A zsidó vallásos költészet legismertebb példája az úgynevezett pijut, amely a talmudi kor vége felé és az azt követő gáoni korszakban jelenik meg először, a polgári időszámítás kezdete utáni V-X. században. A pijut szó görög eredetű, szerzőit pájtánnak hívják.

A vallási tartalmú, az imák stílusát követő művek héber vagy arámi nyelvűek és általában valamilyen szabályos versformát követnek. Igen gyakori az akrosztichon használata, azaz az egymást követő verssorok a héber ABC sorrendjét követik vagy a szerző nevét adják ki, időnként jókívánságokkal megtoldva.

Jó példa erre a sávuot ünnepén recitált arámi nyelvű Ákdámut pijut, amelyet az orléans-i Meir ben Jicchák, a wormsi közösség kántora írt ezer évvel ezelőtt. A kettős akrosztichonból a következő mondat áll össze:

„Meir ben rabbi Jicchák [a szerző neve], növekedjen a Tórában és a jó cselekedetekben, legyen erős és bátor”.

A szombat délutáni étkezés során, illetve sok zsinagógában a szombatfogadás elején énekelt, Jedid nefes kezdetű pijut sorainak kezdőbetűi a négybetűs, legszentebb istennevet adják ki. Ha a szombati és ünnepnapi muszáf imát záró (és sok közösségben hétköznapi is elmondott), legalább 1200 éve ismert Éjn Kelohénu pijut első három versszakának kezdőbetűit összeolvassuk, az ámen szót kapjuk.

Az ünnep kellékei: ákdámut

Ákdámut vagy ákdámut milin – ez a pijut, vagyis liturgikus költemény kezdő szavairól kapta a nevét, mely magyarul annyit tesz: „bevezetés”. Az arámi nyelvű szöveg írója a wormsi Meir ben Jicchák Nehoráj rabbi és költő, aki a XI. századi Németországban élt és tevékenykedett. A Szináj-hegyi tóraadást feldolgozó költeményt sávuotkor olvassák fel a zsinagógákban. Napjainkban a … Olvass tovább

Egyes pijutok az imarend részéve váltak, másokat különleges alkalmakkor énekeltek bizonyos közösségekben. Az első pijutok szerzői ismeretlenek, bár műveik jól ismertek, mert a ma is használt imakönyveket összeállító gáonok beillesztették őket az imarendbe.

Az első ismert pájtán a IX. században élt Josze ben Josze, az árva. Őt követték Jánáj és tanítványa, az első nemzedék legismertebb és legtermékenyebb szerzője, Elázár ben Kálir, majd Száádjá gáon, aki korának vezető rabbija is volt egyben. A X. századtól kezdve az egész zsidó világban elterjedt a pijut költészet, és igen népszerűvé vált az askenáz világban is, ahol hatással lehetett rá az akkoriban virágzó trubadúrköltészet is.

A középkorban és később is gyakran születtek tragikus, az adott közösség életét nagyban meghatározó eseményeket megörökítő pijutok. Jó példa erre az 1347-es pestisjárványra és az ahhoz kapcsolódó pogromokra emlékező pijut, amelyet Báruch ben Jechiél Hákohén szerzett. Avigdor Kara költeménye az 1389-es prágai zsidóüldözésről szól. Smuel Schotten munkája az 1711-es, nagy frankfurti árvizet örökítette meg. Máláchi Hákohén pijutja az 1742-es livornói földrengést dolgozta fel. De említhetjük az 1648-as, több tízezer (más források szerint több mint százezer) életet követelő Hmelneckij-féle ukrajnai lázadás emlékére írt költeményeket is.

A pijutokat témaválasztásuk szerint különböző kategóriákba sorolhatjuk. A legősibb művek a „szlichá” csoportba tartoznak és bűnbánatra ösztökélnek. A hétköznapi reggeli imában szereplő, bűnbocsánatért esedező táchánun ima jelentős része is pijutokból áll. A böjtnapokon és a félelmetes napok idején mondott szlichot imafüzért is főleg pijutok alkotják. Szintén pájtánok írták a bűnöket felsoroló, általában a héber ABC betűi szerint szerkesztett, vidujnak nevezett költeményeket, amelyek versszakait gyakran refrén zárja.

Az újévi ünnep tartozékai: szlichot

Ne feledje: a szl­iḥot nevű bűnbánó imákat ros hásánáig kell mondani.

Külön kategóriát képeznek a különleges szombatokon és ünnepeken a megszokott imák közé illesztett pijutok, amelyeket a reggeli imában jocrot, az esti imában máárávijot névvel illetnek. E pijutok témája mindig az adott ünnephez vagy jeles szombathoz kapcsolódik.

Ilyen szombat például az, amikor a Tóra első szakaszát, a Berésitet olvassák fel, vagy amikor a Tízparancsolat hangzik el (Jitró), amikor Izsák megkötözését olvassák fel (Vájérá), illetve Mózes hálaénekét (Besálách) vagy a vörös tehén parancsolatát (Chukát).

Magyarországon régen szokás volt ezekkel a pijutokkal kiegészíteni a szombati imákat, de ma már csak kevés zsinagógában hallhatók, ahogy Izraelben sem sok helyen őrzik ezt a hagyományt.

A pijutok imakönyvebe illesztése mindig is megosztotta a rabbikat. Voltak, akik a liturgia gazdagítását látták benne, mások a hagyományok megváltoztatásának, a precízen megszerkesztett imarend megzavarásának ítélték, és ezért ellenezték azt. E betoldásoknak nincs egységes változata, az adott közösségek általában a saját szerzőik műveit részesítették előnyben. A pijutok nyelvezete időnként nehezen érthető, mert a szerzők elvont képeket fogalmaznak meg, illetve ritkán használt, sőt, néha hibásan alkalmazott kifejezéseket vetettek papírra vagy más nyelvekből vettek át olyan szavakat, amelyeket a világ tőlük távol eső felén nem ismertek.

Egyes pijutok ugyan nem kaptak helyet az imák között, ám a szombati étkezések alatt dalolják őket változatos dallamokon. Ilyen a jól ismert Báruch Él Elijon, Dror Jikrá vagy Má jedidut kezdetű pijut. A hanukai gyertyagyújtásnál felhangzó Máoz cur vagy a purimi megilaolvasás után énekelt Sosánát Jáákov is a pijutok közé tartozik, ahogy a szimchát tórai körtánc egyes szakaszait között is pijutok hangzanak fel.

 

Minden olvasónknak csodálatos napot kívánunk, olvassanak verseket a zsido.com Facebook-oldalán!

 

Az ünnep kellékei: Máoz cur

Hanuka minden estéjén, a gyertyagyújtást követően felcsendül a jól ismert dal, a Máoz cur. A vallásos dal, héber szóval pijut a XIII. században, a keresztes háborúk korában íródott, utolsó versszaka későbbi hozzátoldás. Az első öt versszak kezdőbetűi a Mordecháj nevet adják ki. A középkori zsidó költészetben jellemző volt ez az akrosztikonos megoldás, melyben a versszakok, … Olvass tovább