Attribútum: necách – örökkévalóság, dominancia a Tórán keresztül
Mose rábénu, vagyis Mózes, mesterünk volt a zsidó nép legnagyobb prófétája, aki több, mint 3300 évvel ezelőtt Isten útmutatására kivezette a zsidó népet az egyiptomi rabszolgaságból. Mózes, Isten segítségével, csodákat tett, színről színre látta az Örökkévalót, ám mégsem léphetett be az Ígéret Földjére. Éppen 120 éves korában, a Nevo-hegyen meghalt. Az Örökkévaló saját maga gondoskodott a temetéséről, nehogy sírhelye zarándokhellyé váljon, és Mózest kezdjék istenségként tisztelni vagy maradványait Izrael földjére vigyék. Mózesről azt mondja a hagyomány, hogy a világ legszerényebb embere volt, mivel eredményeit nem magának, hanem csakis az Örökkévalónak tulajdonította, önmagát semminek tekintette.
Mose apja a lévi törzsből származó, a zsidók közt vezető szerepet játszó Ámrám, anyja pedig a szülésznő Jocheved volt. Testvérei Áháron, a főpap és Mirjám, a prófétanő. A Fáraó rendelete – mely szerint minden újszülött fiúgyermeket meg kell ölni – miatt szülei a Nílusra bízták, és Fáraó lánya, Bátjá találta meg és nevelte fel. Felnövekedvén látta testvérei szenvedését, és egy napon megölt egy egyiptomi munkafelügyelőt, aki kegyetlenül bántalmazott egy zsidó rabszolgát. Ezután menekülnie kellett Egyiptomból. Így jutott el Midjánba, ahol feleségül vette a helyi főpap, Jitró lányát, Cipórát. Két fiuk született: Gersom és Eliézer.
Mose apósa nyáját legeltette Midjánban, a Horev-hegynél, amikor az Örökkévaló egy égő csipkebokorban jelent meg előtte. Megparancsolta, hogy Mózes térjen vissza Egyiptomba, és álljon a zsidók élére, és szabadítsa meg őket a szolgaságból. Mose különösen alkalmas volt a feladatra, hiszen apósa nyáját is határtalan szeretettel és odafigyeléssel őrizte, és ha csak egy bárány is elkóborolt, utánament, és óvatosan visszavitte az állatot testvéreihez. Ettől függetlenül húzódozott a feladattól, különösképpen azért, mert dadogott. Ennek oka a midrás (a tórai szöveget kiegészítő történetek, mesék) szerint az volt, hogy kicsi korában egyszer megragadta Fáraó fejékét, mire ő gyanakodni kezdett, hogy esetleg ő lehet az, akiről azt jövendölték, hogy nagy vezető támad majd a zsidó rabszolgák között. Ezért egy tál izzó szenet és egy tál aranyat tett elé, hogy válasszon. Ha a szenet választja, ártalmatlan, ha azonban az aranyat, akkor azonnal meg kell tőle szabadulni. A kis Mose az arannyal teli tálhoz akart nyúlni, ám egy angyal félretaszította a kezét, és az izzó széndarabokkal teli tálba nyúlt, majd megégetett ujjait ajkához emelte, megégette a száját is, és ettől fogva dadogott.
Egyiptomba visszatérve Mózes testvérével, Áronnal együtt járult Fáraó elé, és arra kérték, hogy engedje el a zsidókat három napra a pusztába az Örökkévalót szolgálni. Fáraó azonban nem engedte el a népet, ekkor Isten Mózes és Áron által tíz csapást küldött Egyiptomra, melynek során a termés, az állatok és a lakosság egy jelentős része is odaveszett.
Miután a tizedik csapás, az elsőszülöttek halála után Fáraó végül is elengedte a zsidókat a pusztába, Mózes vezetésével sor került a kivonulásra. Közismert történet, hogy nem volt idejük megkeleszteni a tésztát, ezért ettek kovásztalan kenyeret, vagyis maceszt a kivonuláskor, valamint a Vörös-tenger szétválasztása és a száraz lábbal való átvonulás is. Számos viszontagság közepette vezette Mózes a zsidó népet. A történet nem az eredeti terv szerint alakult, és a szináj-hegyi tóraadás után sor került az aranyborjú bűnére, valamint számos más, olyan történetre, mely joggal váltotta ki az Örökkévaló haragját.
Bár a negyvenéves vándorlás történetét ebben a rövid életrajzban nem áll módunkban részletezni, érdemes kiemelni a sivatagi Szentély megépítését. Isten Mózesnek mondta el részletesen a parancsokat, és az ő útmutatásai alapján készítették el a Szentélyt és annak tárgyait. Ezen kívül Isten minden parancsolatot Mózesnek mondott el, és rajta keresztül érkeztek a parancsok a néphez. Ezeknek a nagy részét rögzíttette a Tórában, ez az írott tan, más részét pedig egymásnak adták át a nemzedékek egészen a Talmud rögzítéséig, ez a szóbeli tan.
A tóraadás után Mose kémeket küldött a Szentföldre, hogy hozzanak nekik híreket a bevonulás előtt, ám a kiküldött 12 kém közül tíz rossz hírekkel tért vissza, a nép pedig ismét zúgolódni kezdett, és inkább visszatértek volna Egyiptomba. Büntetésként Isten elrendelte, hogy a kivonulás nemzedékének a sivatagban kell meghalnia, és nem juthatnak be Izrael Földjére. Bár ez az ítélet néhány emberre, így Mózesre sem vonatkozott, ő végül mégsem juthatott be Izraelbe, de ez egy másik epizód miatt történt: Mirjám prófétanő halála után az ő érdemében vizet adó kút elapadt, és a nép szomjazott. Isten azt parancsolta Mózesnek, hogy beszéljen a sziklához, hogy adjon vizet, ám ő kétszer is ráütött a botjával, mire a szikla vizet adott. Türelmetlenségéért, és azért, mert nem azt tette, amit Isten parancsolt neki, nem tehette be a lábát az Ígéret Földjére, hiába imádkozott érte az Örökkévalóhoz.
Utolsó napjairól és a zsidó néphez intézett végső szavairól a Tóra utolsó fejezeteiből értesülünk. Mose rábénu éppen 120 évig élt, halálának és születésének napja egyaránt zájin ádár, ádár hónap hetedike. Életének végén átadta a vezetőséget; utódja az a Jehosua bin Nun lett, aki a kémek közül nem mondott rosszat az országról.
zsido.com