor a rabbik például büntetéseket is kiszabhattak.

A kéz fejre helyezése, vagyis a vezetőség szimbolikus átadásának szokása teljesen kiveszett, helyette írott dokumentumot adnak át a tudásáról számot adó jelöltnek, és ezt az iratot is szmichának nevezik.

A klasszikus szimchával ellentétben (ahol minden területen jártasnak kellett lennie a jelöltnek) ma két szintje van a felavatásnak. Az első fok a „Jore jore”, mely a zsidó élet mindennapjaihoz kötődő kérdésekben való döntéshozatalra jogosít (pl. kóserság, családi tisztaság, szombati és ünnepi szabályok), a másik pedig a „Jádin jádin”, mely dájánná tesz valakit, aki gazdasági és tulajdonjogi ügyekben bíráskodhat. (Korábban egy harmadik fokozat is létezett, mely a sérülten született elsőszülött állatok ügyében való döntéshozatalra adott lehetőséget a birtoklójának.) A rabbik emellett vezetői pozíciót is ellátnak a közösségben és különféle szertartásokat (esküvő, temetés) vezetnek.

A Rebbe fontosnak tartotta, hogy a fiatal bóherek házasságkötésük előtt megszerezzék a szmichának legalább az alacsonyabb szintjét, hogy legyen valaki az otthonban, aki mindennapi háláchikus kérdésekben tudja a választ.

A témával kapcsolatosan kérdeztük Köves Slomót, az EMIH-Magyar Zsidó Szövetség vezető rabbiját.

Hogyan lett önből rabbi?

KS: Tizenhárom-tizennégy éves koromban kezdtem a jesivát és a tanházban eltöltött időszak alatt viszonylag korán jött a felismerés, hogy kötelességem azt a fantasztikus tudományt, tudást és filozófiát továbbadnom kortársaimnak, barátaimnak, melyeket tanulmányaim alatt magamba szívtam. Így minden alkalommal amikor hazalátogattam az iskolából, felkerestem az ismerőseimet és közösen tanultam velük, különös hangsúlyt fektetve a haszid filozófiára. Tulajdonképpen magától adódott, hogy rabbi legyek, hiszen a rabbi is ezt csinálja, amit én egészen fiatalon már magaménak éreztem. Szóval ez nem úgy történt, hogy már akkor eldöntöttem, hogy rabbi lesz a hivatásom, egyszerűen magával ragadott amit tanultam és ezt szerettem volna másoknak is átadni. 

Ilyennek képzelte a feladatot?

Igen, nagyjából azon az úton haladok, amit elképzeltem. Tudtam, hogy szeretném minél több embernek megmutatni, hogy milyen csodálatos a zsidóság öröksége és ez így is lett. Kicsit olyan ez számomra, mint amikor valaki felfedezi, hogy örökölt egy értékes dolgot egy ismeretlen rokontól és ezt a testvéreivel is szeretné megosztani. Pátoszosan hangzik, de valahogy ezt így látom. 

Mi a legszebb ebben a hivatásban?

Talán az, hogy az ember azt csinálhatja amit szeret. A munkája, hivatása és szenvedélye azonos, ezek nem válnak szét egymástól. Számomra a legszebb, hogy az, ami a létezés nagy kérdéseivel kapcsolatban foglalkoztat, tulajdonképpen hivatásszerűen űzhetem. Tehát bármit tanulok, csinálok, tanítok, abban valamilyen módon meg tudom élni azt, ami egész fiatal korom óta foglalkoztat: a világ, a létezés, az ember, a tudat és hasonló dolgok nagy kérdései. 

Húsz éve rabbi Magyarországon, mik a tapasztalatai a hazai zsidó életről?

Magyarországon azért is különleges dolog rabbinak lenni, mert alkalmam volt az elmúlt húsz évben nemcsak tanítani, hanem a közösség építését a saját szememmel látva alakítani, nem egy meglévő közösséget tovább vinni, hanem egy tényleg hamvakból feléleszteni sok tekintetben a közösséget.

Legérdekesebb sors

Minden kétséget kizáróan Szegedi Csanád története fogott meg leginkább. És nemcsak az ő személyes sorsa, hanem az egész családnak a sorsa. Annyira speciális az egyik oldalról, a másik oldalról meg annyira tipikus, csak az ő esetükben egy sokkal szélsőségesebb formában. A történet, ahogyan a nagymama egy miskolci ortodox családból hogyan jut el odáig, hogy a holokauszt után ’56-ban eldönti mikor látja hogy mi történik az utcán, hogyan kerül elő megint az antiszemitizmus  eldönti hogy soha többet nem fog beszélni arról, hogy zsidó és aztán hogyan jutunk el odáig, hogy az unoka az efy antiszemita pártnak lesz az egyik vezető egyinésge és aztán, hogy hogyan szembesül a saját származásával identitásával hogyan reagál erre a környezete hogyan reagálnak erre a Jobbikban a párttársak és hogyan reagálnak erre a zsidó közösségek egyes tagjai, ez mind-mind egy olyan sorsnak a története, ami számomra nagyon sok mindent tanított. A zsidóságról, a magyar zsidóságról, a magyar társadalomról és úgy általában az ember működésérőé és az választásokról.