A jeruzsálemi Templom-hegy, az egykori Szentélyek helye a mai napig a legszentebb hely a zsidók számára. Bár a testetlen és láthatatlan, az egész világot betöltő Istenben hiszünk, mégis kiemelkedően fontos a számunkra ez a hegytető, melyen a zsidó történelem bizonyos fordulópontjai történtek és melyen a Szentélyek álltak.
Az Egyiptomból kivonult zsidóknak Isten megparancsolta, hogy építsenek neki szentélyt – héberül: mikdás –, hogy közöttük lakjon. Az arra kiválasztottak isteni útmutatás szerint készítették el a hordozható, könnyen összerakható és szétszedhető elemekből készült miskánt, a pusztai szentélyt, mely az egész sivatagi vándorlás során kísérte a népet, sőt, még tovább is, egészen Slomó (Salamon) király uralkodásáig. Mintegy 3000 évvel ezelőtt Dávid király megvette a jevuszi néptől a Morija-hegyet és oltárt épített rajta az Örökkévalónak. Erre körülbelül Jicchák (Izsák) megkötözésének színhelyén került sor. Ez az a hely is, ahonnan az egész világ ered, itt áll ugyanis az even hástijá, a világ alapköve, a teremtés eredője. Itt építette fel Izrael harmadik királya, Dávid fia, Slomó az első Szentélyt, az állandó kőszentélyt, a Bét Hámikdást, vagyis a szent házat.
Valóban ház volt ez, benne asztal (a színkenyér asztala) és lámpás (a menóra), belső szentélyét pedig úgy is nevezték: chádár hámitot, az ágyak szobája. A külső udvar rendeltetése az volt, mint bármely más, korabeli lakóházban: étel elkészítése, mosás, stb. Isten maga is háznak nevezte a Szentélyt.
Hogy megértsük ennek a jelentőségét, a magyarázók szerint el kell képzelnünk két személyt. Mindkettőnek van egy saját köre. Ahol kettejük köre metszi egymást, ott van a házuk. Azon a helyen a két különálló személyiség képes közösen otthont alkotni. A héber „bét” betű azt jelenti: ház, számértéke pedig: 2, mivel a ház célja, hogy két elemet összekössön és hangsúlyozza a közös pontjaikat, a lehető leginkább kizárva azokat az elemeket, melyek a másik felet zavarnák.
Isten és ember ugyanígy két különálló entitás. Isten maga a spirituális lényeg, mentes mindenféle materializmustól. Az ember fizikai, testi lény, akiben kevés a spiritualitás és nem tud megélni fizikai testének kielégítése nélkül. A spirituális és a materiális közti mély árok feloldására hozta létre Isten az anyagi, fizikai világban azt a házat, ahol Izrael népe és Isten egyesítheti azt, ami közös bennük: az isteni lelket.
Ez volt tulajdonképpen Jáákov álmának lényege is. Jáákov ikertestvére, Észáv (Ézsau) elől menekülve egy köves hegytetőn hajtotta álomra a fejét. Egyes magyarázatok szerint erre Bét-Élben került sor, de vannak olyanok, akik szerint a Morija-hegyén történt, ugyanott, ahol az ákedát Jicchák (Izsák feláldozása). Jáákov álmában egy létrát látott, mely az égből egészen a földig ért, éppen addig, ahol Jáákov aludt. A létrán angyalok jártak fel és le. Az ősapa felébredt és így szólt:
Milyen félelmetes ez a hely; nem más ez, mint Isten háza és ez az ég kapuja. (1Mózes 28:17)
A Málbim (XIX. századi kommentátor) így magyarázta: „Jáákov tudta, hogy ez a hely a későbbi Szentély helye… mert a Szentély a létra, amin keresztül ég és föld megcsókolja egymást. Az emberek istenszolgálata felfelé halad rajta, az isteni gondviselés pedig lefelé.”
A Talmud (Ávot 5:5) arról beszél, hogy milyen tartós csodák voltak a Szentélyben: nem romlott meg a hús, nem voltak legyek, az eső nem oltotta el az isteni tüzet, stb. A Rámbám azt mondja, hogy a csodák általában nem állandóak, itt mégis arról olvashatunk, hogy a Szentélyben ezek folyamatosan kitartottak. Ráadásul éppen tíz csoda volt a Szentélyben, a tíz pedig egy rendszer tökéletes egységét szimbolizálja. A Misna megelőző mondataiban arról olvashatunk, hogy mi mindenből volt még tíz a hagyományban, például 10 mondással teremtetett a világ és ez hangsúlyozza a világ fontosságát.
A Szentély tehát egy, a mi világunkkal párhuzamos világ, ahol jelen vannak a földi élet materiális alkotóelemei, de Istenhez közelebb álló, a földinél finomabb formában. Ahhoz, hogy az ember beléphessen ide, fel kell emelkednie, akár úgy, hogy az istenszolgálatnak szenteli magát (mint a papok), akár úgy, hogy átmenetileg a mindennapinál magasabb spirituális szintre emelkedik, ahogyan a zsidó nép többi tagja tette a zarándokünnepeken megtisztulás és áldozatok útján, előhozva a benne rejlő isteni szikrát.
A Szentélyben Isten és ember képes arra, hogy – legalább egy pillanat erejéig – megtalálja a bennük rejlő közös pontokat, együtt legyenek és egyesüljenek. Ez az, ami miatt ennyire fontos számunkra ez a hely mind a mai napig. Ezért várjuk mindannyian a harmadik Szentély felépülését, hogy ezt az élményt újra átélhessük. Nem csupán egy lerombolt épület maradványairól van szó, melyeket szeretnénk magunkénak tudni, hanem olyan spirituális térről, melyben az ember a lehető legmagasabb szintre emelkedhet az Örökkévaló pedig az ember számára a leginkább felfoghatóvá válik. Ez az a hely, ahol Isten a legközelebb került ahhoz, hogy állandó és kézzel fogható módon fedje fel magát az emberiség előtt és ahol az ember elérte lehetőségeinek csúcsát. Amikor erre a kettőre egyszerre került sor, az ég megcsókolta a földet, Isten és ember úgymond egymáséi lettek.
Hogy miért éppen ez az az egyetlen kis pont a világon, melyen az Örökkévaló a lehető legtöbbet fed fel az isteniből és az embert az emberileg elérhető legmagasabb spirituális szintre emeli, csak a Mindenható számára ismert. Ám amikor naponta háromszor e pont felé fordulva imádkozunk, tudjuk, hogy ez világunk spirituális sarokpontja. Nem történelemről vagy emlékezetről beszélünk, hanem valós jelenünkről és remélt jövőnkről, népünk lényegéről. Vágyunk arra, hogy ismét álljon ott a Ház, mely otthont ad az istenivel való találkozás számára. Azon a napon nem lesz vérontás. Mert azon a napon az egész világ felismeri az igazságot és magáévá teszi azt.
zsido.com
Forrás: aish.com