A kecskeméti rabbi fiából lett világhírű festő, Fényes Adolf tragikus sorsa a vészkorszakban pecsételődött meg. Emlékét szerény márványtömb őrzi a Salgótarjáni utcai zsidó temetőben.
Fényes Adolf neve a magyar festészet aranykorához tartozik, élettörténete azonban szorosan összefonódik a 20. századi magyar zsidóság drámájával. A kecskeméti főrabbi fiaként induló művész a társadalom elesettjeinek érzékeny ábrázolója lett, ám életének utolsó hónapjaiban maga is a kitaszítottság, a nélkülözés és az üldöztetés áldozatává vált.
A kecskeméti rabbi fia
Fényes Adolf (1867–1945) a 19–20. század fordulójának egyik legjelentősebb magyar festője volt, aki zsidó polgári családban született, apja Fischmann Simon kecskeméti neológ főrabbi, édesanyja, Wahrmann Regina az első zsidó származású országgyűlési képviselő, Wahrmann Mór unokahúga volt.
Művészetében gyakran fordult a társadalom peremén élők, a szegények és elesettek világa felé, képein együttérző realizmussal ábrázolva a kisemberek sorsát.
Tanulmányait Budapesten, majd külföldön – többek között Münchenben és Párizsban – végezte, ahol megismerkedett a modern festészeti irányzatokkal. Hazatérve a magyar naturalizmus és szociális érzékenység egyik fontos képviselője lett.
Zsidó származása identitásának természetes része volt, és bár elsősorban nem vallásos témáiról ismert, érzékenységét, a kitaszítottak iránti empátiáját sokan részben ebből a háttérből eredeztetik.
Életének utolsó szakaszát beárnyékolta a második világháború és a magyarországi zsidóság üldöztetése. Az idős, beteg művészt 1944 őszén a pesti gettóba kényszerítették a fővárosi zsidó lakosság javával. Jóllehet, túlélte a nyilasterrort, megélte a gettó felszabadulását, ám az ott átélt nélkülözést és traumákat nem tudta feldolgozni és 1945. március 14-én elhunyt.
Fényes Adolf halálát közvetve a vészkorszak okozta
Halálának okára az újságokban megjelent nekrológjaiban is utaltak, mint például a Szabadságban:
„Szomorú halálát nyilván az utolsó esztendőkben átélt izgalmak és szenvedések, a sok megaláztatás és megpróbáltatás, amiben az üldözött művésznek származása miatt része volt, is siettették.”
A Népszava pedig megírta a festő felszabadulása utáni rémes körülményeit is:
„Néhány órával előbb írni készültünk nyomoráról, mely a hetvenhétéves festőzseni elhagyott szobájába a hideget, éhséget és betegséget telepítette, de elkésett a toll; – már csak a halottról írhatunk. […]
A lakásban, melyből a mentőkocsiba vitték, nem volt egy takaró, mely befödje, egyetlen kályha, mely melegítse. Halálának oka: végelgyengülés. Ököljog, erőszak, hazugság és téboly sűrűdik ebbe a szóba. Akik egy nép életére kockáztak, a fehérhajú aggastyánnal is megjáratták a kálváriát.”
Somogyi Vilmos zenetörténész, újságíró pedig kerek perec leírta, hogy milyen méltatlan módon múlt el az ország egyik legnagyobb festője: éhen halt:
„A galambősz Fényes Adolf 78. éves korában, nem sokkal az ostrom után meghalt. Szemtanúk szerint Fényes bácsi formálisan éhen halt a nyilas korszakban elszenvedett rendkívüli nélkülözések ölték meg.”
A nagy festő egyszerű márványtömb alatt pihen
A régi zsidó temetőben helyezték végső nyugalomra, a Salgótarjáni utcai sírkertben. Sírhantját évekig csak kis táblácska jelölte. Síremlékét 1951. november 11-én avatta fel a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége a családja, barátai, a kor művészeinek és a Népművelésügyi Minisztérium képviseletében.
Az egyszerű márványemlékre csupán nevét, foglalkozását és évszámait vésték fel. Szerény sírját a Nemzeti Örökség Intézete 2005-ben védetté nyilvánította, 2017-ben, Fényes Adolf születésének 150. évfordulóján pedig felújíttatta. A kép akkor készült.
Források: Somogyi Vilmos, „Mi van velük… – Horváth Béla költőt elhurcolták a nyilasok, Fényes bácsi éhenhalt, Hatvani-Periusz megkerült”, Reggeli Ujság, 1945. 11. évf. 11. szám, 8. old. ♦ Szolnoki András, „Fényes Adolf halálára”, Népszava, 1945. 73. évf. 46. szám, 4. old. ♦ „A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége felavatta Fényes Adolf sírkövét”, Uj Élet, 1951. 7. évf. 46. szám, 4. old. ♦ „Hirek – Fényes Adolf”, Szabadság, 1945. 1. évf. 49. szám, 4. old.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.