A Frierdiker Rebbe, vagyis Joszef Jicchák Schneersohn lubavicsi rabbi 1934 óta élt Varsóban, ahol öt évvel később, Lengyelország náci megszállását követően csapdába esett. Magas szintű politikai és diplomáciai erőfeszítésnek köszönhetően, a német Abwehr katonai hírszerző szervezet segítségével sikerült a rebbét kimenekíteni a nácik karmai közül – kezdte visszaemlékezését Stephen Stulman.
Az Egyesült Államok vonakodott a rebbét az országba engedni anélkül, hogy Joszef Jicchák Schneersohn rabbi bizonyítani tudta volna, hogy képes eltartani magát. Manapság egy pillanat alatt jelentkeznének azok, akik örömmel támogatnák a rebbét, azonban 1939-ben a legtöbb embernek nem volt pénze, s csak nagyon kevesen álltak készen arra, hogy segítsenek. Ekkor került Julius Stulman kapcsolatba a Lubaviccsal.
Erről így ír Stephen:
„Apám rendkívüli ember volt. Minimális zsidó és világi iskolát végzett, valószínűleg diszlexiás is volt, bár sosem akarta, hogy így skatulyázzák be. Ugyanakkor briliáns elméje volt, amely zseniális üzletemberré tette, aki tetemes mennyiségű pénzt keresett a nagy gazdasági világválság minden évében. Ekkor sikerült saját házat is szereznie a brooklyni vízparton egy Sam Kramer nevű ingatlanügyvéden keresztül, aki aztán nem csak az ügyvédje, de jó barátja is lett.
Sam Kramer pedig az amerikai lubavicsiak egyik legelső követője és támogatója volt, jogi tanácsosukként is működött, és nyilvánvalóan beszélt az apámnak a Rebbe Amerikába menekítéséről. Ezt már csak halála után tudtam meg, de az apám írta alá azt az eskü alatti nyilatkozatot, amely lehetővé tette a Rebbének és családjának a New York-i letelepedését.
Nem sokkal később, Julius Stulman találkozott a Rebbével, még akkor, amikor a manhattani Greystone Hotelben szállt meg, közvetlenül azután, hogy 1940. március 19-én végre megérkezett az országba. A Rebbe már Lengyelországban hallott apámról, és azonnal, ösztönös kapcsolat alakult ki közöttük. Apám mindösszesen 33 éves volt, és édesapja, a nagyapám akkor már közel egy évtizede elhunyt, tehát a Rebbe valósággal apám lelki atyja lett.
Tisztán emlékszem, hogy a következő évben, amikor én tíz éves voltam, apámmal kihajtottunk a 770-be, és bementünk a Rebbe dolgozószobájába.
Emlékszem a Rebbe erőteljes jelenlétére, széles arcára, melyet nagy szakálla és egy nagy strájmli keretezett. Életének abban a szakaszában nem tudott jól beszélni, ezért suttogott apámmal, majd egyszer csak rám nézett. Mintha egyenesen a belsőmbe látott volna. Nem emlékszem semmire, ami ott elhangzott, de soha nem tapasztaltam ehhez hasonlót. Ott volt még a veje, egyben az utódja, Menáchem Mednel Schneerson rabbi is, akit akkoriban úgy ismertek, mint a „RaMaS”.
Míg apám kapcsolata a Frierdiker Rebbével inkább érzelmibb, személyesebb hangvételű és spirituális jellegű volt, addig a „RaMaS”-sal inkább intellektuális. Egyszer a későbbiekben mint barátok ültek a Rebbe irodája előtt és a „RaMaS”, mint a Chábád „Merkos L’Inyonei Chinuch” oktatási részlegének vezetője beszélt neki a zsidó oktatás, különösen a nők taníttatásának fontosságáról, melyről nagyon kevés szó esett akkoriban.
Apám halála után, amikor az iratait rendeztem, megtaláltam egy jegyzőkönyvet, amelyen a Rebbével együtt vett részt még néhány más személlyel együtt.
Az akkori hetiszakaszra hivatkozva a Frierdiker Rebbe rámutatott, hogy amikor a pusztai Szentély, a Miskán felépítéséről volt szó, akkor az Örökkévaló utasította Mózest: szólítsa fel az embereket, hogy járuljanak hozzá az építkezéshez. Ekkor két kifejezést használt a felajánlások átvételére.
Úgy áll: „Szólj Izrael fiaihoz, hogy hozzanak nekem: ajándékot; minden embertől, akit szíve arra ösztönöz, vegyétek el a nekem szánt ajándékot.” (2Mózes 25:2.) A lényege a kiemelésnek pedig, hogy a jótékonysághoz két összetevőre van szükség: az egyik a pénztárca, a másik pedig a szív. Amikor a Tóra azt mondja, hogy az adománynak „tőlük” kell származnia, akkor az az emberi nagylelkűségre utal, amely mindenki legbelső énjéből fakad.
„Tisztában vagyok vele” – folytatta a Rebbe – „hogy, ami a pénztárcából való adakozást illeti, Stulman úr hozzájárult a jesivához és más méltó ügyekhez. De most egy olyan módot szeretnék javasolni Stulman úrnak, amelyben teljes szívvel részt tud venni, egy olyan dolgot, ami az ő igazi, esszenciális feladata lesz. Ahogy a Bölcseink mondják, többet tesz a szegény ember az adományozóért, mint az adományozó a szegény emberért”
A Rebbe aztán a továbbiakban elmondta, hogy a „Merkos L’Inyonei Chinuch” az elmúlt két és fél évben kísérleti módon működött, anélkül, hogy szisztematikus erőfeszítéseket tettek volna az adománygyűjtés területén. Amikor valamit tenni kellett, akkor azt az ő apja, a RáSáB Rebbe módszere szerint csinálták, először megtették, aztán később az anyagiakról is gondoskodtak. Vagyis, a kezdeti időszakban a Rebbe magára vállalta az pénzgyűjtés terhét, azonban most, hogy a teszt sikere eldőlt, eljött az ideje, hogy a szervezetet a megfelelő szintre emeljék.
Néhány statisztikai adat áttekintése után, amely rámutatott, hogy mennyire nem kielégítő a zsidó oktatás állapota az Egyesült Államokban, a „RaMaS” meg is nevezett két konkrét területet, ahol azonnali cselekvésre volt szükség: az állami iskolákba járó zsidó gyerekek közül minél többet be kell íratni a heti „Release Time” programba, valamint megfelelő zsidó tankönyveket és irodalmat kell készíteni.
Ezután a Rebbe kijelentette, hogy tíz új leányoktatási intézményt fognak építeni, továbbá 10 ezer új gyereket fognak bevezetni a „Release Time” programba, amihez új könyveket fognak írni. A tevékenységek finanszírozására pedig a Stulman Alapítvány létrehozását javasolta, Julius Stulman elnökletével.
Apám pedig Lubavics iránti tiszteletéből nagylelkűen hozzájárult a Rebbe kezdeményezéseihez, de mégsem volt igazán jelen. Ami azt illeti, nem élt tradicionális életet, nem volt vallásos zsidó. Meg akarta változtatni a világot, eközben pedig a Rebbe azt mondta neki:
„Van egy ház, ami leég, és nekünk ki kell mentenünk belőle a zsidókat. Elsődleges feladatunk a zsidó nép és a judaizmus életben tartása.”
Apám is idealista volt, és a Rebbe nagyon praktikus ember.
Ezek voltak oda-vissza az állandó beszélgetéseik. Amikor apám írt neki, hogy elmondja mit csinált, a Rebbe azt válaszolta: „Szép, de mi van az oktatással?” Az apám néha megmutatta nekem ezeket a leveleket és hozzátette: „A Rebbe nem téved.” Mindig is tisztelték egymást, de az apám úgy érezte, hogy mégis más úton jár.
Én is nagyon tiszteltem mind a két rebbét. A „RaMaS” egy csodálatos levelet is küldött nekem a bár micvám alkalmából, és én részt vettem néhány nyilvános összejövetelen, amikor már ő volt a Rebbe. Azonban személyesen nem akartam találkozni vele, pedig többször is hívtak. Ostobaság volt, de olyan érzésem volt, hogy ha elmegyek, a Rebbe meg fogja változtatni az életemet, és én pedig nem akartam, hogy megváltozzon. A Rebbe egyszer azt mondta az apámnak, hogy kezdjen el tfilint rakni, s ő meg is tette. Szóval, lehet, hogy ezért maradtam távol.
A Rebbe korunk nagy szellemi vezetője volt. A judaizmus hideggé és személytelenné vált, a zsidók elidegenedtek, a Rebbe pedig újra tüzet gyújtott a zsidóságban.
Ennek ellenére távol maradtam, nem akartam túl közel kerülni a tűzhöz.
A manhattani Stephen Stulman nyugdíjas üzletember és aktív filantróp visszaemlékezése. Az interjút 2014. áprilisában vették fel a My Encounter stúdiójában.